Schmidt Mária szereti a focit, de nem szereti, ha a nyugati felemelt mutatóujj morálisan edukálni akar minket, ezért különösen jól esett neki a négygólos angliai győzelem. Ez is kiderült abból a beszélgetésből, amelynek a kiindulópontja a történészprofesszor Korszakhatáron című új esszékötete volt. Beszélgettünk a rossz állapotban lévő, önsorsrontó Európáról, a Nyugat képmutató, de valójában ma is gyarmattartó beállítottságáról, a magyar reálpolitikáról, az önreflexióra képtelen ballib értelmiségről és a teljesen hiteltelenné vált baloldalról.
Meg kell fejtenünk a múltat, hogy hogyan jutottunk idáig, meg kell fejtenünk a jelent, és ki kell találnunk a jövőt – így foglalták össze a laudációban az új könyve lényegét. Erről az jut eszembe, hogy korszakhatáron élni mindig zavaros és veszélyes dolog. Ilyenkor vagy kapaszkodunk végsőkig a süllyedő roncsba, vagy elkezdünk szörfölni a barátságtalan hullámokon. El tudjuk engedni az egyre inkább illuzórikus biztonságérzetünket, és belevágni az ismeretlenbe?
Muszáj elengednünk. A ’60-as évektől a rendszerváltoztatásig tartó időszaknak az volt a jellemzője, hogy ha sok mindent nem is szerettünk benne, a kiszámíthatóság, a biztonság miatt úgy tűnt, hogy örökké így marad minden. Ez a biztonságérzet a Szovjetunió összeomlásakor sem rendült meg, sőt, még akkor sem, amikor itt dúlt a határainkon a délszláv háború. Éreztük, hogy mozog alattunk a föld, de biztosak voltunk benne, hogy a háború minket megkímél. A 2008-as gazdasági válság, a migrációs válság, a covid-válság és az ukrajnai háború miatt azonban mindenki megértette, hogy a XX. század eltávozott, és elkezdődött az új. Amiben több a bizonytalanság, és kevesebb a biztonságot jelentő kapaszkodó.
Európában a múlt, a szellemi és tapasztalati tőke nyilvánvaló, miközben az amerikaiak által rángatott báb is. Létezhet ilyen óriás–törpe hibrid?
Európa pocsék állapotban van. Nem tudom elhessegetni azt a gondolatot, hogy az Egyesült Államok arra törekszik, hogy tönkretegye Európát – és úgy fest: az európai elit ehhez asszisztál. Nem értem, hogy Amerikának ez miért érdeke, és miért nem jó neki egy erős európai szövetséges, amely piacot nyújt az ő termékeinek is, és megáll a saját lábán. Hogy a mostani amerikai adminisztráció miért egy gyarmati sorba taszított Európában gondolkodik? Nem értem, és ez régen nem is volt így. Ha az új világban vannak új kihívói az Egyesült Államoknak, mint Kína, talán majd India is, és a régi-új Oroszország, akkor nem tudom, hogy Európával kapcsolatban miért nem a jólétet és szabadságot jelentő nyugat-berlini modell maradt a mérvadó az amerikaiaknak. Ez a jólétben, szociális biztonságban lévő Európa lenne, amely Amerikával együtt egy kívánatos ellenmodellt tudna nyújtani például Kínával szemben is. Ha Európát lepusztítják, az nemhogy vonzerőt nem fog gyakorolni, hanem negatív példa lesz. Ez esetben mi lesz az amerikai liberális demokrácia hivatkozási alapja?
Látni fogjuk a saját szemünkkel egy ilyen nagy civilizáció összeomlását, mint Európa?
Nem szeretném, ha így lenne. Lehet, hogy összekapjuk magunkat, volt már Európa rossz állapotban.
Nemrég jelent meg Schmidt Mária Korszakhatáron c. esszékötete (fotó: KKETKA)
A hanyatló Nyugat még mindig inkább kinevetett toposz, amit a többség nem vesz komolyan.
