Kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet lépni – vagy mégis?

Az elmúlt napokban egyre többször jut eszembe a fenti mondás. Várjuk, nagyon várjuk az EP-választásokat; ma úgy érezzük, megtettünk mindent a sikerekért; ki mint vet, úgy arat – mi reméljük, jól vetettünk. De ha körülnézünk Európában – csak az elmúlt hét eseményeit vizsgálva –, muszáj feltenni magunkban a kérdést: tényleg nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni?

Ausztriában viharos sebességgel buktatta meg a háttérhatalom a jobboldali kormányt. Azt a kormányt, amelynek egyik koalíciós partnere megszállottan küzdött a migránsáradat és az az okozta társadalmi elégedetlenség, illetve az iszlamizáció felszámolásáért, a szociális hálón élősködő gazdasági menekültek kitoloncolásáért. Tette ezt mindezt majdnem 30%-os társadalmi felhatalmazás alapján. Szentül hitte, hogy nagyobbik kormányzó partnere – egy fiatal pártvezető és kancellár vezetésével – azért kötött koalíciós szerződést velük 2018-ban, mert felismerte, hogy nem tartható tovább a kényelmes, de mindent megengedő, sablonos nagykoalíció a vörösökkel, amit a választók elsöprő többsége elutasított. Ausztriában évtizedek óta ez a koalíció volt a legnépszerűbb a választók szemében. Felcsillant sok osztrák szemében a remény arra, hogy ha azonnal megállítani nem is lehet, de legalább lassítani, visszafordítani lesz esély az ország végleges eliszlamizálódását. Jöttek is az intézkedések, hála annak, hogy az FPÖ adta a belügyminisztert, külügyminisztert a kormányban. Kiutasító tábort hoztak létre Traiskirchenben, több iszlám szervezetet világítottak át, ennek következtében több imámot kellett kiutasítaniuk, legutoljára pedig drámai módon 1,50 eurós órabért akartak bevezetni az illegális migránsok visszaszorítására.

Ausztriában az osztrákok hazájukat szerető sok milliói kezdték újra érezni: a kormány a választókért van, s nem fordítva. Ismerős, ugye? Csak hát Ausztria valamiért nem lehet valójában független állam. Nem is olyan régen szintén derengett a fény az alagút végén; akkor szintén a liberálisok által megvetett „szélsőjobboldali” Jörg Haider pártja adta azt a bizonyos reménysugarat. De mint akkor sem, ezt Ausztriában most sem lehetett tolerálni. Persze mondhatnánk: Strache legalább életben van. A cél ugyanaz volt akkor is és most is, legfeljebb a módszer volt egy kicsit kifinomultabb 2019-ben. De a régi migránssimogató elit turbósebességgel restaurálja a 2015-ös polkorrekt rendszert. Hiszen még meg sem száradt a tinta Herbert Kickl (belügyminiszter) felmentési okmányán, már vissza is vonták a kiutasító táborra és a csökkentett órabérre vonatkozó intézkedéseket. Sebastian Kurz pedig rendkívül kellemes eszmecsereként jellemezte a zöld köztársasági elnökkel való megbeszéléseit, szembeköpve az ÖVP összes választóját, akik azért szavaztak az ifjú titánra, mert változást akartak. Pár hét múlva nyoma sem lesz az erőfeszítéseknek, az őszi előrehozott választásokon pedig borítékolható az ÖVP-SPÖ nagykoalíció.

Lefolyt egy évnyi víz a Dunán, és Bécsben ugyanabba a folyóba lépnek, aláírva ezzel Ausztria végleges iszlamizációját. Sokként ért majdnem mindenkit a holland EP-választások exit-pollja. Talán akkora sokként, mint a tavaly februári hódmezővásárhelyi időközi. Talán mindenkin átfutott a hideg egy pillanatra: itt veszteni is lehet. Szokták mondani: egy jókor jött pofon aranyat ér. Milyen érdekes, hogy ez a pofon remélhetőleg ismét időben csattant el. Mindenki átgondolhatja – pont Ausztria példáján keresztül –, vajon mi történne Európában, Magyarországon, ha a szociolibsik diadalmaskodnának most. Látva a fenti restaurációt, magunk elé képzelhetjük, mit tennének, ha nyernének. Határkerítés lebontása, a kohéziós alap fegyelmező eszközként való felhasználása, kötelező kvóták azonnali bevezetése. Ne legyenek kétségeink: ha nyernek, ez vár ránk. A holland választások is azt mutatják: újra bele tudtunk lépni ugyanabba a folyóba, ez egyszer hála Istennek. Ha pedig itthon nézünk körül, ellenzékünk kampányzáró mondanivalója körül kicsit talán felderülünk. Ők tapicskolnak ugyanabban a vízben, mint tavaly március végén. Mást nem hallunk: Orbán már megbukott, a magyaroknak elegük van, Orbán már Európában is megbukott, egy niemand, egy senki. Megmosolyogjuk most őket, de remélem, vasárnap legalább annyit nevetünk rajtuk, mint tavaly április nyolcadika késő estéjén. És mi, hazánkat szerető, konzervatív, keresztény választók, mi hogy is állunk azzal a bizonyos folyóval? Szeretnék újra belelépni a tavaly árpilisi folyóba. Abban a pillanatban, amikor miniszterelnökünk kiáll, és csak ennyit mond: „Győztünk!” És bele is léphetünk, de csak akkor, ha teszünk is érte, és vasárnap mindannyian elmegyünk voksolni!

A cikk vendégszerzője: Koncz Gábor