Nekünk a déli határ a “legvégső határ”

A Határőrség megszüntetését ugyanaz az illúzió alapozta meg, mint a Honvédség majdnem teljes leépítését, és általában minden nemzeti fizikai és technikai védekező rendszer, szervezet meggyengítését vagy leépítését. A politikai progresszió képviselői, a liberálisok, a haladók teljesen benyalták azt a marhaságot, hogy a történelem véget ért.

De nemcsak az emberiség sorsáról gondolták úgy, hogy a liberális demokráciák európai sikereinek következében az egész bolygó a boldog állandóság szakaszába lépett, hanem azt is teljesen elhitték, hogy a természet erői is tudomásul veszik ezt, az időjárás is megembereli magát, nem lesznek többé aszályok, árvizek, az éghajlat meg örökké olyan marad, mint amilyen volt. Ezeknek a nem túl okos embereknek a gondolkodásában aztán ez a vallásos hit a jó végső győzelmében úgy jelent meg, hogy a rossz, az emberi és a természeti rossz ellen létrehozott szervezetekre többet nem lesz szükség, a határőrség, hadsereg, mindenféle stratégiai tartalékok, katasztrófaelhárító és felszámoló kapacitások feleslegesek. A rájuk elköltött pénzt el lehet lopni, vagy szobaszínházra és a Pride-hónapra lehet költeni.

Olyan cizellált gondolatok fel sem merültek a haladárokban, hogy a Határőrség egy olyan minimum bő fél évszázados tapasztalattal rendelkező szervezet, amelynek szervezeti kultúrája olyan szakmai tudásokat rejt, amelyekre még szükség lehet. A szocializmusban a Határőrség két irányból őrizte a határt: nemcsak be, hanem ki sem akartak engedni senkit. Ez nem volt valami nagyon demokratikus dolog, de a szervezet nagyon kitanulta a szakmát, képes volt ideológiamentes környezetben hatékonyan és elfogadható költségekkel őrizni a határt. A határőrizet egy szakma, egy olyan szakma, amiről a hozzá nem értők általában pont akkora marhaságokat gondolnak, mint bármi másról, amihez tök hülyék. A Határőrség mindig is alkalmazkodásról szólt, az aktuális kihívásokról és persze az állandó éberségről, arról, hogy a terephez, a napszakhoz, az évszakhoz mindenütt idomulni kell, és a diverzánsok, csempészek, mindenféle egy kóbor lovagok viselkedését ki kell tanulni, és ha törik, ha szakad, el kell kapni őket. Iszonyúan kemény munka ez, sokszor bizony frontszolgálat.

Én a nyolcvanas évek végén voltam sorállományú határőr a déli határszakaszon és tanúsíthatom – habár én egészségügyisként csak pár hetet töltöttem a határon –, hogy mennyire kemény és veszély munka volt ez mindig is. Mi még találkoztunk olyan öreg tiszthelyettesekkel, tisztekkel, akik a legrosszabb “láncos kutyás” időkben szolgáltak a határon, amikor bizony a történeteik szerint előfordult, hogy lőttek a nyomsávnál, vagy akár kézigránátokat is használtak a járőrök. A menekülő “NDK-sok” áradatát sem volt könnyű kezelni, a még eredetileg jószándékú menekülők is könnyen lesznek agresszívek a feladatukat ellátó határőrökkel szemben, ha nem engedik át őket. Ezeket az élesebb helyzeteket el sem tudja képzelni az, aki nem élte át. A déli határon az elmúlt hét évben kialakult helyzet pedig a magyar határvédelem legnehezebb időszaka, hiszen folyamatosan, százas-ezres nagyságrendben, általában katonaviselt, mindenre elszánt, gátlástalan, vesztenivaló nélküli, a magyar és az európai kultúrát nem ismerő, azt megvető, alkalmazkodni nem akaró, de minden ideológiai és jogi, illetve emberi gyengeségünket kihasználó emberekkel kell küzdeni.

Miközben a határőrök csak a magyar átlagemberektől, a jobboldaltól, a magyar államtól és a kormánytól számíthatnak támogatásra, az Európai Uniótól, a baloldali “civil” szervezetektől, a politikai baloldaltól és liberálisoktól nem. Sőt, igazából ma a határt őrző katonáknak és rendőröknek nem azért kell hátrafelé nézegetniük, mert valaki illegálisan akarná elhagyni az országot, hanem azért, mert bármikor felbukkanhatnak olyan emberek, akik még csak nem is pénzért (habár fizetést ezek az alakok valahogy mindig kapnak valamiért külföldről), hanem ideológiai meggyőződésből, szimpla magyarellenességből segíteni akarják a migránsokat a határon való áttörésben és zavarni akarják őket a munkájuk ellátásában. A katonáink és a rendőreink kitartanak, de mintha az utóbbi időben a “jogvédők” fáradtak volna bele a határt őrzők vegzálásába. De biztosak lehetünk benne, hogy ha a helyzet felforrósodik, vagyis a migránsok még erőszakosabb lesznek és az eddig csak szórványos erőszak a magyar határt őrzők ellen általánossá válik, sőt, megjelennek a fegyveres támadók is, akkor ezek a csoportok is újra aktivizálják majd magukat, hogy hátba támadhassák a határőreinket.

Az ismert körülmények következtében a helyzet annyira romlik, hogy a határvédelem délen pillanatok alatt létkérdéssé változhat. A jelenlegi helyzetnek is hatalmas ember- és technikai igénye van, de szinte biztos, hogy jelentős erőforrás bevonásra lesz szükség, és sok ezer új, szakképzett embernek, kiképzett határőrnek kell szolgálatba lépnie ahhoz, hogy Magyarországon ne mehessenek át szabadon mindenféle kétes elemek. A déli határon – és ez inkább a dolog jelentőségének tompítása és nem kihangsúlyozása – a mi hétköznapi életünk biztonságát védik meg a katonák és a rendőrök, és fogják megvédeni a határvadászaink, határőreink. Szükségünk lesz újra mindazokra a tapasztalatokra és tudásokra, amit a Határőrség egykor felhalmozott, és sok ezer olyan emberre is, akik ezt a rendkívül kemény munkát, fegyveres katonai szolgálatként hajlandóak lesznek ellátni, annak minden kötelmével együtt.

Ha szabadon és normálisan akarunk élni, akkor ezt a mai világban egyszerűen nem lehet megúszni. Tudomásul kell vennünk, hogy délről a káosz, keletről a háború érhet el hozzánk, és abba jobb, ha bele sem gondolunk, hogy nyugatról milyen birodalmi törekvések és egyéb elmebajok érhetnek ide. A déli határ jelenleg egy jelkép is, a magyar integritás jelképe, azt mutatja, hogy nem hátrálunk meg. Nincs is hová hátrálni.