Az életpárti és az életellenes erők harcát bemutató tanulmány-sorozatomban legutóbb a kultúra területén meglévő kettéosztottságot igyekeztem feltárni az SZFE-ügy segítségével. Megfigyelhető, hogy azok az életellenes erők, amelyek a magyar kultúra végzetes megosztottságáért felelősek, a társadalom egészét tekintve is módszeresen törekszenek a hasonló megosztottság kialakítására. Ennek azt a válfaját szeretném most bemutatni, amely a vidéki Magyarországot, és a nemzet tartópillérének tekinthető paraszti társadalmat alaphangon is lenézi és megveti, de ha lehetősége van rá, akkor fizikailag is inzultálja, vagy akár ki is irtja. Írásomban arra teszek kísérletet, hogy felmutassam: eszmei azonosság figyelhető meg a Tanácsköztársaság „Lenin-fiúi”, a Rákosi-korszak kuláküldözői, a Kádár-korszak erőszakos téeszesítői és napjaink vidékgyűlölő, „új generációs” politikusai között, és megpróbálok magyarázatot találni ennek okára is.
Magyarország társadalma, annak összetétele egyedi és sajátos módon változott az évszázadok során. Ahogyan a történelmünk is sok sajátosságot hordoz, az ennek eredményeként kialakuló társadalmunk is egyedi fejlődési ívet és sajnálatos tragédiákat mondat magáénak. Legfőbb jellemvonásunk e téren talán az, hogy nálunk a történelem viharai országunk területével együtt társadalmunkat is szétszabdalták, nem csupán földrajzi-, de strukturális értelemben is. A török világ az ország középső területeiről nagyon sok magyar űzött el, és a királyi Magyarország, valamint az Erdélyi Fejedelemség magyarsága egymástól szinte elszigetelten élt közel két évszázadon keresztül. Ez eleve más jellegű fejlődést, társadalomstruktúrát is eredményezett a két országrészben, amelyhez hozzájött a harmadik, török uralom alatti országrész struktúrája.
Mindez természetesen minden egyéb területen is éreztette hatását, így amikor a XVIII. században Magyarország újra egyesült, majd a Rákóczi-szabadságharc sajnálatos bukása után a Habsburg Monarchia része lett, iparilag és a mezőgazdasági technológia terén is évszázados lemaradásunk volt a fejlett államokhoz képest. S amíg ebben mutatkozott némi előrelépés a következő évszázadban, a társadalom struktúrájának fejlődése megrekedt. Nem véletlen, hogy amikor a XIX. században kezdetét vette a reformkor, Széchenyi István egyik első és legfontosabb tevékenysége volt a Nemzeti Casino és a lóversenyzés hazai meghonosítása, hiszen érzékelte, hogy a jómódú és tenni vágyó magyar előkelőségeknek nincs egymással kapcsolata, nincs olyan fóruma, ahol rendszeresen összejöhetnének, és ahol ötleteket cserélhetnének, megvitathatnák az ország ügyes-bajos dolgait és a felmerülő problémákra megoldási javaslatokat találhatnának ki.
A parasztság hányattatásairól irodalomtörténeti alkotások is szólnak
A XX. században több tényező is akadt, amely tovább erodálta a magyar társadalmat. Elsőként az első világháborús vereség, valamint a trianoni békediktátum volt az, ami alapjaiban rengette meg hazánk társadalmi struktúráját, aztán a II. világháború tragédiái, majd pedig a kommunizmus négy évtizede, amely a már amúgy is sok sebből vérző és sokat szenvedett magyar társadalom újabb rétegei számára bizonyult végzetesnek. Ezekből a tragédiákból mindig vesztesen került ki a paraszti társadalom, a vidéki Magyarország. A paraszti társadalom fenyegetettségét több, a magyar irodalomtörténet szempontjából is korszakalkotó regény és tanulmány örökítette meg. Szabó Dezső Elsodort falu című regényétől, vagy éppen Kodolányi János Földindulás című drámájától kezdve Illyés Gyula Puszták népe című szociográfiáján keresztül Féja Géza Viharsarok című művéig a legkiválóbb magyar írok foglalkoztak a parasztságot fenyegető veszélyek és tragédiák ábrázolásával.
A kozmopolita, idegen szellemiség a kezdetektől lenézi a paraszti társadalmat
A magyar kultúrában megjelenő idegen (kozmopolita/bolsevik, majd urbánus, mára szélsőségesen liberális/nemzetellenes) befolyás és annak megerősödése szükségszerűen kitermelte a maga értelmiségét, a velük rokonszenvező réteget. Ez a réteg soha nem volt túl széles, ma sem az, ám a kezükben lévő tömegtájékoztatási- és kulturális eszközök hatalma és véleményformáló ereje révén mégis eluralták a magyar közéletet és közbeszédet, így megnyilvánulásaik mára sok területen mérvadóvá, sőt, sok esetben megkérdőjelezhetetlenné váltak.
