Reményik Sándor, az erdélyi magyar költészet egyik kimagasló alakja az egyik legismertebb versében már 1925-ban arra figyelmeztetett: „Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!” A kiváló poéta maximálisan tisztában volt azzal, hogy egy nemzet – különösen annak kisebbségi létbe szoruló része – megmaradásáért, identitásának megőrzéséért a hit és az oktatás tehet a legtöbbet. Nem véletlen, hogy az egyházak mellett az oktatás kapta a legtöbb támadást a kommunizmus idején, a rendszerváltozás óta pedig minden erővel igyekeznek meggátolni egy nemzeti szellemű oktatási rendszer kialakulását és működését. Az életpárti-életellenes erők több mint száz éve tartó harcát bemutató sorozatomban az egyházellenesség után ezúttal az oktatást igyekszem górcső alá venni.
1899-ben jelent meg a váradi szabadkőművesek „Társadalmi Programm” című kicsiny, mindössze 21 oldalas kiadványa, amelyben a történelmi Magyarország átformálásának szükségességét és annak mikéntjét foglalta össze. A kiadványt a váradi szabadkőműves főmester, Dr. Várady Zsigmond ügyvéd jegyezte. Ebben a kiadványban első két helyen a következő megvalósítandó célt fogalmazták meg: az államosított oktatást és a titkos, általános választójogot. Látható, hogy az első helyen már ekkor az oktatás állt, amely nem csupán annak eluralását jelentette, de egyben az egyház számára is csapást akart mérni, hiszen ekkortájt az oktatási intézmények igen jelentős szelete tartozott egyházi fennhatóság alá. Ezzel a lépéssel tehát két legyet üthettek egy csapásra.
A szabadkőművesek által kiadott Világ című hetilap ontotta magából az egyházi oktatás elleni gúnyos, lejárató cikkeket. Az 1913. július 5-i szám 9. oldalán is egy ilyen uszító írás található. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár
Később a szabadkőművesek befolyása alatt álló lapok – közülük is elsősorban a Világ című napilap – rendszeresen és módszeresen kritizálták és igyekeztek hiteltelenné tenni az egyházi oktatást. Rendszeresen jelentették meg az egyházak – azon belül is elsősorban a katolikus egyház ellen – uszító írásaikat és az egyházi oktatási intézmények ellen is igyekezték hangolni az olvasóikat.
Az első bolsevik terror, a Tanácsköztársaság idején számos, szabadkőműves hátterű ember jutott vezető tisztségekhez, így nincs mit csodálkozni azon, hogy eltiltották a tanítástól az egyházi személyeket, és államosították az egyházi fenntartású iskolákat. Alig 133 nap regnálás elég volt nekik, hogy hozzányúljanak az oktatáshoz, és elkezdjék a rombolást.
Klebelsberg és Hóman építkezett
Trianon kataklizmája után szerencsére egy építkező időszak köszöntött a magyar oktatásra. A Horthy-korszakban jelentősen javult a helyzet, talán azért, mert komolyan vették Reményik figyelmeztetését, így ez a negyedszázad a magyar oktatás nagy felemelkedését hozta magával.
A Klebelsberg Kunó kultuszminiszter nevével fémjelzett közművelődési program révén a magyar oktatás – különösen annak elemi iskolai része – lényegében átlépett az ótestamentumból az újba. Új iskolák létesültek, a meglévők bővültek, közel ötezer új tanterem épült, döntő többségében a falvakban és a tanyavilágban.
Klebelsberg Kunó miniszteri idejében elképesztő mértékű fejlődésen ment keresztül a magyar közoktatás. Fotó: Wikipedia
Körzetesítő rendelkezése értelmében három-, illetve öt kilométeres körzeten belül mindenütt meg kellett teremteni az oktatás feltételeit. Ennek eredményeként az elemi oktatás – ha nem is azonos színvonalon természetesen, de – elérhető lehetőséggé vált szinte mindenki számára. Ráadásul ezek az új intézmények egyben kulturális központokká is váltak, ugyanis gramofonokat és filmvetítőgépeket is kaptak, valamint könyvtári funkciót is betöltöttek. Klebelsberg után több mint öt évig Hóman Bálint töltötte be az oktatási miniszteri posztot, hasonló, magyar szellemiséget képviselve, mint elődje.
