Free Kazahsztán! Avagy a Jó harca a Rossz ellen!
Csak én vagyok az egyetlen, aki nem tudja, mi történik Kazahsztánban? Kazahsztánban Kazahsztán van. Más kultúra, más vallás, más emberek, törzsek, klánok, teljesen más politikai kultúra, sok nyersanyag, gáz, meg miegymás, sok amerikai tőke, orosz befolyás, posztszovjet örökség.
És a helyiek, akiknek egy része nagyon régen helyi, a másik része meg csak egy-két száz éve vagy még rövidebb ideje, néha egymásra mennek. Mikor mivel és mikor mennyire. Persze Kazahsztán csak egy példa.
Példa arra, hogy a normális átlagos, nem teljesen elfogult embernek nincsenek prekoncepciói arról, hogy egy tőle több ezer kilométerre lévő tömegverekedésben kinek is van igaza.
Ki a tettes és ki az áldozat? A formális logika szabályai szerint ugyebár ha ketten verekszenek és csak két kategóriában vagyunk képesek gondolkozni, mint az egyszeri liberális – vannak a jók és vannak a rosszak –, akkor háromféle meccs lehetséges: Jó–Jó, Rossz–Jó és Rossz–Rossz. Valahogy a mesében, meg az összes hülye filmben csak a középső verzió a lehetséges, a Jó küzd a Rossz ellen, és legalább az erkölcsi győzelem a Jóé.
Pedig az életben a Rossz–Rossz meccs a leggyakoribb, mert a Jó, a hófehér gáncs nélküli lovag gyakorlatilag nem létezik. Kedvelhetünk jobban valakit, lehet érdekünk valamelyik fél győzelme, de komolyan ne tegyünk már úgy, mintha mindig a Jónak és csak a Jónak szurkolnánk. Vagy mintha megfellebezhetetlenül tudnánk, hogy ki jó és ki nem.Kazahsztánban vagy forradalom van, vagy puccs, vagy terrorizmus, vagy polgárháború, vagy csak a szokásos hatalomváltási hercehurca.
A tapasztalat azt mutatja, hogy legalább annyira gyakori a forradalomnak álcázott puccs, mint amennyire ritka egy közepesnél kisebb országban a külföldi beavatkozás nélküli belpolitika.
Az átlagember, ha bunyót lát az utcán, akkor nagy ívben kerül. Ha nagy ver kicsit, józan részeget, akkor legfeljebb kiabál egy kicsit, de nem szövi bele a történetbe, hogy a kicsi jó ember, a nagy meg nem, a részeg csak a meleg miatt töltötte túl magát, a józan meg csak visszaél a helyzettel.
A liberális politikusok viszont mindig tudják, hogy kik a szabadságharcosok, a forradalmárok, a jók, a demokraták, akik a fékekért és az ellensúlyokért készek az életüket is feláldozni. Ebben a világban a rendőrök mindig rosszak és a szintetikus drogtól őrjöngő csávónak meg sérülnek a jogai.Pár éve egy biciklis csaj állt neki dühöngeni a Körúton, a rendőrök nem akarták nagyon megfeddni, ezért nem tudták gyorsan megbilincselni a visítozó, egyébként korábban a közlekedési szabályokat súlyosan megszegő nőcit.
Az arra sétáló bel- és külpesti Karácsony-szavazók videóztak és a rendőröket gyalázták – fel sem merült a zsugorodott agyukban, hogy a rendőrök joggal és indokkal intézkednek.
Libbantkáim azt is pontosan tudják, hogy Kazahsztánban az elnyomott tömegek a liberális demokrácia felépítése érdekében lázadtak fel. Nem azért, mert a saját klánjukat akarják helyzetbe hozni, hanem azért, hogy mindenkinek jó legyen. Hát persze.
A politikában ezt érték alapú politizálásnak merészelik hívni, amikor is valaki egy szuperhatalomhoz való feltétlen hűségét értékválasztással akarja igazolni. A nem liberális demokráciának minősíthető politikai rendszerek felszámolása, megdöntése a Jó és a Rossz harcaként jelenik meg a liberálisok buksijában. Ezt a metanarratívát olyan sikerrel ültették be az emberek fejébe már az oktatás során, hogy az ember kénytelen rácsodálkozni az eredményre.
Felebarátom gimnazista gyermekének történelemtanára az osztályát az elnyomott kurdok iránti szolidaritás jegyében kurd zászlót lengetve posztolta a Facebookra, némi Orbán-gyalázás társaságában, mert az utóbbi merészelt találkozni Erdoğannal.
Pontosabban posztoltatta a gyerekekkel, mert bátor is, nemcsak haladó. Történelem ismeretei nyilván korlátozottak, nem sokat tud a Kurd Munkáspárt ideológiájáról (vagy mindent is), ahogy arról sem, hogy alkalmanként az egykori török birodalom segédcsapataiként a kurdok milyen lelkesen vettek részt annak idején például az örmények kiirtásában. Nyilván szegény örmények is részt vettek már valakiknek a kiirtásában és így tovább.
A világ tele van olyan helyzetekkel, amelyek erkölcsi megítélését a haladárok számára az határozza meg, hogy ki irtott először. Tulajdonképpen az áldozati póz mindig is nagyon menő volt.Talán az iraki–iráni háború volt az utolsó, amelyben az ideológiailag terhelt külső szemlélő bele bírt zavarodni abba, hogy kinek is drukkoljon. Homeini ajatollah elmebeteg gyilkos rendszere eredetileg szintén a sah elnyomó rendszere elleni, természetesen külföldről is lelkesen szervezett forradalomból nőtt ki, némi – igaz, évtizedekig elnyúló – tömeggyilkosságok segítségével.
A másik oldalon pedig Szaddám Huszein állt, akit rendszerének vérességében csak az amerikaiak voltak képesek később felülmúlni, amikor felszabadították Irak népét és utána, amikor a járulékos veszteségekkel nem törődve szabadon is tartották.
Csak azt ne kérdezze meg senki, hogy van-e területi autoritással rendelkező, szabad kormánya azóta Iraknak, és azt se, hogy mibe halt bele több ember: a szabadságba vagy az elnyomásba. Csak az biztos, hogy nem ugyanazok haltak meg, akiket Szaddám is meg akart volna gyilkolni, hanem mások.Visszatérve Kazahsztánra. Nekünk, magyaroknak csak az számít, hogy van-e ott olyan stabil hatalom, amellyel tárgyalni és előnyösen üzletelni lehet. Lehetne olyan kitételt is tenni, hogy Magyarország csak olyan államokkal kereskedjen, ahol működő liberális demokrácia van, vagyis csak azokkal, amelyekkel az USA, meg Németország, meg Hollandia megengedi, ahogy ezt az ellenzék javasolja.
Ezek az országok közismerten nagylelkűek: ők fölvállalják, hogy kereskednek nem liberális és nem demokratikus országokkal is, és némi felár ellenében, liberalizmussal megszentelve adják tovább az árut nekünk.
Engem az tölt el némi félelemmel, hogy eme áldozathozatal komolyságát, sőt, erkölcsösségét a magyar választópolgárok bő negyven százaléka simán benyalja.