Szerintem már kezdik érezni a nyugat-európaiak is, akik a XX. század második felében nagyon jól éltek, és nem érték őket olyan megrázkódtatások, mint minket, a Vasfüggönyön innenieket – a szocializmus erőszakos ránk kényszerítése, a megtorlások, a diktatúra. Nagy tapasztalata a mi térségünknek az is, hogy egy birodalom pikk-pakk össze tud omlani. Mi kibírtuk, állva maradtunk, nekünk önbizalmat ad, hogy képesek voltunk rá. Az ő talpuk alól még nem ment ki egy birodalom, nincs ilyen élményük, nem is ismerik föl az előjeleket, el vannak kényelmesedve, azt gondolják, hogy jegyet vettek arra, hogy mindig a napos oldalon legyenek. Megvan-e az adaptációs képességük? – ez is kérdés. A mi térségünknek a háború után idomulnia kellett a szovjet modellhez, azon belül az újabb és újabb ötletekhez, amiket „reformoknak” neveztek, mint például az új gazdasági mechanizmushoz, aztán ’90 után vissza kellett állnunk a piacgazdaságra és a demokráciára. Aztán az uniós feltételekhez kellett adaptálódnunk, aztán a sorban jött válságokhoz, most pedig ahhoz az eszement ötlethez, hogy Európának nincs szüksége az orosz energiahordozókra.
A ’10-es évek óta sűrűsödő válságok megmutatták, hogy Európa még mindig szét van hasadva, csak ezt eltakarták az uniós tapétával. A válságok során ismét napvilágra került gyarmattartó beállítottság levetkőzhető számukra, vagy csak a pusztulás árán szabadulhatnak meg tőle?
Minket a felvilágosodás óta mindig civilizációs célpontnak tekintettek.
Edukálni akarnak minket, mint az angol szövetségi kapitány.
Edukálni, igen, majd ők megtanítják nekünk. Azok az angolok, akiknek egyes futballszurkolói csoportjainál színvonaltalanabb csőcselék évtizedek óta nincs a focipályák környékén. Egész városnegyedeket vertek szét Európa-szerte. Valaki meghajlítja a térdét két és fél másodpercig, és meg van elégedve, hogy íme, ő tett a rasszizmus ellen, majd kifütyüli annak az országnak a himnuszát és válogatottját, amely soha nem volt rasszista, és soha nem ölt halomra civilizációs céllal más bőrszínű és kultúrájú embereket. Nagyon jólesett a 4:0. Sok mindenért kárpótol.
Az angol szövetségi kapitány éppen edukálni próbál (kép forrása: independent.co.uk)
Vannak hasonló, moralizálós problémáink a németekkel is…
A németek is hasonlóan viselkednek velünk az utóbbi időben. A kulturálatlanságuk bizonyítéka, hogy egy nyolcvanmilliós ország így viselkedik egy sokkal kisebbel. Azért nem tudnak erről a magas lóról leszállni, mert súlyos identitásválságban vannak, és nem tudják, hogy kicsodák. Csak akkor hiszik el magukról, hogy még vannak, amikor valakivel szemben a saját vélt felsőbbrendűségüket megmutathatják. Szánalmasak a németek a gyávaságukkal! Magyarországon, a magyar szurkolók tízezrei előtt a csapatkapitányuk, a kapus Neuer nem merte felvenni az LMBTQ-karszalagot, itt nem mertek letérdelni. A német sajtó számon is kérte rajtuk, hogy miért nem edukáltak minket. A németek azt gondolják, hogy tőlünk elvárhatják a szövetségesi, partneri hozzáállást, ők viszont csak fentről lefelé hajlandóak kommunikálni velünk.
Európa után nézzük saját magunkat a korszakhatáron! A honfoglalás korában még a magyar módszer sarokköve volt a rendkívül pontos felderítés mind a terepet, mind a szembenálló feleket illetően, később viszont több csúnya kudarcunk oka volt éppen ennek a hiánya. Most hogy állunk a valósággal való kapcsolat terén?
Azt hiszem, a magyar emberek azért szavaznak kétharmados felhatalmazást az Orbán Viktor vezette Fidesz-kormányoknak, mert érzik azt a bizonytalanságot, amiről előbb beszéltünk, és azt hogy ilyenkor össze kell kapaszkodni, mert már sokszor nagyon rosszul jöttünk ki a széthúzásból. Ez a kormányzat a reálpolitika talaján áll, ami megkülönbözteti a nyugati világtól, ahol a moralizáló testtartás vált meghatározóvá. Mi ezt nem akarjuk és nem is engedhetjük meg magunknak. Ez a reálpolitika, a magyar érdekek képviselete mindenféle eseti szövetségek megkötésével – ez a jó politika. Amit a Nyugat képvisel, az nem erkölcsös politika. Az csak egy képmutató moralizálás, ami mélyen különbözik az erkölcstől.