„Egyetlen magyar iskolának sem lehet célja a puszta szakismeretközlés. Valamennyiünknek elsőrendű feladata a magyar életre való céltudatos előkészítés, az ifjúság erkölcsi nevelése, jellemének szilárdítása, kötelességtudatának fejlesztése, valláserkölcsi és nemzeti alapon nyugvó egészséges magyar világszemléletének kialakítása.”
Mivel a klebelsbergi és hómani oktatáspolitikához hazafias szemlélet is párosult – Trianon igazságtalanságának folyamatos tudatosításával, a Magyar Hiszekegy rendszeres reggeli imádkozásával, stb. –, így felnőtt egy olyan generáció hazánkban, amely tisztában volt identitásával, s amelynek sokat jelentett magyarsága.
Ennek jelentősége az 1945 és 1990 közötti időszakban mutatkozott meg igazán, jelezve azt a tényt, hogy az oktatásba történő mindennemű invesztálás valóban befektetés a jövőbe. Az ugyanis, hogy a négy évtizedes bolsevik/kommunista terror és rombolás nem tudott minden nemzettudatot és hitet kiirtani a magyarságból, elsősorban a Horthy-korszak oktatáspolitikájának az érdeme volt.
Rákosiék szétverték az egyházi oktatást
Márpedig a bolsevikok kifejezetten rombolni igyekeztek, éppen ott tervezték folytatni a tevékenységüket, ahol 1919. augusztus 1-jén, a gyalázatos Tanácsköztársaság csúfos bukásakor befejezték. Már 1945 és 1947 között is rendszeresek voltak részükről az egyház és az oktatás elleni támadások, ám a megrendítő csapást a magyar oktatásra 1948-ban mérték.
Négy nappal az egységes bolsevik párt (Magyar Dolgozók Pártja) létrejötte után, 1948. június 16-án máris az egyházi iskolák államosítására vonatkozó törvényjavaslatot tárgyalta az országgyűlés.
A képviselők közül Slachta Margit a Keresztény Női Tábor vezetője, valamint Barankovics István (fénykép) a Demokrata Néppárt elnöke, s egyben országgyűlési képviselője szólalt csak fel a törvénytervezet ellen. Barankovics az egyház jogát elidegeníthetetlennek nevezte arra, hogy iskoláit megtarthassa. Mondani sem kell, milyen bátorság, milyen gerinc kellett ahhoz, hogy abban a politikai és társadalmi légkörben, ahol már a terror szele állandóan fújdogált, valaki nyíltan ilyen véleményt merjen hangoztatni. Meg is kapta érte a büntetését Rákosiéktól. Előbb arra akarták kényszeríteni, hogy tanúskodjon Mindszenty hercegprímás ellen a koncepciós per idején, majd miután erre sem volt hajlandó, távozni kényszerült hazájából. 1974-ben hunyt el az Egyesült Államokban, élete utolsó 25 évében nem léphetett szülőföldjére.
Barankovics István példaértékű kiállása ellenére a törvényjavaslatot 250 „igen”, 63 „nem” szavazattal – 69 „tartózkodás” mellett – elfogadták. Az államosítás több hullámban zajlott le, és elképesztő méreteket öltött.
Az egyházi iskolák száma a következő volt a törvény kihirdetése előtt:
Katolikus egyház: 2885 elemi iskola, 301 közép- és főiskola
Református egyház: 1184 elemi iskola, 46 közép- és főiskola
Evangélikus egyház: 342 elemi iskola, 21 közép- és főiskola
Izraelita egyház: 26 elemi iskola, 13 közép- és főiskola
Egyéb felekezetek: 67 elemi iskola
Az államosítást követően:
Katolikus egyház: 8 középiskola
Református egyház: 1 középiskola
Evangélikus egyház: –
Izraelita egyház: 1 középiskola
Egyéb felekezetek: –
Végeredményben tehát megállapítható, hogy 4885 egyházi iskolát államosítottak.
Az egyházi általános iskolák, valamint a főiskolák és az egyetemek mindegyike állami fennhatóság alá került! A reformátusoknak és a zsidó egyháznak mindössze egy középiskolája maradt, a Magyarországi Evangélikus Egyháznak, valamint az egyéb felekezeteknek pedig egyáltalán nem maradt tanintézménye! Mindezek eredményeként csak a katolikus felekezet vonatkozásában közel egymillió(!) iskolás tanulót kényszerített a törvény állami – s ezáltal kommunista ideológiát képviselő – iskolába.
(Az egyházi iskolák elleni támadásról és a kommunisták egyéb, oktatásromboló tevékenységeiről további részletek olvashatók kötetemben – címe: „A bolsevik iszonyat 100 éve – A kommunizmus Magyarországon 1919-1989-2019” -, amely korlátozottan még kapható. Megrendelhető itt, valamint itt és itt.)
Származási alapon is szelektáltak a kommunisták
A fenti számadatok talán nem is tükrözik igazán, milyen jelentőségű csapást mért ez a törvény a nemzetre. Az egész nemzet érintett volt, nemcsak az egyházak oktatási intézményrendszere. A dominóelv ugyanis itt is működött. Az államosítás után az addig ezekben az intézményekben pedagógusi-nevelői munkát végzők nagy többsége utcára került, más munka után kellett, hogy nézzen. Ezzel jelentősen csökkent az oktatás addigi – az egyházi iskolákat felekezettől függetlenül jellemző, rendkívül magas – színvonala.
Ennél is nagyobb deficitet szenvedett el a nevelés. Hiszen az egyházi iskolák nem csupán az oktatás, de a nevelés, a humánus, becsületes, tisztességes emberré nevelés legjobb színterei is voltak. Az itt tanuló diákok erkölcsi nevelése, emberi tartása mindig is átlag feletti volt. Ez is odaveszett az államosítással, hiszen könnyű elképzelni, hogy egy olyan iskolában, tanteremben, ahol a Feszület helyére Sztálin vagy Rákosi portréja került – mert a személyi kultusz idején ez mindenütt így történt –, és ahol a keresztény értékrend tanítása helyébe a bolsevik értékrend átadása lépett, milyen erkölcsi nevelést kaptak a tanuló ifjúság tagjai.
Jellemző kép egy általános iskolából a kommunisták államosítása után. Sarló és kalapács, vörös csillagok, valamint bolsevista szlogen. Fotó: Fortepan/Kovács Márton Ernő
Ráadásul ezzel egy időben vette kezdetét az osztályidegenek gyermekeinek – az úgynevezett X-eseknek – a fokozatos kiszorítása a felsőoktatásból.
„A 7.870/1948. számú kormányrendelet megfogalmazta, hogy meg kell szüntetni a volt uralkodó osztály műveltségi monopóliumát, ezért a felvételinél a munkás- és paraszti származásúakat kell előnyben részesíteni. Darvas József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1950 tavaszán a tankerületi főigazgatók értekezletén feladatul szabta, hogy az iskolaigazgatók hívják össze az iskolai intézőbizottságokat, amelyek már az iskolában elkezdik a „káderezést”, és előkészítették a munkás- és parasztfiatalok továbbtanulását. Az egyetemi felvételi bizottságba a Kar képviselőin kívül bekerültek az állampárt, a szakszervezet és a Dolgozó Ifjúság Szövetsége képviselői is.
