Bayer Zsolt: „A liberális értelmiség nem létező ügyekért küzd, pedig csak szimplán hülyék és kretének”
A kulturkampf akkor is kulturkampf, ha egymással versengő emlékezetpolitikai narratíváknak hívjuk, bár ez utóbbi kétségtelenül civilizáltabb elnevezés, s mint olyan, sokkalta jobban megfelel a manapság elvárt PC-normáknak. Az Akvárium klubban ezúttal a jobboldali értelmiség legemblematikusabb tagjai, Schmidt Mária, Bayer Zsolt és L. Simon László ismertették egy pódiumbeszélgetés során, hogyan érdemes viszonyulnunk a történelemhez, amennyiben nem kívánunk része lenni a világon ciklikusan, időről időre végigvonuló baloldali hiszteronarratíváknak.
Néhány éve egy fideszes háttérember – egy amolyan frontvonalak mögött munkálkodó értelmiségi – említette meg egy kedélyes sörözés közben, hogy az egyetlen terület, ahol el vannak maradva, s szinte nemhogy forradalmi tetteket nem hajtottak végre, hanem még apró lépések se történtek, az a kultúrpolitika. Akkor – ahogyan azt Bayer Zsolt publicista is említette a csütörtöki beszélgetés során – annyival zártam le a témát, hogy kit érdekel? Senki nem olvas már könyveket. Valamint felejtsük el ezt a viszolyogtató vulgármarxizmust, ami szerint a kultúra nem más, mint a politika felépítményének szuterén-alépítménye. Azóta viszont történt egy s más a világban. Amerikában megválasztották Trumpot, és nyomában kitört a Nagy Decemberi Kultúrharc, ami éppen úgy nem kerülte ki Magyarországot, mint a roppant felkészült közgazdászaink összehangolt imalánca ellenére 2008-ban hozzánk is begyűrűzött világgazdasági válság.
Ennek is köszönhető, hogy az Örökség Kultúrpolitikai Intézet ilyen line-upot hozott össze a téma kitárgyalására, s nem a szokásos sótlan, unalmas, muzeológusokból és kurátorokból álló brigádot. Az sem véletlen, hogy a magyar médiumok szokatlanul nagy érdeklődést mutattak az esemény iránt. Egy oszloposodott társadalomban pont az emlékezetpolitika ne lehetne egy olyan törésvonal, amit érdemes kicsit megkapirgálni a választások közeledtével?
A szimbolikus térben való önmagán messze túlmutató létezés
Az amerikai szobordöntések magyar megfelelői persze kisebbek, sárgábbak, savanyúbbak, de mégiscsak a mieink, érdemes velük foglalkozni. Bayer azzal adta meg a felütést, hogy az általános elhülyülés miatt a kulturkampf egy szűk, értelmiségi réteg önszórakoztatása.
Ahol bárki felállít egy szobrot, rögtön megjelenik egy réteg, hogy felállítson egy ellenszobrot, vagy tiltakozzon.
Párhuzamként a románokat hozta, akik Erdélyben az épített környezetük magyar múltjával szemben kényszeresen telepítik az ortodox templomokat, na meg az elmaradhatatlan Avram Iancu-szobrokat. Ám egyáltalán nem lényegtelen küzdelem ez, hiszen itthon Hóman Bálint szobrának felállítását mégiscsak sikeresen akadályozták meg ugyanazok, akik Lukácsot viszont talapzatra emelték. Bayer Zsolt ebből azt a következtetést vonta le, hogy kétharmad ide, „orbáni diktatúra” oda, még mindig a jobboldal van defenzívában, a jobboldalnak kell magyarázkodnia.
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója ott folytatta, ahol Bayer abbahagyta: a köztéri szobrok az értékvilágok és tradíciók megjelenítései. Az angolszász világban látható szobor- és könyvpurgálások egy olyan törekvés tünetei, melyek célja a kulturális hatalomátvétel. A folyamat hasonló intenzitással zajlik, mint a rendszerváltozás idején megtapasztalt szimbólum-rehabilitáció, de azzal ellentétes szándékkal. Nem egy ideológiai diktatúra nyomainak helyreállítása, hanem éppen annak a bevezetése érdekében. A történész kijelentette, újra fölállítaná Donáth szobrát, és tűrhetetlennek nevezte, hogy kivégzése után holtában is meggyalázták őt azzal „egy maroknyian”, hogy megakadályozták az emlékállítást.