„A nyugati politika nem erkölcsös, hanem moralizáló és képmutató.” (fotó: KKETKA)
Ezt hallva valahol felsír egy ellenzéki politikus, aki értékalapú külpolitikát követel az érdekalapú helyett. A könyvében kitér arra, hogy a régi ballib értelmiségiek fölött eljárt az idő, de mindig hadrendbe állítanak itt, nálunk újakat is. Ők hogy állnak a saját harcuk szellemi muníciójával?
Nem állnak jól, és ebben többek között az SZDSZ azon garnitúrája is rossz példát mutat nekik, amelynek egyes tagjairól részletesen írok a könyvben. Ők sem tudnak kritikusan viszonyulni a saját tevékenységükhöz. Nem ismerik fel, hogy a politizálásukban mi volt jó, illetve mi volt tévedés, hiba vagy még súlyosabb dolog. Így aztán lehetetlen igazodási pontokat találni náluk. A mai ballib társaságnak az a legnagyobb baja, hogy abban szocializálódtak, hogy ők mindig mindent jól csináltak és csinálnak. Ilyen körülmények között sosem a saját hibájuknak tartják, ha az emberek ezt nem így látják. Nem az embereket akarják egy jobb politikával megnyerni, hanem elvárják, hogy az emberek fogadják el végre az ő régi receptjüket. Ez így a jövőben sem kecsegtet számukra sok sikerrel.
Azért a kommunisták mindig nagy mesterei voltak az átöltözésnek, újracsomagolásnak.
A kommunistáknak van egy nagy ígéretük: a fényes, igazságos, tökéletes jövő. Amíg az emberek nem jöttek rá a saját tapasztalataik árán, hogy ez a jelenben börtönt, bitófát, átnevelő tábort, nélkülözést és a szabadság megfojtását jelenti, addig sokakat elkábított. Ma viszont már muszáj lenne ehelyett valami újat ígérniük, de a magyar ballibeknek nincs ötletük.
Abban sincs esélyük, hogy éppen most vedlenek át klímaglobalistákká meg morálglobalistákká?
A klímaglobalizmust már nem látom. Azt látom, hogy az orosz–ukrán háború kirobbanása óta pikk-pakk elfelejtették, hogy a Föld, illetve a klíma bajban van. Azóta egy aggodalmas szót sem hallok arról, hogy a palagázrepesztés meg a gáz hajókon történő szállítása milyen környezeti terhelést jelent majd. Ha a zöld politika tényleg fontos lenne nekik, akkor például a kormánypárti német zöldek nem a háború meg a fegyverszállítások pártján állnának. A morálglobalizmusuk viszont permanens, már a migrációs válságban is állandóan fel volt emelve a mutatóujjuk, ez sem újdonság.
A régebbi és az új felemelt mutatóujj (PS-montázs)
Zelenszkij leváltotta Gretát?
Leváltotta Gretát, és a hagyományosan az amerikai imperializmussal szembenálló, békepárti német zöldeket, akik most az USA oldalára álltak és elkötelezetten háborúpártivá váltak. A zöldmozgalomnak is újra kell majd definiálnia magát a háború után, mert elvesztette a hitelességét.
Van esélyünk, hogy ezen változások közben, a barátságtalan hullámokon szörfölve a kanyarban előzzünk?
A mi játékterünket a globális hatalmi játszmák erőteljesen meghatározzák. Ha a háború őszig befejeződik, akkor elkerülhetjük a legrosszabbat, az eszkalálódó háborút. A hosszútávú gazdasági hatásokat mi sem ússzuk meg, lassan mindenhol kétszámjegyű infláció jön – itt jegyzem meg, hogy az euró sem véd meg ettől, bármit is ígértek. Ha az európai gazdaságnak le kell válni az orosz energiahordozókról, akkor ezeket az energiahordozókat olcsóbban megkapja Kína és India. Hogy miért jó nekünk, ha ilyen versenyelőnyt adunk a vetélytársainknak, azt még nem sikerült megfejtenem. Nem hallottam mást az elmúlt harminc évben, mint hogy a globális gazdaság jó. Most meg kiderült, hogy mesterségesen korlátozni kell a világkereskedelmet, és bizonyos szereplőit ki kell iktatni. Mi lesz, ha Kína és India odaáll Oroszország mellé? Hova fog lehullani az új vasfüggöny? Előbb-utóbb számot kell adniuk a politikusoknak a nyugati országokban is, hogy mi történt, és moralizáló rigmusokkal nem biztos, hogy továbbra is el lehet kábítani azokat az embereket, akik nem fogják tudni befűteni a lakásaikat és megtankolni az autójukat.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS