Az országértékelő legfontosabb bejelentése
Az elmúlt években a portálunkon megjelenő véleménycikkekben, alaposabb elemző írásokban számos érvet felhoztunk arra, hogy miért érdeke a magyarságnak az Orbán-kormány minél tovább tartó sikeres regnálása. Egyikben sem hivatkoztunk olyanra, amely ne volna fontos. Azonban az, amit a miniszterelnök az országértékelő beszédében a két- illetve három gyermeket nevelő édesanyák élethosszig tartó adómentességét illetően bejelentett, minden más intézkedést megelőz.
Orbán Viktor miniszterelnök több fontos bejelentést is tett szombati országértékelő beszédében. A munkahelyteremtést és gazdaságélénkítést szolgáló gyárnyitási program, bizonyos élelmiszerek áfájának nyugdíjasok részére történő visszatérítése, a falvakat védő program, vagy éppen a drogterjesztők elleni totális zéró tolerancia külön-külön is lényeges dolog, csakúgy, mint annak minél alaposabb feltárása, hogy kik és milyen csatornákon keresztül kaptak és kapnak pénzt országunk destabilizálására. Ám mindezeknél is lényegesebb volt a miniszterelnök azon bejelentése, miszerint jövő év elejéig előbb a három-, majd a két gyermeket nevelő édesanyák is örök életre szóló adómentességet kapnak.
A kormány eddig is élen járt a családtámogatások terén, úgy a sokféleség, mind pedig a támogatottak köre tekintetében. 2010 óta folyamatosan érzékelhető, hogy az Orbán-kormánynál kiemelt prioritást élvez a családok támogatása és a gyermekvállalás ösztönzése, de az is egyértelmű, hogy látva nemzetünk tragikus demográfiai helyzetét, ez nem is lehetett másként egy keresztény-nemzeti identitású kormányzat részéről.
Magyarországon 1981-ben érte el a népesség a legmagasabb lélekszámot, amikor tízmillió-hétszáztízezer fő volt országunk lakossága. A születések száma ekkor már hosszú ideje nem érte el a kívánt szintet – ez alól kivétel volt az 1970-es évek dereka, amikor a Ratkó-korszak gyermekei gyermekvállalási korba léptek és sokan közülük meg is szülték ekkor gyermekeiket –, amelynek eredményeként az 1981-es tetőpont után meredek csökkenésnek indult országunk népessége.
Ennek okai alapos taglalás esetén önálló kötetnyi terjedelmet is kitennének, de címszavakban meg kell említeni a fogyasztói szemlélet felerősödését, a gyermekellenes világtrendek begyűrűzését, az abortuszok ijesztően magas számát, a nők egyre gyakoribb munkavállalását, karrierépítését, valamint – ez sem hagyható ki – az önzés kiteljesedését, az „előbb a kocsi, aztán a kicsi” szemlélet térhódítását, amelyek együttes jelenléte a fiatal párok mind nagyobb számánál tette a fontossági sorrend sokadik helyére a gyermek-, vagy pláne gyermekek vállalását.
Mindezek eredményeként hazánk termékenységi rátája még a „fejlett országok”, valamint a hozzánk hasonló társadalmi- és politikai átalakuláson keresztülment kelet-közép európai államok, amúgy alacsony termékenységi mutatóját is alulmúlta. Miután ezzel egyidejűleg a művi terhességmegszakítások száma sem csökkent érdemben, így a kétségbeejtőnek nevezhető 1,3-es mértékűre csökkent a termékenységi rátánk, ami drámai fogyatkozást eredményezett. Ezt a számot annak függvényében lehet és kell értékelni, hogy közismert a tény: 2,1-es termékenységi ráta szükséges ahhoz, hogy egy nemzet lélekszáma egyáltalán stagnáljon.
Ezeken az állapotokon már a rendszerváltozás hajnalán drasztikus változásokat kellett volna eszközölni, ezt azonban az egymást követő kormányok rendre elmulasztották, egyedül 1998 és 2002 között, az első Orbán-kabinet idején történt próbálkozás a gyermekvállalási kedv növelésére, de annak kifutására nem nyílt lehetőség, hiszen 2002-ben visszatértek a hatalomba a szélsőségesen liberálisok, akiknek nemzetellenes politikája ismét lelohasztotta a kissé emelkedő pályára álló gyermekvállalási kedvet. Mindez soha el nem múló és jóvá nem tehető bűne az ekkor regnáló magyar kormányoknak.
A hazai népességfogyás megállításáért talán legtöbbet tevő író és közéleti személyiség, Fekete Gyula Kálvin tér közeli lakásában ültünk valamikor 2008 késő őszén. Mi más lehetett volna beszélgetésünk témája, mint a magyarság borzalmas demográfiai helyzete, amikor Gyula bácsi egyszer csak kétségbeesetten felcsattant:
„Azért az mégiscsak gyalázatos, hogy egyetlen kormány sem foglalkozik a népesedési problémával. Mindegyik beszél a gazdaságról, meg a GDP-ről, csak azt felejtik el, hogy ha nem születik elég gyermek, akkor létrejöhet itt akármekkora jólét, nem mi fogjuk learatni a gyümölcseit.”
Ez valóban így történt évtizedeken át, és a helyzet ennek révén drámaivá vált. Miután változó mértékben, de átlagosan évi harmincöt-negyvenezer fővel csökkent hazánk népessége, bekövetkezett az, amelyet sokáig senki sem tudott volna elképzelni: Magyarország lélekszáma a lélektani határ, azaz tízmillió fő alá csökkent. Mostanra alig kilenc és félmillióan vagyunk, amelyben ráadásul benne vannak azon nemzettársaink is, akik a rendszerváltozás óta települtek át Magyarországra valamelyik elszakított területünkről.
Ezt a végzetes demográfiai katasztrófával fenyegető helyzetet ismerte fel 2010-ben az akkor először kétharmados többséggel kormányra kerülő Fidesz-KDNP. Nyilvánvaló volt, hogy nem lehet tovább várni a családpolitika teljesen új alapokra helyezésével, de az is egyértelmű volt, hogy a helyzet nem kecsegtet sok jóval. Egyrészt nincs előttünk sikerrecept, hiszen nincs egyetlen példa sem arra, hogy bármelyik országban kormányzati intézkedések eredményeként megfordult volna a demográfiai trend. Másrészt nyilvánvaló, hogy a háttér megteremtésével még egyáltalán nincs garancia arra, hogy a párok egyszer csak elkezdenek gyermekeket vállalni. Az a tény, hogy ezek sem tántorították el az Orbán-kabinetet a családpolitika teljesen új alapokra helyezésétől, külön is értékessé teszik a vonatkozó kormányzati döntéseket.
Több kutatás is igazolja, hogy bár nálunk is visszaesőben van ez a szám, a magyar fiatalok még ma is sokkal gyermekszeretőbbek, mint más fejlett országok hasonló korú fiataljai. A mi közép- és főiskolás nemzedékünk előzetes gyermekvállalási terveiben még napjainkban is kettőnél nagyobb átlag szerepel, más kérdés, hogy ez évtizedek óta nem valósul meg. Az ugyanakkor egyértelmű, hogy nemzetünk rendkívül súlyos demográfiai válságát az eredeti családalapítási tervek és az ebből kialakult valóság közötti különbség okozza. Ily módon a feladat egyértelmű: el kell érni a vágyott gyermekek megszületését.
Éppen a magyarok mélyen gyökeredző gyermekbarát gondolkodásmódja miatt erre igenis meg lehet az esély, de csak akkor, ha a reproduktív korban lévő párok érzékelik a hosszú távon is megmaradó biztonságot, és azt, hogy egyre anyagiasabb világunkban is megoldható, kvázi pénzügyileg is „túlélhető”, ha több gyermeket vállal az ember. Szintén ettől lehet sikeres az a törekvés, ha a különféle kedvezményekkel kimondottan ösztönzik is a párokat egy újabb gyermek vállalására.
Ehhez viszont elengedhetetlen és elsődleges dolog, hogy az anyaság, mint életre szóló hivatás, és mint a társadalom szempontjából az egyik legfontosabb tevékenység, nemcsak erkölcsileg, de minden más értelemben – például anyagilag is – a helyén legyen kezelve és értékelve. Ettől válik minden más bejelentésnél fontosabbá a két, illetve három gyermeket nevelő édesanyák örökös adómentessége hiszen a döntés – az édesanyák támogatásán túl – azt is mutatja, hogy figyelembe veszi a tényt: a gyermekvállalás élethossziglan tartó felelősségvállalás minden ember számára, amelyet értékelni kell.
A fentiekben kifejtett tények és számsorok egyértelműen igazolják, hogy a kormány szinte valamennyi intézkedése fontos, sok esetben hiánypótló is a maga területén, de mind közül a legfontosabbak a népességfogyás megállításáért tett látható és sok területre kiterjedő erőfeszítései, hiszen a megmaradásunk, az életünk, maga a magyar jövő múlik rajta.
Vezető kép: MTI/Balázs Attila