L. Simon László fideszes országgyűlési képviselő az identitáspolitikával vont párhuzamot, ami szintén az angolszász világból hozzánk beszivárgó korhisztéria. L. Simon szerint fontos, hogy azonosulni lehessen szimbólumainkkal. Nincs helye tehát a kommunista diktatúra műalkotásainak a köztereinken, ugyanakkor a múltat sem szabad átírni, letagadni, hanem azt a szoborparkokban mindenki számára látogathatóvá, megismerhetővé kell tenni – hangsúlyozta a volt államtitkár.
„A hülyék átvették a hatalmat”
Az amerikai szobordöntések kapcsán mindegyik hozzászóló egyetértett abban, hogy az angolszász világban nem a múlthoz való viszony változik, hanem a múlt átírása zajlik. Hasonlóan a kommunista történelem-hamisításokhoz, amikor is a vesztes világháborúk magyar katonáit azért kellett bűnösnek tekinteni, hogy bűnös múltjuk legitimálja a vörös diktatúrát. A felszólalók az amerikai őrület nyomán megállapították, hogy, noha a kulturkampf értelmiségi huncutság, sosem lehet tudni, mikor terebélyesedik közőrületté. Amerikában például azzá vált, amikor nekiláttak a rabszolgatartó Lincolnnal ellentétben köztudottan rabszolgaság-ellenes Lee tábornok köztéri szobrainak ledöntéséhez. Bayer leszögezte: „a hülyék átvették a hatalmat”, a politikai korrektség elvárásait kérjük számon a múlton, és ez a fő rend a világban. Az önmagát liberálisnak nevező értelmiség nem létező ügyekért küzd „hősiesen”, pedig csak szimplán hülyék és kretének. Schmidt Mária szerint Magyarországon jobban állunk a nyugattal összehasonlítva, mivel sokkal nagyobb a szabadság, nyíltan beszélhetünk az eltérő történelmi narratívákról, nincsenek kizárólagos birtokosai a tudásnak, nincs egy olyasféle tanítóhivatal, amelyik a szép, új világ jegyében megállapítja a helyes ideológiai szemüveget, és elülteti a tilalomfákat.
A háború béke, a béke háború
Hiába kezdődött el egy új évszázad, még mindig a vesztes világháborúkból eredeztetjük történelmi narratíváinkat, „a vesztesek a rosszak – a győztesek a jók” kifinomultságával. Ennek köszönhetők az olyan érthetetlen, mégis közszájon forgó toposzok, melyek szerint a nemzetállamok visszaszorulása, s az ezzel párhuzamosan zajló európai egyesülés hozta el a kontinensre a békét, miközben a Szovjetunió széteséséig tartó időszakot konkrétan hidegháborúnak nevezik. L. Simon László ugyanerre az anomáliára a német megszállás áldozatainak emlékművét hozta fel példaként, ami az ő narratívájukban minden áldozatnak emléket állít, míg a baloldali narratívában önfelmentő történelemhamisítás, a felelősség elkenése. Noha elismerte, hogy a kormányrendeletben elkövettek egy hibát: az áldozatainak szó kimaradt, ennek ellenére méltatlannak nevezte azt a cirkuszt, amit köré építettek. Egyúttal nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a tiltakozók most éppen technikai koalícióra szándékoznak lépni a holokauszt-emlékműveket köpködő Jobbikkal – hogy egy kis aktuálpolitika is elhangozzon.
A pódiumbeszélgetés kedélyes anekdotázással zárult, amelynek során végigvették az elmúlt időszak legelképesztőbb jelenségeit, az iszlamizált német zászlóval ünneplő birkózótól kezdve a francia kereszt-eltüntetéseken át a törököknek német nyelven szurkoló fiatalokig. A kulturkampf az kulturkampf – de legalább végre a jobboldalnak is van markáns véleménye. Magyarországon nem lesz nyugati típusú önfeladás és hátrálás, hanem ebbe is beleállunk.
Vezető kép: MTI/Kallos Bea
