Különleges írással lepjük meg olvasóinkat a kampánycsend idején! Varjú Frigyes riportja a vidék teljhatalmú kádereiről, a libások – már akkor is zajló – kifosztásáról, a spontán privatizáció mérhetetlen kártételeiről 24 évvel ezelőtt jelent volna meg a Képes 7 című hetilapban, közvetlenül az első szabad önkormányzati választás előtt. Ám rendszerváltás ide, vagy oda, a ma is rangos pozíciót betöltő szerkesztő elvtársnak volt annyi ráhatása a dolgokra, hogy az utolsó pillanatban visszahívatta a cikket a nyomdából. Így csaknem két és fél évtized elteltével most a PestiSrcáok.hu oldalán találkozhatnak vele először.
VARJÚ FRIGYES – Mezőkovácsháza, 1990. szeptember 30.
Mezőkovácsházát városként jegyzik az államigazgatásban, ám legjobb indulattal is csupán azt lehetne ráfogni, hogy nagyobbacska község. Várossá alakulásának körülményei tisztázatlanok, a helybeliek körében kerengő vicc szerint egyenesen Faluvégi Lajos állt a „páratlan jelentőségű” esemény mögött.
Állítólag amikor az Elvtárs falumustrán járt a román határmenti Kovácsházán, borozgatás közben egyszer dicsekvő vendéglátóihoz fordulva, fintorogva megjegyezte: „De elvtársak, ez a falu sáros!” Mire az örökké szolgálatkész, ám most a garatra alaposan felöntő titkára előkapta a mindig kéznél lévő „Nagy Mondások Noteszét”, és belekanyarította: „Ez a falu város”…
Hát tessék, megkapták a kovácsháziak! Hiába a cím és a sallang, ez a város minden szempontból még mindig a magyar vidék és a magyar falu állatorvosi lova.
A szemétdomb koronázatlan királya
A legújabb baj ott kezdődött, amikor hatalmi űr alakult ki Mezőkovácsházán, bár az sem volt sokkal felemelőbb, amikor még kettős hatalom igazgatott. (Nem is beszélve azokról az „Országos Elvtársakról”, akik származásukra, pontosabban születési helyükre hivatkozva maguk között felosztották a térséget, sőt az egész országot Battonyától Orosházáig.) Szóval kettős hatalom. A hivatalos vezetés jobbára a tanácselnökből, a vb-titkárból, a Párt helyi első titkárából, két másik titkárból, a KISZ-titkárból és a rendőrkapitányból állt. Ám ezzel szemben a dolgok valódi mozgatója, az élet-halál tényleges helyi ura, a helyi szemétdomb koronázatlan királya a színfalak mögötti „Második Vonal” volt téeszelnököstül, ÁFÉSZ-főnököstül, vegyesboltvezetőstül. Az „új gazdasági mechanizmus” által kitermelt elit.
Így volt ez errefelé eddig is, és így megy egészen a mai napig a „sárosban”, vagyis Mezőkovácsházán. ÁFÉSZ-kezelésben van az üzletek, kocsmák nagy része, az ÁFÉSZ-é a tollüzem, a libakeltető, a libafeldolgozó, a ciroktelep és ez a mindenható szövetség egy „libázással” foglalkozó kft-ben is tulajdonrészes. Az ÁFÉSZ dönti el, ki kapjon és hány kislibát nevelésre a helyiek közül, s ez a cég az, amely arról határoz, kitől, mennyi idő múlva vegyék vissza a szépen felhizlalt állatokat. Hogy még éppen kellő hasznot hajtson az üzlet mindenki számára. Az ÁFÉSZ tápjával és takarmányával eteti a nép a libáit, miközben üzleti befolyásán keresztül, a helyi Skála Áruház kínálatával eteti a népet az ÁFÉSZ.
A libázás az egyetlen megélhetési forrás
Ma suttog, de lehet, hogy hamarosan kiabál a nép Kovácsházán. Azt kérdik az emberek egymástól úton, útfélen, a kocsmában és kinn a földeken: miért és hogyan lettek ennyire kiváltságosak a város vezetői? Azon a településen, ahol szinte csak a „libázás” az egyetlen komolyan vehető megélhetési forrás, miért csak ők nevelhetnek négyhetes turnusokban libát, amikor a legnagyobb a haszon rajtuk? A másik, a nyolchetes turnus persze már bárkinek járhat – csakhogy két hónap alatt megsokszorozódik az üzleti rizikó. Mert nem elég, hogy napról napra, 3-4 óránként fáradságos munkával tömni kell a szerencsétleneket, de bármikor megtörténhet az is, hogy monopolhelyzetű felvásárlóként a megadott időnél jóval későbben veszik át őket. De a „libázó” ember nem most jött le a falvédőről. Jól tudja, hogy a hízlalás alatt álló jószág nyolc hétig gyarapszik, ám azután napról napra egyre inkább megeszi a hasznot. És ha valakitől nem két hónap múltán, hanem egészen „véletlenül” a tizedik, netán a tizennegyedik héten szállítják el a ludakat, akkor… Akkor az már végítélet, de legalábbis kemény büntetés, és az áldozat alaposan megnézheti magát és a bukszáját. Szóval húsba-májbavágó probléma ez, de még kanyarodjunk vissza rövid időre az üzlettől a politikához, és nézzük meg, kik is jelentik ma, a rendszerváltás hajnalán a „Második Vonalat” Kovácsházán!
Naposcsibéket és tojásokat visz a Mezőkovácsháza és Vidéke ÁFÉSZ dolgozója a baromfikeltető állomáson. A keltetőben évente két és félmillió tojást keltetnek ki. MTI Fotó: B. Fazekas László, 1987.
A kipróbált elvtárs otthonról dirigál
Itt van mindjárt az ÁFÉSZ vezetője. Régi, „kipróbált” Elvtárs (ahogyan közvetlen kollégái is emlegetik), aki jó ideje az idegenek számára elérhetetlen módon otthonából, a családi rezidenciáról igazgatja a teljhatalmú cég ügyeit. Forma szerint betegszabadságát tölti, ám bennfentes munkatársai révén, no meg az elnöki irodára tett gyakori „beugrásainak” köszönhetően továbbra is kezébe futnak össze a szálak. Egyik helyettese nemrégiben kivált a cégtől. Vállalkozik. Az egyre divatosabb betéti társasági formát választotta, de természetesen csak azután, hogy az ÁFÉSZ eszközeivel egymaga privatizálta a városka és a környező falvak vagy tizenöt vegyesboltját és ruhaüzletét. Az persze könnyen elképzelhető, hogy ez az adat afféle népi túlzás, ám az ÁFÉSZ egyik középszintű vezetője ma is állítja, 4-5 boltjának mindenképpen lennie kell. (Na és hogy milyen módon jött létre az üzlet! Az úgynevezett Református-Kovácsházán lévő ABC-áruházat a nyáron, ahogyan kell, előbb a régi bérlőnek ajánlották fel megvételre. Csakhogy a jó szimatú kereskedőt se ejtették a fejére, így ésszerűtlenül soknak találta a havi 22 ezres bérleti díjat, meg a másfélmilliós készletet, és hamarjában visszalépett. Na nem volt sokáig lakat az ajtón, ma már ez az üzlet is az egykori elnökhelyettes asszonyé.)
Mellesleg a vállalkozóvá avanzsált, ex-elnökhelyettes asszonyság távozásával nem igazán hagyott maga után maradandó űrt, az anyagiakat erősen vonzó „fekete lyukat” – stílszerűen szólva – a férje tömte be, aki máris az ÁFÉSZ második embere, vagyis elnökhelyettese. Közben a városi párttitkárból sebtében osztályvezetőt faragtak az ÁFÉSZ-nél, a pártbizottság másik volt titkára pedig a helyi pulykatenyésztő kft. vezetőjeként lépett egyet előre a város gazdasági ranglétráján.
Jól teszi mindenki, ha a szájára ül…
Eddig persze ebben a történetben semmi különös nincs. Így mennek általában a dolgok a magyar ugaron a nagy átalakulásban. Csakhogy akad egy figyelemreméltónak tűnő mellékszereplő a városka megingathatatlan hatalmi piramisában: a KISZ-titkár. A valamikor lelkes, ám igencsak naiv ifjúkommunista mozgalmár ugyanis mit sem sejtve a rendszerváltozás eljöveteléből, elkövette azt a baklövést, hogy miközben már recsegett-ropogott a politikai ereszték, még befejezte, mégpedig dicsérettel a politikai főiskolát. Ma egyedül neki nincs munkája, munkanélküliként, 40-50 forintos napszámból, hol kukoricatörésből, hol krumplikapálásból tengeti életét. Erre mondják azt Kovácsházán: „Hja kérem, miért nem állt még jó időben a megfelelő oldalra?! De még csak nem is szerette a kártyát és a vadászatot, hogy ezzel segített volna magán a szerencsétlen…” Meg különben is: Mezőkovácsházán jól teszi mindenki, ha a szájára ül, különben nincs könyörület és segítség. Vagyis nincs munka.