Az 1949/50-es tanévtől kezdődően tehát a felvételi vizsga szabályainak megállapítása és lebonyolítása is az állampárt hatáskörébe került. Származás és megbízhatóság szerint különböztették meg az állampolgárokat, a felvételi során elsősorban a szülők háború előtti, 1938-as foglalkozását, illetve osztályhelyzetét vették figyelembe. Kezdetben tizenegy, 1952-től öt kategóriára osztották fel a felvételizőket: munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb, osztályidegen. A sokszor önkényesen az utolsó, „X-es” kategóriába soroltak (volt „kizsákmányolók”, kulákok, katonatisztek stb.) gyermekei a legkiválóbb tanulmányi eredmények mellett sem számíthattak a bejutásra. Központi szabályozás írta elő a „munkás-paraszt származásúak” arányát: 1952–1953-ban 60–65%, 1956 tavaszán 58–60%, 1957-ben 50%. Ennek következtében, míg a megfelelő káderlappal jelentkezők szinte kivétel nélkül felvételt nyertek, addig az értelmiségi származásúaknál átlagosan ötszörös volt a túljelentkezés. Ezért is fordulhatott elő, hogy az 1956/57-es tanévben kitűnően érettségizettek 44,2%-a nem tudott továbbtanulni. A gyengébb tanulmányi eredménnyel bekerült káderek a vizsgákon az elvárások szerint nem bukhattak meg. Azokat a tanárokat, akik mégis követelményeket támasztottak velük szemben, a hallgatók „túlterhelésével” vádolták.”
(Forrás: habil Dr. Horváth Attila: A szovjet típusú diktatúra oktatáspolitikája Magyarországon)
A Közoktatásügyi Minisztérium 1951 júniusában napvilágot látott utasítása pedig egész egyszerűen így fogalmaz:
„Osztályidegen elemeket egyébként az egyetemek egyáltalán nem vehettek fel, csak kivételes esetben tehettek javaslatot a minisztériumnak ezek felvételére.”
Ez lényegében teljesen kizárja az úgynevezett X-es, azaz osztályidegennek titulált gyermekeket a továbbtanulásból, hiszen csak elenyésző lehetett azon esetek száma, amikor valakinek mégiscsak javasolták a felvételét. Ez a folyamat időben éppen egyszerre zajlott le az egyházi iskolák eltulajdonításával.
Ezért kell megtennünk azt a kijelentést, hogy az egyházi iskolák államosítása, és az oktatás ezáltal történő tudatos kilúgozása, tönkretétele, valamint az osztályidegenek felsőoktatásból történő fokozatos kiszorítása a magyar társadalom egészére nézve is megrendítő csapás volt.
S nagy kérdés, hogy ez a 40 éven át tartó folyamat, amelynek helyébe egy nem különben káros, liberális értékrendű oktatás lépett a rendszerváltozás után, nem okozott-e jóvátehetetlen károkat a magyar társadalom számára? Ugyanígy felmerül a kérdés, hogy azokat a károkat, amelyeket már elszenvedtünk, vajon mennyi idő alatt lehet helyrehozni?
A SZDSZ csak mélyítette a bajokat
Emlékezhetünk, hogy a rendszerváltozás utáni balliberális kormányok idején az egyébként mindig kisebbségi kormánytag SZDSZ – amely az életellenes oldal legkomolyabb bástyájának számított 1990 és 2010 között – rendszerint ragaszkodott ahhoz, hogy az oktatási tárcát ők felügyelhessék. Nem véletlenül. Pontosan tisztában voltak az oktatás jelentőségével, és azzal, hogy az oktatásnak egy demokratikus állam-berendezkedés idején még jelentősebb szerepe van a társdalom, a felnövekvő új nemzedékek formálásában. Sőt, talán ennél is többről van szó.
Miután egy többpártrendszerű demokráciában diktatórikus eszközöket, terrorisztikus módszereket nem lehet alkalmazni az emberek szemléletének befolyásolásában, az oktatás – a kultúra és a média mellett – az első számú területté növi ki magát ezen a téren. A SZDSZ regnálása idején az oktatás átszervezése elmélyítette a bajokat, növelte az amúgy is meglévő hiányosságokat, és adminisztratív eszközökkel igyekeztek hátrányos helyzetbe hozni az egyházi fenntartású oktatási intézményeket.