Ez a kör és az általuk képviselt szellemiség volt az, amely az 1900-as évektől kezdve kialakította és elmélyítette a szakadékot a magyar kultúra után a társadalom egészében is, s amely megteremtette azt a nagyvárosi attitűdöt, amely mélységesen lenézi a vidéki embert, különös tekintettel a paraszti társadalom tömegeire. A Tanácsköztársaság idején, amikor ennek a szellemiségnek a képviselői először hatalomra tudtak kerülni Magyarországon, már nyíltan – újságokban, falragaszokon – is uszították az embereket a paraszti társadalom ellen.
“Pokolba kergettük a Zichyeket, a Festeticseket, Batthyányiakat, Esterházyakat, a nagy bérlőket és a pesti földnyúzókat!” … ” Fotó: Fortepan, adományozó Péchy László
Vagyis elmondható, hogy a kultúrában kialakuló szembenállás a társadalom egészére is kifejtette hatását, jóllehet, komoly polémia folyhat arról, hogy melyik volt a kiváltó ok és melyik a következmény. A valóságban talán akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha úgy fogalmazunk, hogy a dolgok kéz a kézben jártak és járnak és egymás hatását felerősítették.
A szembenállás mélyebb okai
Ha ennek a szembenállásnak az okait keressük, akkor alighanem ott a megoldás, hogy a vidék magyarsága soha nem rokonszenvezett a bolsevizmussal és annak nemzetidegen képviselőivel. Nem csupán az eszmeiség riasztotta és állt tőle távol, de annak politikai képviselői sem tudtak soha jelentős bázis kiépíteni a paraszti rétegek soraiban. Ez már a Tanácsköztársaság idején kiderült, amikor a 133 nap alatt kioltott közel 600 emberélet döntő többsége vidéken, a falvakból, a paraszti társadalom tagjaiból került ki, mert vonakodtak alávetni magukat a vörösterrornak. S annak ellenére, hogy parasztság helyzetében, általános életkörülményeiben jelentős javulás a Horthy-korszakban sem igazán következett be, mégsem történt szemléletváltás ebben a társadalmi rétegben.
Az évszázados hagyományok követése, az Istenbe vetett hit, valamint az életet, a megélhetést jelentő föld iránti tisztelet maradt az irányadó a parasztság körében. Ennek ékes bizonyítéka a második világháború utáni első parlamenti választás, amely még egy viszonylag szabadon lezajlott szavazás volt. A keresztény, nemzeti értékeket képviselő Független Kisgazdapárt (FKGP) elsöprő többséggel (57,03 %) nyert.
A magyar társadalom ezzel kifejezésre juttatta, hogy hiába a világégés, benne a doni katasztrófával, hiába az akkori viszonyok között gőzerővel folyó bolsevik/kommunista propaganda, hiába a moszkoviták hazatérése és erőteljes szervezkedése, nem kér a kommunistákból, nem vevő arra, amit a baloldal kínálni akar.
Az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon elsöprő többséggel nyert a keresztény, nemzeti oldalt képviselő Független Kisgazdapárt, amely a közel 60 százalékos országos eredményénél lényegesen nagyobb arányú győzelmet aratott vidéken. Rákosiék bosszúja nem is maradt el… Forrás: Wikipedia – Az 1945-ös nemzetgyűlési választások oldala.
A kommunisták bosszút álltak az elutasításért
A kommunisták ezt sosem bocsátották meg a magyar paraszti társadalomnak, a vidék magyarságának és amint módjuk nyílt erre, véres bosszút is álltak a vidéki Magyarországon!
Részben ennek lett a következménye a legsötétebb sztálini időket – az 1930-as évek, főleg az ukrán muzsikokat sújtó fékevesztett terrorját – idéző kuláküldözés, amelynek mértéke az összes, akkortájt szovjetizálódó ország között is kimagaslóan nagy volt. Pedig általános jelenség volt mindenütt a “kollektívba” kényszerítés és a paraszti rétegek vegzálása, de olyan mérvű terrort talán sehol sem szenvedett el ez a társadalmi réteg, mint hazánkban. A teljes mértékben idegen szellemiségű kommunista hatalomgyakorlók a végletekig gyűlölték a paraszti társadalmat. (Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy mindez egyébként saját, személyes múltjuk totális szemközt köpése is volt, hiszen legtöbben maguk is vidékről származtak. Rákosi apja terménykereskedő volt a Délvidéken, Péter Gábor Újfehértón született és nőtt fel, Szabolcsban, de maga Kádár is vidéki környezetben gyerekeskedett. Mégis: szívük minden gyűlöletével üldözték a vidéken élők tömegeit. Ennek hátteréről külön pszichológiai okfejtést lehetne írni.)
A forradalom leverése utáni megtorlás csakhamar ismét elérte a magyar vidéket, újabb kollektivizálás, erőszakos téeszesítés formájában. A padláslesöpréssel, kulákká nyilvánítással, életellenes bűncselekményekkel együtt járó, Rákosi-féle nyílt terrort a Kádár-korszakban felváltotta a parasztság másfajta felszámolása. A forradalom után újból fellángoló erőltetett kollektivizálás, valamint a nagyvárosokban felépített lakótelepek és az iparvidékeken kialakuló munkalehetőség tömegesen késztette ősei életvitelének feladására a paraszti társadalom tagjait. A munkásszállókon élők, a híres-hírhedt fekete vonaton és a többi munkásjáraton ingázók döntő hányada városlakó lett, amellyel egyben bizonyos értelemben légüres térbe is került, hiszen a vidéki léttől szép lassan eltávolodtak, miközben a városok világa mindig idegen maradt ezeknek az embereknek.
Ezzel a folyamattal nemcsak személy szerint az egyes emberek veszítettek sokat, de a magyar társadalom is óriási veszteséget szenvedett, hiszen lényegében eltűnt, de legalábbis radikális mértékben felhígult a korábban a nemzet tartópillérét képező parasztság. Márpedig szilárd fundamentum, erős tartópillér nélkül egyetlen nemzet sem lehet hosszú távon életképes. Ezért szemernyi túlzás sincs abban, ha kimondjuk, hogy a paraszti réteg tudatos kivéreztetése és elsorvasztása, az egyik legsúlyosabb bűne a kommunistáknak. Méghozzá tudatos és előre megfontoltan véghez vitt bűne.
Kádár János 1949-ből származó véleménye szerint a fejlődés irányát dokumentálja, ha az ÁVH – akkortájt rendszeresített új egyenruhájában – megveri a kuláknak nyilvánított parasztembereket. A szerző felvétele (Terror Háza Múzeum – Budapest)
Ez volt ugyanis a magyarságnak az a társadalmi rétege, amely ezeréves távlatban is a fundamentumát adta a nemzetnek. Lélekszámát tekintve is a parasztság képezte a magyarság túlnyomó többségét, így demográfiai szempontból is ők voltak a nemzet fennmaradásának kulcsfontosságú rétege, de emellett ők testesítették meg a magyar morált, a magyar erkölcsöt is, és nem véletlen a köznyelvben máig élő kifejezés a józan paraszti észről, amely egyszerre tükrözi, hogy a parasztság két lábbal áll a földön, miközben igenis életre való és megvan a szükséges értelme is ahhoz, hogy sikerrel vívja meg mindennapos harcát a fennmaradásért. Ez az évszázadok alatt meggyökeresedett szemlélet okozta, hogy ez a réteg sosem lett a kommunizmus híve, csak kényszerből lépett be a termelőszövetkezetekbe, kényszerből jegyzett békekölcsönt. Ezzel viszont halálra ítélte magát a gyökértelen, internacionalista, a magyar néplélektől eleve rettegő és idegenkedő kommunista rendszerben.
Az Orbán-kormány egyik legnagyszerűbb felismerése, egyben a magyar jövő szempontjából legfontosabb cselekedete az, amit a vidéki Magyarország feltámasztásáért eddig megtett és remélhetően meg tud tenni majd a továbbiakban is. A vidéki Magyarország feltámasztására és újjáélesztésére 2010 óta meglévő, tudatos és érzékelhető törekvés ugyanakkor a fentiek miatt nem csupán a jelen helyzetből és Magyarország meglévő természeti adottságaiból fakadó gazdasági szükségszerűség, hanem egy évszázados mulasztás pótlása is egyben.
Ez a vidékpolitika, amely ráadásul új dimenzióba lép majd a kormány kiemelt támogatása jóvoltából, egyfajta igazságszolgáltatás is. Igazságszolgáltatás, amely, ha megkésve jött is, s amelyet, ha legtöbb esetben nem is ugyanazok leszármazottai kaphatnak meg és vehetnek majd igénybe, akiknek őseit az idegenszívű kommunisták tönkretették, vagy meg is gyilkolták, de amely igazságszolgáltatás mégis jár a paraszti társadalom még meglévő maradékának és szórványainak. Ez a vidékpolitika egyben mutatja a jelenlegi magyar kormány talán legnagyobb erényét: a víziót, a jövőképet, azt, hogy van elképzelése arról, mit kellene megcsinálnia, és van is elég bátorsága ezekbe belekezdeni.
