Buli ismeretlen helyen és időben

Az egyik kedvenc viccem a benne rejlő mélyen emberi gyarlóság okán nyilván, a következő:  Egy pasi, meg a Claudia Schiffer hajótörést szenvednek és egy lakatlan szigeten kötnek ki. A körülmények kényszerítőek ugyebár, tehát miután az úr lelkes és kedves, a hölgy is kedves lesz, sőt még lelkes is. Nem tudom, hogy ezt férfiszempontból miként lehet nem teljességként megélni, de hát még ugye nem voltam 25 éves korom körül egy lakatlan szigeten a fiatal Claudia Schifferrel. Főhősünk azonban úgy érzi, hogy valami nem teljes és ráveszi Claudiát, hogy játszanak szerepjátékot. Ennek keretében Claudia lesz “James”, akinek az a dolga, hogy a jelenetben egy férfi(!) hajótöröttként bukkanjon elő a tengerből. És lőn, “James” elkezd kigázolni a partra, főhősünk elébe siet és a következőt mondja: Képzeld James! A Claudia Schiffert dugom! (És természetesen ezer elnézés Claudia Schiffertől, de szerintem ő még fel tudja talán dolgozni, hogy egy ilyen viccben szerepel.) És ugye világos, hogy ennek semmi köze a politikai helyzethez? Ja és a pasiról sem akartam rosszat mondani, tulajdonképpen megértem. De a valóság sajnos más. 

A politikai helyzet fokozódik

A nyolcvanas évek elején szocializálódtam, amikor még elég egyszerű volt a pszichológia. Volt ugye az a menő csávó, aki nem is tudta, vagy teljesen hitelesen játszotta el, hogy ő nem is tudja, hogy ő a menő csávó(A). Volt aztán még az a fajta, aki csak enyhén zavaróan, de azért szeretett bennünket emlékeztetni arra, ne felejtsük már el rendszeresen megemlíteni, hogy ő mennyire is menő(B). Aztán jött az a típus, aki egyetlen szociális interakciót sem tudott úgy lefolytatni, hogy annak során ne éreztesse, ő van felül. Az ő szuperképessége az volt, amikor nem éreztette a felsőbbrendűségét, azt úgy tudta keretezni, a “nem éreztetéssel”, hogy azzal hozta a tudomásunkra, most éppen ezzel a nagyvonalúságával fejezi ki a menőségét(C). 
És végül jött az az alak(D), aki minden egyes alkalommal azzal kezdte a mondatot, hogy ő dugja az aktuális C.S.-t, csak még azt is hozzátette mindig, ti (vagyis mi), soha nem fogjátok. Ez utóbbiaknak is szép sleppje tudott lenni, amit soha nem értettünk, mert ki a fene akarja magát napi negyvenszer megaláztatni. De mint kiderült, ezt a viszonyrendszert is meg lehet szeretni, és ez sok mindent megmagyaráz. Az alattvalók meglepően sokfélék, még jó emberek is kapnak közöttük szép számmal, sokan észre sem veszik, hol helyezkednek el a csipkedési sorrendben, viszont a fölfele nyal, lefelé tapos típusú embereknek ez maga a paradicsom.

Persze teljesen természetes, hogy szeretünk dicsekedni, felmagasztalni magunkat, de nem mindegy, hogy hetente egyszer emlékeztetjük a környezetünket arra, hogy némi dicséretre van szükségünk, vagy tíz másodpercenként. De ugyebár az teljesen világos, hogy a D jelzetű csávónál már a környezet felelőssége sokkal nagyobb, mint magáé D-éjé?

Úgy elképzelem például azt a helyzetet, hogy mondjuk 1986-ban pénteken házibulit akarok rendezni és a hét elején behirdetem a haveri körömben. Aztán szerda délután felcsönget hozam a Dezső, a Szedlacsek Dezső, hogy ő szombaton bulit rendez és én fújjam le az enyémet, mert akkor az övén szombaton fáradtak lesznek az emberek. Én meg nézek mint a moziban, csak látásból ismerjük egymást, nem is egy környéken lakunk. De ő még rátesz egy lapáttal, azt mondja, ha már úgyis szólok a meghívottaknak, hogy a péntek sztornó, akkor mondjam meg nekik azt, szombaton menjenek el az ő bulijára. Ja, és ezentúl, ha bulit tervezek rendezni, akkor mindig nyomozzam ki, hogy ő éppen nem akar-e.