„Kérem szépen, akinek van félnivalója, itt bármikor felteszi a kezét, ha azt kívánják tőle egy szavazáson” – adott magyarázatot a keményfejű KISZ-titkár félreállítására egy helybeli. – „Ahol ennyire egyetlen kézbe összpontosul a politikai hatalom meg a munkalehetőség, mint nálunk, könnyű megfogni az embereket a gazdaságban.”
Távolról sem szűnt meg a régi hatalom
De Mezőkovácsháza annyira zárt közösség, hogy nemcsak a gyomron, de a családon keresztül is könnyen sebezhetővé válik a választópolgár. A parlamenti választások idején például a kisgazda Bakos Istvánnak azt kellett megérnie, hogy tolvajnak kiáltsák ki a fiát. Később, jóval később aztán már kiderült valahogy, hogy mégis csak ártatlan a gyerek. Ám ne feledjük: általános iskola és gimnázium is csak egy van Kovácsházán. „Távolról sem szűnt még meg a régi hatalom, itt lappang körülöttünk, egyelőre fizikai képtelenség is lenne megszüntetni. Csupán az erővonalak rendeződtek át, az összefonódás és az irány a régi maradt” – közölte méla undorral egy középkorú helybeli, aki még azt is elárulta: neki már az egy hét múlva esedékes első szabad helyhatósági választások előtt forog a gyomra a jövendő önkormányzattól. – „Mi a fenét akarnak itt ezek a pártok, amikor minden élő ember a régi hatalom kezei alatt dolgozik a munkahelyeken? Különösen itt, nálunk. Elég, ha egy-két régi cimbora bekerül a képviselőtestületbe, és máris kikaparják a gesztenyét a többieknek.”
Mezőkovácsháza büszkeségei 1980-ból
Panasztól, keserűségtől hangos a város, és mindenféle igazságtalanságról hallani. Azt mondják, amikor a helybéli gyerekeknek bontott téglából úttörő üdülőt építettek, az egyik városi hatalmasság két teherautó új téglát és egy egész kocsi cementet küldetett a helyszínre. A menetlevél szerint. Csakhogy később takaros családi házzá alakult az adomány. De azt is beszélik, hogy él itt egy olyan kiváltságos ember, akinek „fönt” még mindig elnézik a termelőkhöz szállított takarmány dézsmálását. És hiába látták már többször és többen a libatáp-lopást, ma ennek a férfinak jövedelmező kocsmája, meg vagy fél tucat háza van a közeli falvakban. Ha a neve bárhol szóba kerül, nagyot köpnek az emberek. Erre mondják, hogy „olyan ez, mint amikor a kötőfék a megvadult lovak közé esik”. Nincs ellenőrzés és nincs igazság. Szervezett anarchia van, az állam meg hajtja a magáét, hogy vállalkozni kell, mert az a jövő. De miből és hogyan? Akinek van pénze, az korábban se volt akárki. „De legalább több állatot tarthatnánk!” – csapott a konyhaasztalra értetlenkedve egy borvirágos orrú férfi. – „Ám tőlük kapjuk a libát, ők veszik át a tollat és a májat, és ők adják tovább többszörös pénzért.”
Az sem kerüli el a privatizációt…
Bizony, valóban prosperál az ÁFÉSZ tollfeldolgozó paplanüzeme, alig győzi a külföldi utazást és az üzletkötést az elnök. Elvégre a német zöldek legfeljebb a tolltépés ellen protestálnak, de maguk is pehelypaplanos ágyban hajtják szívesen álomra fejüket. Az ÁFÉSZ üzleti perspektívája tehát fényes jövőt ígér. Azt tervezik éppen, hogy külföldi tőkebevonással káeftékre szabdalják a szövetkezetet, és hamarosan megindulhat a termelés az egymillió liba feldolgozására alkalmas új, ultramodern üzemben is. Hogy mi lesz akkor a régivel, nem tudni, de az emberek biztosak benne, az sem kerüli el a privatizációt.
Ugyanígy rebesgetik, hogy már régóta maszek paplanüzemet működtet valaki a szomszéd faluban, és annak is híre ment, hogy magán-libafarmokat tartanak a város vezetői. Ez utóbbira bizonyosságot pillanatnyilag nem találni, a megnevezett állattelepen, a 67-es tanyán ugyanis pár tucat libán kívül legfeljebb pulykát találni. Igaz, abból krúgat több ezer.