Tudták, merték, tették – az oktatás rombolásában és a nemzettudat szándékos kiszorításában maximálisan betartották választási ígéretüket…
Mindehhez hozzájött, hogy a Nemzeti Alaptantervet (NAT) – amelynek, mint a neve is mutatja, nemzeti irányultságúnak kellene lennie – nem alakították át nemzeti szemléletűvé. Nyilvánvaló, hogy ez nem is volt szándékuk, sőt, ennek az ellenkezőjében, a NAT kilúgozásában voltak érdekeltek. Emiatt hiába a rendszerváltozás, a NAT még évtizedeken keresztül nem felelt meg a legfontosabb kívánalmaknak.
Életbevágó volt az új Nemzeti Alaptanterv
A fentiek okán alapvető fontosságú volt, hogy a kétharmados többségű nemzeti irányultságú kormány végre kezdjen valamit az alap- és középfokú oktatás egyik legfontosabb alapdokumentumával, a Nemzeti Alaptantervvel. Ez meg is történt, jóllehet, nem árt hangsúlyozni két fontos dolgot. Olyan NAT-ot, amely egyszerre teljesíti a gyermekek terheltségének csökkentését és egyes tantárgyak szükségszerű óraszám-emelését, nem lehetett alkotni. Ezért a cél csak az lehetett, hogy némi tehercsökkentéssel racionalizálva legyen a megtanulandó tananyag mennyisége, olykor jelentős összevonásokkal, egyesítésekkel. A másik cél láthatóan az volt, hogy nemzeti szellemiségű alaptanterv szülessen. A dokumentum kétségkívül meglévő hiányosságai mellett ez a két fő cél a tavaly ősszel életbe lépett új NAT-ban hellyel-közzel teljesült is.
Az már az oktatás kimagasló jelentőségét mutatja, hogy a kezdetektől fogva elképesztő és nemtelen támadásoknak volt kitéve az életellenes erők részéről az új NAT. Természetesen a támadások nem a valóságról szóltak, hanem ál-szakmai köntösbe bújtatott, olykor már a szánalmasság szintjén lévő bírálatok fogalmazódtak meg a dokumentummal kapcsolatban. Örömteli, hogy az új Nemzeti Alaptantervnek vannak régóta várt elemei, olyan új részei, amelyek elősegíthetik a lényeget: egy nemzetibb, erkölcsösebb nevelés megvalósítását.
Történelemből és irodalomból sokat javult a NAT
Történelemből a korábbiaknál szerencsére jóval hangsúlyosabb szerepet kap a nemzeti érzületre való nevelés kérdése. Ez konkrétan is szerepel az alapelvek megfogalmazásában:
„A történelem tantárgy tanulása folyamán a tanuló számos olyan történettel, konfliktussal, dilemmával, emberi magatartással és sorssal találkozik és foglalkozik, amely nemcsak tájékozottsága, életismerete és gondolkodási képessége kibontakozásához járul hozzá, hanem erkölcsi és érzelmi fejlődését is szolgálja. A magyar történelem tanulása és tanulmányozása segít megértenie Magyarország és a magyar nemzet helyét és helyzetét a világban, és segít elmélyíteni benne a hazaszeretet érzését.”
Az eddigiekhez képest megnő a magyar történelem eseményeinek bemutatása, az egyetemes történelemhez képest:
„A történelem tantárgy tantervének középpontjában a magyar nemzet és Magyarország története áll. Ez a témák arányán, az egyes témák részletezettségén túl abban is megmutatkozik, hogy több általános európai jelenség is konkrét magyar példákon keresztül kerül bemutatásra. Ennek révén a tanuló a magyar történelmi jelenségeket elsősorban nem általános modellek alapján, hanem a konkrét történelmi helyzet jellegzetességeit figyelembe véve tanulmányozhatja. Ez a megközelítés hozzásegíti a tanulót, hogy megértse és méltányolja a magyarság, a magyar nemzet, illetve Magyarország sajátos helyzetéből adódó jelenségeket és folyamatokat, így alakulhat ki benne a tényeken alapuló reális és pozitív nemzettudat.”
Rendkívüli értéke továbbá a dokumentumnak, hogy például magyar irodalomból végre beemelt a tantárgyi törzsanyagba olyan szerzőket, műveket, amelyeket normális esetben közvetlenül a rendszerváltozás után a NAT részévé kellett volna tenni. A legtöbben Wass Albert és Nyirő József személyét kritizálták, egyes helyeken fasisztának bélyegezve az erdélyi magyar irodalom két, kimagasló alakját. Mivel a magyarság sorsát, benne a kisebbségi létbe kényszerült erdélyi magyarság megmaradásért folytatott küzdelmét, szenvedéseit mélyrétegeiben is bemutató, színvonalas írói munkásságuk megkérdőjelezhetetlenné teszi az alaptanterve kerülésüket, a bírálatot semmiképpen sem értékelhetjük szakmainak. Annak okát ott kell keresnünk, hogy a második világháború után szovjet támogatással hatalomra kerülő bolsevik/kommunista rendszerben ezek az írók az elhallgatás sorsára jutottak, műveik hozzáférhetetlenekké váltak.
Bár a rendszerváltozás után immár legalább olvashatók lettek a Wass- és Nyirő-regények, ám az a szellemi kör, amely évtizedekig elhallgatta a két írót, most is jelen van a közéletünkben, és most is gyűlölettel átitatott félelemmel nézi ezen írók szerény térnyerését. Így tehát a Wass- és Nyirő-ellenes kirohanások mögött egyértelműen politikai-ideológiai okokat fedezhetünk fel.
Ezen túllépve azonban feltétlenül örömmel tölthet el bennünket, hogy a két jeles író immár a tananyag része lett, szakmailag mindenképpen indokolt volt ez a lépés.
Hóman Bálint a két világháború közötti magyar oktatáspolitika kiemelkedő személyisége az elemi iskolát fontosabbnak tartotta az egyetemeknél, mert ott lehet megalapozni a nemzeti szellemiséget. Fotó: Wikipedia
„A tanár szeresse is a magyar gyermeket!”
Kiemelten fontos azonban hangsúlyozni, hogy a NAT – vagy bármely más hasonló dokumentum – döntően irányelveket tartalmaz, szándékokat fogalmaz meg, amelyeket kizárólag a pedagógus, mint közvetítő személy tudhat életre kelteni és a hétköznapokban megvalósítani. Ugyanakkor a fordítottja is igaz: egy, a nemzeti szellemiségű oktatás mellett elkötelezett pedagógus eddig is megtalálhatta a módját annak, hogy tanítványait így oktassa, ez elsősorban tehát nem NAT-kérdés. Továbbra is a „nemzet napszámosain”, vagyis a pedagógusokon múlik elsősorban, hogy milyen szellemiségre oktatják a jövő nemzedékeit. A Klebelsberg-i minta kell, hogy követendővé váljon, nagyszerű oktatásügyi miniszterünk ugyanis a következőképpen fogalmazta meg elvárását a magyar pedagógusi karral kapcsolatban:
“A magyar oktató, kezdve a kis óvónőn, fel az egyetemi tanárig, ne csak tanítsa, hanem szeresse is a magyar gyermeket!”
Ennél többet nem kívánhatunk, de kevesebbel sem érhetjük be.
Összegzésként elmondható, hogy az oktatás egyike az életpárti-életellenes harc egyik legfontosabb kulcsterülete. Hazánk következő évtizedei, és ezáltal nemzetünk fennmaradása az oktatás szellemiségén is múlik. Ezért napjainkra is maximálisan igaz Reményik Sándor közel száz évvel ezelőtti figyelmeztetése: „Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!” Adott a feladatunk.
Korábbi cikkeim a témában:
Miért gyűlölik az életellenes erők immáron bő évszázada a vidék Magyarországát?
Miért gyűlölik az életellenes erők immáron bő évszázada a vidék Magyarországát?
Vezető kép: MTI/Rosta Tibor
Facebook
Twitter
YouTube
RSS