Írástudatlanok felelőssége

Eltaposlak, szétkaplak, megmogyorózlak, kitépem a beleidet, meghúzom a hajadat, börtönbe csuklak, kirúglak, belekamerázok a képedbe, vasvillával platóra lapátolom a hulládat, felakasztalak a vásárhelyi kandeláberekre – így próbál hízelegni a szavazóknak az ellenzék, szinte kivétel nélkül ilyen, vagy ezekhez hasonló tartalmú üzeneteket fogalmaznak meg, hogy aztán (jól/rosszul) papírra, járdára, telefonfülkére, legvégső esetben kinyomtatott internetre vessék őket.

Fogalmam sincs, melyik ellenzéki, impaktfaktorokkal gazdagon kidekorált, nemzetközi hírű tudós kobakokból álló, titokzatos think tankben született meg a ravasz ötlet, miszerint nem elég dühösnek lenni, annak is kell látszani. A hisztériát találták meg, mint egy olyan vonzó tulajdonságot, amivel át tudják ütni a propagandasajtó vonta hallgatás falát. A valóságshow-kat is mennyien nézik – gondolhatták, miközben Havas Henrikként szétterültek az elegáns díványaikon. Gyanítom, ennek köszönhető, hogy az ellenzéki pártok és pártok nélküli valóvilágok politikusai – századtól függetlenül – hetek óta dühöngő elmebetegként futkorásznak a pesti köztereken. Ráadásul javulásra nem, hanem további romlásra számíthatunk állapotukat tekintve, és ők is erre esküdnek. Percekre vagyunk attól, hogy a szavakból tett legyen és meg is harapjanak valakit végtelen elszántságukban.

Új tervet kovácsoltak, az Orbán-rendszert már nem tégláról téglára, hanem falatról falatra kívánják lebontani.

Az összefogás, a technikai nagykoalíció is új értelmezést nyert a fentiek tükrében. Az eddig megszokott szerteágazó világmegváltások és küldetéstudatok nagy közös önkívületben egyesültek. A pártszékházakban (illetve budakeszi és szekszárdi magánotthonokban) magányosan nyáladzó bolondokból olyan közveszélyes őrültekké váltak, akik csapatostul, falkában járják az utcákat, és az épített környezet ellen intéznek kíméletlen attakokat, amennyiben valahogyan azt össze tudják kapcsolni a kormánnyal.

A háború – tekintettel a magyar könnyűlovas hagyományokra – a mozgó hadviselés jegyében történik, az egyes ütközetek pedig a következőképpen zajlanak le a védekezésre kényszerített épület vagy közterületi műtárgy és a támadás arcvonalát képező haladó élcsapat között: szigorú tekintettel, morózus arckifejezéssel felsorakoznak a kamerák kereszttüzében, és az első támadó hadmozdulat körüli tanácstalanságot legyűrve, mindig más-más irányból támadva firkálnak, festékeznek, rongálnak. Az se baj, ha esetleg nem fér ki a fülkére a szöveg, majd odállítják Bangónét, és ő felolvassa minden arra járónak.

A hadmozdulatok lecsillapodása után a legbutább politikust maguk elé taszigálják, hogy meghökkentő ostobaságokat nyilatkozzon az összegyűlt sajtómunkásoknak. Néha, egy-egy alkalommal öt-hat főn is eluralkodik a közléskényszer, valószínűleg azért, mert adott pillanatban nem tudták eldönteni, melyikük a legbutább. (Megvallom, ha Tordai, Hadházy, Bangóné és Szél egymás mellé áll, magam is hajlamos volnék elbizonytalanodni.) Ezek után szabadfoglalkozás következik, melynek során a képviselők és a senkit nem képviselők szavakkal, finom „lökődésekkel” legyőzik a riportereket, aztán a józan észt kiütéssel, végül az összes kép- és hangrögzítésre szolgáló eszközzel fenyegetéseket közölnek.

Írásban kockázatos, de élőszóban még hiba nélkül alkalmazott egyszerű tőmondatokban kifejtik, ki mennyire fog pórul járni, amennyiben ők kerülnek hatalomra.

A fenyegetőző és rongáló utcapolitikusok legfőbb legitimációja mindehhez, hogy NEKIK már nagyon elegük van abból, hogy a kormány nem úgy kormányoz, ahogy ŐK mondják. Ez pedig – szerintük – felháborító megcsúfolása a liberális demokráciának, aminek – ismét az Ő véleményük szerint – az a lényege, hogy választásoktól függetlenül a liberálisok mondják meg, merre menjen a villamos.

Sportszakmai szempontból azonban kénytelen vagyok pár apróságra felhívni a figyelmet. Nem árt például valami erő is a fenyegetés mögé. És ilyenkor nem elég, ha a tanácsköztársaság képzőművészetét megidézve, koronás főket kíméletlenül letaszító, izmos munkáskarokat rajzolnak maguknak a társadalomelméleti szakkollégium szervezésében vagy kurátorkodásban megfáradt dolgozók. Sajnálatos tény, a mi politikailag még nem egészen korrekt világunkban az erős munkáskarokat nélkülöző, orrbaveréseket és felpofozásokat kilátásba helyező fenyegetőzések az esetek többségében félelem helyett harsány nevetést váltanak ki a delikvensből.

A másik fontos ügyrendi kérdés pedig a célcsoportot érinti. A többségi demokráciák működési elvétől idegen, ha a kisebbség fenyegeti a többséget. Ez, még akkor is, ha a támadó fél bohócruhába öltözik, képes némi ingerültséget kiváltani a jónépből. Példának okáért, amikor Hadházy Samsa olyanokat üzen, hogy aki nem lesz képes különgéppel elmenekülni, az bizonyítékként lesz becsatolva az eljárásokhoz (gondolom, lefóliázva, ügyiratszámmal ellátva), legyen bármilyen rendű és rangú „kiszolgálója a rezsimnek”, akkor az ember szaglószervét elkezdi csavarni 1919 csatornabűze. Már csak a magyar gazdaság újraelosztási arányát nézve is több millió embert akar megbüntetni az a fickó, akit az anyukája se szeret annyira, hogy ne engedje el lyukas zokniban közszerepelni.

Orbán hülyének néz min(k)et – írta fel Bangóné diszlexiás szocialista óvónő az aszfaltra a minap, pedig Orbánnak nincs dolga ebben a mondatban. Ezek az írástudatlan, ostoba, ide-oda rohangászó utcapolitikusok tényleg hülyék. A felelősségük viszont abban rejlik, hogy van 5-10 százaléknyi elkötelezett és kellőképpen felheccelt követőjük, akik közül a legdühösebbek 100-150 ezer forintos bírságokat fizetnek, miután a hülyék kedvéért épületekre, rendőrökre és riporterekre támadtak.