Lecsippentenek egy darabkát a máj végéből
Az egyik ismert kovácsházi „libázó” család a napokban tönkrement, de ez nem újság errefelé. Felvették az újrakezdési kölcsönt is, de csak bekövetkezett a csőd. Az ok egyszerű: a „májas” libákat ugyanis a 8. hét helyett a 12. héten szállították el tőlük. „De ha pontosak, akkor sincs benne köszönet! Ahogy itt a májat osztályozzák, az már bicskanyitogató!” – ordított a dühtől kivörösödve az üres libaólban a máskülönben halvérűnek ismert férfi. – „Legutóbb már az ötvendekás gyönyörű májat is csak harmad-, negyedosztályúként vették át tőlünk, pedig a törvény szerint 46 dekától a máj első osztályúnak számít. Aztán amikor reklamálni mertem, azzal jöttek: az átadott máj 80 százaléka túltömött, sőt véres volt, és már ezért is le kellett osztályozniuk. De ezt még el tudtam volna fogadni, bár gondosan ügyeltem rá, hogy szállítás előtt keveset egyenek a libák. Ám azt már sehogyan sem értettem, hogyan kerülhetett olyan sok törött, darabos máj a szállítmányba? Aztán mindenre fény derült: az átvevők szándékosan csipkedték meg utóbb a termelőktől bevitt májat!” – sziszegte fogai között a szavakat a férfi, és arckifejezését látva attól lehetett tartani, mindjárt itt üti meg a guta. De aztán már valamivel higgadtabban folytatta. – „Azt mondták, vegyük tudomásul, a májazás egyelőre nem jó üzlet az ÁFÉSZ-nek, ezért valahogyan el kell tőle venni az emberek kedvét… Hát így sikerült! Amikor lecsippentenek egy darabkát a máj végéből, már mindjárt csak 50 forintot hajlandók fizetni kilójáért.”
Mezőkovácsházán ma nemcsak a jelen, a jövő is bizonytalan. Vállalkozni se nagyon lehet, amíg ugyanazok adják ki az engedélyeket, az alapanyagot, akiknek konkurenciát támasztanának később az emberek. Úgy tűnik, a hatalmi piramis téglái mozdíthatatlanok. A „falak” már régiek, pedig még idejekorán, éppen negyven évvel ezelőtt, egy februári központi vezetőségi ülésen még maga Rákosi Elvtárs is kifakadt és figyelmeztetett a lopakodó veszélyre.
Elmaradt a nagytakarítás
„Hogy milyen az elbürokratásodott szervezet, arra egy példát” – mondta az élet és halál ura. – „Mezőkovácsházán a 13 vezetőségi tag közül 9 fizetett funkcióba helyeztette magát. Az elnök öt holdon egyéni gazdálkodást folytat és községi esküdt. A titkár ugyancsak öt holdon egyéni gazdálkodást folytat, a földművesszövetkezet cirokátvevője. A propagandista, magángazdálkodása mellett a szövetkezeti tejüzem alkalmazottja. A tömegszervező magángazdálkodása mellett gabonafelvásárló. A káderes az OszH pénztárosa, a gazdasági vezető a DÉFOSz irodavezetője, a frakciótitkár a ciroktelepen van alkalmazásban, a női felelős a szövetkezetnél baromfifelvásárló, és így tovább, és így tovább…”
Rákosinak tehát már 1950-ben forgott a gyomra attól, ami ezen a vidéken folyt. És hát mi változott a rendszerváltozással? A faluban, pardon: a városban – semmi. Hacsak az nem tekinthető látványos fejlődésnek, hogy az út menti, gusztustalan szemeteskukákat nemrégiben újabbakra és még gusztustalanabbakra cserélték. Kár volt érte, hiszen elmaradt a nagytakarítás, a szemét meg ugyanannyi maradt.
A riport a Képes 7 című hetilapban jelent volna meg az első szabad önkormányzati választás előtt, ám a szerkesztő elvtárs túlságosan merésznek találta és visszahívta a nyomdából.
A szerző, Varú Frigyes belpolitikai újságíróként dolgozott a Népszavánál, a Magyar Nemzetnél és a Magyar Hírlapnál, számos hetilap és magazin állandó szerzője, riportere vagy szerkesztője volt. Híradót szerkeszett az MTV-nél, majd a Ma Reggel főszerkesztője lett. Az Echo TV hírfőszerkesztőjeként öt és fél évig tevékenykedett, jelenleg az MTVA szerkesztője és a Gazdasági Rádió műsorvezetője.
Vezető fotónkon Barna Sándor, a Mezőkovácsháza és vidéke ÁFÉSZ nyugdíjas elnöke szónokol a dísztribünről a Fogyasztási Szövetkezetek IX. kongresszusán Budapesten, az Építők Rózsa Ferenc Székházában. Fotó: MTI/Hadas János, 1981.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS