Nem mi tehetünk arról, hogy nektek rossz

Nem szoktam melegekkel foglalkozni, de hát a pride lényege az, hogy foglalkozzunk ezekkel a szerencsétlen sorsú emberekkel. Valamelyik felszólaló, vagy cikkíró – sajnos nevére nem emlékszem, de tény, hogy gondolkodásra indított – azt vetette föl: képzeljük csak el, milyen rossz lehet egy kistelepülésen, egy párszáz lelkes faluban melegnek lenni!

Elképzeltem. Tényleg rossz lehet. Ahogyan rossz egy balett-táncosnak vagy egy manierista festőnek, vagyis mindenkinek, aki csak a sajátjai között érzi jól magát és a tömegközlekedésről nem hallott. Pipaszakkör sincs minden faluban, és most a pipaszakkör alatt tényleg a pipaszakkört értem. De az az érzésem, a gondolatgazda nem képzelte el, csak felbüfögött valami demagóg hülyeséget.

Meleg a faluban

Mert, ha utána gondolunk, kiderül, egy párszáz lelkes faluban gyakorlatilag lehetetlen melegnek lenni. A homoszexualitás olyasmi, amihez kell egy másik homokos. Egyedül senki nem lehet buzi, legfeljebb furcsa fantáziáktól űzött, de lényegében aszexuális nyomorult. Hogy ez elég rossz állapot, az kétségtelen.

Ám az is kétségtelen, hogy ehhez a nyomorúsághoz semmi köze a társadalomnak, a prüdériának, az ókonzervatív szemléletnek, és általában a homokosokkal kapcsolatos elutasító attitűdnek.

A legnyitottabb, legtoleránsabb, legelfogadóbb közösségben sem lenne ugyanis kevésbé magányos ferdehajlamú barátunk. No, igaz, ott esetleg volna minimális esélye arra, hogy találkozzon egy hasonszőrűvel, ha akad efféle szerzet a környéken.

Párban és pártalanul

A dolog annál is érdekesebb, mert meleg ismerőseim el-elmesélik, milyen nehezen megy nekik a pártalálás. Itt, a nagyvárosban, kétmillió ember között, melegbárok sokasága és egészen jól működő homokos szubkultúra dacára. Sőt dacára annak, hogy ma már Budapesten is szép számmal akadnak olyan fiatalok, akik ugyan nem tudnak és akarnak azonosulni az LMBTQ egyetlen betűjével sem, de alkalmasint nem térnek ki egy ilyen, furcsa kapcsolat elől. Mégis, amúgy jó képű, kedves, szeretetreméltó meleg ismerőseim rendre arról számolnak be, hogy magányosan élnek, nem találnak társat. Ha megnézzük a társ-, pár-, és partnerkereső oldalak végtelen virulenciáját, be kell látnunk, nincs is könnyű dolguk. Bizonyosan nehezebb, sokkal nehezebb feladat előtt állnak, mint a hetero párkeresők. Miközben emezeknek sem olyan egyszerű. Gátlások, elvárások, félelmek, szorongások, önértékelési zavarok és a fene tudja még, mi minden nehezíti meg a párkeresést a normális férfiak és nők között, képzelhetjük, mennyi hasonló lelki terhet cipelnek a ferde hajlamúak.

Csak ez megint olyasféle probléma, ami nem lenne jobb akkor sem, ha lehető legnyitottabb társadalomban élnénk.

Nem azért nehéz nekik, mert mi, normálisak nem vagyunk elég nyitottak, elfogadóak, toleránsak, hanem ettől teljességgel függetlenül.

Melegek dolgai

Rendkívül zavaró, amikor engem, minket hibáztatnak olyasvalamiért, amihez semmi közünk. Mint ahogyan nyilvánvaló képtelenség a melegek legfőbb követelése, a homoszexuális házasság legalizálása. A Pride orátorai között azt üvöltötte valamelyik szónok: a melegeknek is joguk van a családhoz.

Persze, hogy van hozzá joguk, de nem mi, a normális többség tagadjuk meg ezt tőlük, hanem a természet.

Nem azon múlik a család, hogy összeházasodhatnak-e az együtt élők, hanem azon, hogy képesek-e megteremteni a maguk személyes és közös jövőjét. A család olyan ígéret, ami a közös egzisztencia felépítéséről, a gyermek-, unoka-, és dédunoka vállalásáról, a másik holtig tartó elfogadásáról szól. Hajszálpontosan írja le a család lényegét Madách:

A család mikrokozmikus modellje a világegyetemnek. Nem a hetero többség tagadja meg azt a melegektől, hanem egyszerűen az a tény, hogy amit ők képviselnek, az értelmezhetetlen a valóságban. Valaki egy alkalommal azt mondta: a melegek tragédiája az, hogy ők egy igazi férfit szeretnének elcsábítani, de reggel, az ágyban mindig csak egy másik buzit találnak. És erről sem tehet a hetero többség.