Most, hogy az Európai Birodalom gyors bevezetésére irányuló tervek tétet adnak az európai parlamenti választásoknak, a szemben álló felek egyre buzgóbban hozzák nyilvánosságra, hogy a másik frakcióban, pártcsaládban – vagy ha a szükség úgy hozza, a sajátjukban – ülő bűntársaik milyen módon lopnak, fosztogatnak. A birodalmi brutalitásra fügefalevélnek szánt áldemokratikus intézmény viszonylag magas és stabil életszínvonalat garantál azoknak, akiknek időben sikerül felkerülnie Soros György vagy más multik fizetési listájára. De az igazán tanulságos tapasztalat az, hogy ezek az emberek az apróért is lehajolnak.
Amerikai szenátorokról és kongresszusi képviselőkről is derült már ki, hogy trükköznek a hivatalos útjaikon szerzett légitársasági törzsutaspontokkal, nincs abban semmi szokatlan tehát, hogy magasztos választott testületek tagjai szenvednek a keresztény szentek közismert megbetegedésében, a kéz rendellenes test felé hajlásában. De azok az ügyek, amelyek most kerülnek nyilvánosságra, felettébb elgondolkoztatóak a jelen „népképviselet” szociológiai összetételét, pszichológiai állapotát és különösen zsarolhatósági szintjét tekintve is. Ugyanis azt mutatják, hogy csak a fővezérek, a Junckerek, Verhofstadtok lophatnak, illetve korrumpálhatók ipari méretekben; a második vonal kénytelen lehajolni az apróért is.
De ez logikus is az ő szempontjukból, hiszen ha az EP képviselői anyagilag függetlenek lennének és nem lennének piti bűncselekményekért zsarolhatóak, nem lehetne gyakorlatilag kézivezérléssel irányítani az EP-t és még jobban elszakítani az elvileg a nemzetállamokban választott képviselőket a választóik érdekeitől.
Az eurómilliókkal kifizetett vezetők mellett azonban az is kiderült az elmúlt napokban, hogy már az elvileg befolyásos második vonal képviselői is kegyelemkenyéren vannak tartva; kénytelenek lehajolni az apróért is, száz-százötven eurót kicsalni az EP-be látogató, általuk kalauzolt politikai szimpatizánsoktól, vagy nemes egyszerűséggel elvenni az EP által fizetett alkalmazottaik fizetésének egy részét. A rendszer pszichológiailag zseniálisan van felépítve. Hiába tűnik nagynak az EP-képviselők fizetése és egyéb juttatása közép-európai mértékkel nézve, ezeknek az embereknek ott egy sokkal magasabb életszínvonalat mutatnak be. Drága éttermek, minőségi alkoholok, tiszta kokain, első osztályú szexuális szolgáltatások, amelyek nem ehhez a fizetéshez vannak árazva. A közép-európai képviselők még általában kötődnek a hazájukhoz (kivétel a magyar ellenzékiek természetesen), sok esetben még a baloldaliak, a liberálisok is. Így ők sokszor nem kerülnek bele abba az identitás nélküli emberekből álló masszába, amivé a brüsszeli és az uniós bürokrácia és politikus elit vált, egyrészt, mert a művelt nyugatiak lenézik őket, másrészt, mert nem bíznak meg bennük a hazaszeretetük miatt. Ez a közeg egyébként elképesztő pusztító erővel bír: még olyan nem megkérdőjelezhető, elkötelezett embereket is sikerrel neutralizált, mint Navracsics Tibor. Ezek az emberek már évtizedeket töltöttek el hetente ingázva a lakóhelyük és Brüsszel, meg Strasbourg között. Családjuktól, eredeti életüktől – ha egyáltalán volt nekik – rég elszakadtak; abban az illúzióban élnek, hogy Európa sorsának alakítói ők, akik különbek már mindenki másnál, és ezért sokkal magasabb életszínvonalat érdemelnek, mint az átlagemberek. És ha nincs elég pénzük ehhez, akkor jól láthatóan – és a drogosokhoz hasonlóan, a lebukás veszélyével mit sem törődve – szereznek.
De Európa valódi urai gondosan ügyelnek arra, hogy az igényeik és az anyagi lehetőségek között akkora távolság legyen, hogy a megvásárolhatóságuk, befolyásolhatóságuk biztosított legyen. Brüsszelben mindenki tud mindent, mindenki tudja, hogyan tesz kis extra jövedelemre szert a másik, melyik rekreációs szalonba jár, kinek a birtokán tölti a hétvégét a gyakornokával és milyen cégeknek lobbizik – szigorúan illegálisan természetesen. Hol az anyagi érdek írja felül a párthoz tartozást, hol Sorosék parancsa a nemzeti érdeket, hol egy reménybeli pozíció a régi harcostársnak tett ígéretet. Néhány öngyilkosság az apparátusban, a különböző irányú nyomások alatt összeroppanó becsületes alkalmazottak sorsa igazán nem nagy ár ezért. Az érinthetetlenség érzése mindenkinek megvan, csak a választások környékén kell ügyesen lobbizni otthon, hogy a befutóhely meglegyen a listán. Azonban mostanra az otthoniak számára is kiderült, hogy az Európai Egyesült Államok fontos posztjaira a legkönnyebb út a magországok EP-képviselői pártlistáinak bejutó helyein keresztül vezet. Így már nemcsak egymást, hanem a kisebb vesztegetőket, a saját dílereiket is készek feladni, hogy a saját pártjuk, a saját pártcsaládjuk befolyásosabb legyen a következő parlamentben. És persze azért is, hogy a pártcsaládjukon belül ők legyenek erősebbek.
Ilyenek az identitás nélküli emberek, akik csak a saját karrierjükkel, a pozícióikkal önazonosak, akiknek csak az számít, hogy a saját életszínvonalukat megőrizzék, mert csak az ilyen megélt gazdagságon keresztül tudják „kifejezni önmagukat”. Ez egy szokványos emberi tulajdonság, csakhogy ezeknek az alakoknak semmilyen más emberi tulajdonsága nincs már.
Csak remélhetjük, hogy Európa nemzetei felébrednek és valódi képviselőket is küldenek az EP-be, nemcsak ezeket a piti véglényeket, mert különben már a következő öt évben vége lehet az Európa-projektnek.
Fotó: MTI/EPA/Patrick Seeger
Facebook
Twitter
YouTube
RSS