(Mivel az életpárti és az életellenes erők között a jövőkép kérdésében is rendkívül komoly, lényegében áthidalhatatlan különbségek vannak, ezért sorozatomban a későbbiekben erre külön is visszatérek majd!)
Nem lesz azonban zökkenőmentes a magyar vidék feltámasztására tett kormányzati próbálkozás.
Látható ugyanis, hogy a hazai közéletben most is jelen van, sőt, erősödő tendenciát mutat a vidéki Magyarország lenézése, mély megvetése. Erre a rendszerváltozás idején is akadtak példák, amikor a belpesti, liberális értelmiség egyes hangadói mélymagyarnak, mucsainak meg lábszagúnak gúnyolták a vidékieket, ám az utóbbi években ezek a lenéző vélemények megsokasodtak, állandósultak.
Emlékezhetünk a korábbi SZDSZ-es, később MSZP-s Mécs Imre fiának, a momentumos Mécs Jánosnak az elképesztő kirohanására a vidékiekről. Hogy pontosan miket írt a Társaság a Szabadságjogokért elnevezésű Soros-szervezet emlőin nevelkedett momentumos, azt itt elolvashatja, akit érdekel. Érdemes rászánni az időt a tisztánlátás érdekében, noha a lényeg elsősorban nem az, hogy pontosan mit írt, hanem az, hogy ez a szedett-vedett, helyesírási hibáktól is hemzsegő iromány nem pusztán csak a szerző gondolatvilágát mutatja be, de annál jóval többet is megmutat számunkra. Felvillantja az életellenes oldal ma is meglévő mélységes vidék- és nemzetgyűlöletét is, amelyre számos további példa is akadt az elmúlt években. (Szemezgetésként itt és itt találnak még a fentihez hasonló liberális véleményeket.)
Ezek a hangok természetesen mindig a jelenlegi ellenzék oldaláról hallatszanak. Ennek oka részben a múltban gyökeredzik, részben pedig ugyanaz az oka, mint akár 1919-ben, akár az 1940-es évek második felében.
Mivel a bolsevik/kommunista hatalomgyakorlók és a jelenlegi ellenzék között szervezeti (lásd: az MSZMP-jogutód MSZP-t) és sok esetben egyenes ági leszármazotti kapcsolat (Apró Antal és unokája, Dobrev Klára, Bauer Miklós és fia Bauer Tamás, Donáth Ferenc és unokája, Donáth Anna, Fekete-Győr Endre és fia, Fekete-Győr András, Mécs Imre és fia, Mécs János stb.) is van, és ezen politikusok éppen ugyanazt a nemzetellenes „vonalat” viszik, mint felmenőik, így kijelenthető, hogy a mostani vidékellenesség egy tőről fakad a korábbiakkal.
A felmenői kapcsolaton kívül van más ok is a vidékellenességükre, ez pedig éppen ugyanaz, mint akár 1919-ben, akár 1945 után: a vidék magyarsága nem vevő arra, amit ők kínálnak. Miután a magyar vidék láthatóan és egyértelműen támogatja a nemzeti kormány politikáját, a közvélemény-kutatóktól a szélsőségesen liberális, nemzetellenes megmondóemberekig, mindenütt a megvetés, a lenézés hangja hallatszik a magyar vidék és az ott élő honfitársaink felé.
1945-höz képest 2018-ban sem volt új a Nap alatt. Amíg a főváros “színes”, addig a magyar vidék elképesztő többséggel keresztény, nemzeti utat választotta. Napjainkban is a vidéki Magyarország az életpárti, magyar jövő letéteményese. Forrás: valasztas.hu
A magyar vidék a megmaradásunk záloga a XXI. században is
Összegezve: több mint 100 év alatt semmi nem változott. Más a harcoló alakulatok neve, mások a módszerek, de a lövészárkok most is ugyanott vannak. Az életpártiak és az életellenesek harca továbbra is zajlik és az idegenszívű, idegen lelkületű erők a mai napig lenézik, megvetik a vidéki Magyarországot. A vidék talpra állása, a vidéki létforma újjászületése éppen ezért a magyar megmaradás szempontjából is kulcsfontosságú. Ennek sikere vagy kudarca a nemzet sorsát, jövőjét is alapvetően fogja majd befolyásolni.
Vezető kép: Búzatábla aratás előtt Baranyában. (Fotó: MTI/Sóki Tamás)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS