Nem vagy rossz anya, és nincs olyan, hogy kezelhetetlen gyerek – vallja Beszédes Henrietta gyermeknevelési specialista. A kétgyermekes fiatal édesanya egészen új szemléletmóddal dönti le a sztereotípiákat és győz meg arról, hogy minden sokkal egyszerűbb a megoldás gyermeknevelési nehézségeinkre, mint eddig hittük. A legfőbb probléma, hogy senki sem mondja meg, tanítja meg, hogyan kell gyermeket nevelni, mi egyáltalán az, hogy nevelés – azt hisszük, ennek ösztönből kell jönnie. Találunk ugyan garmadával könyveket nevesebbnél nevesebb gyermekpszichológusok, szakemberek tollából, csak éppen a gyakorlatban valahogy nem úgy működnek a dolgok. Jön a patthelyzet, a mindennapos harcok és az önvád: nekem ez nem megy, rossz anya vagyok. Az sem túl nagy segítség, hogy oly könnyen ragasztanak bélyegeket a gyermekekre, mondják ki speciális nevelési igényűnek, nehezen kezelhetőnek, mert egyszerűen nem illik bele az átlagosba, a megszokottba, mert valamiért más. A megélt és ránk zúdított problémák özönében aztán a legfontosabbra figyelünk egyre kevésbé: hogy ki is az a gyermek, akit nevelünk, mit gondol, mit akar és miért, mi az, amitől egyedi, amitől különleges. Beszédes Henrietta szerint éppen ez lenne a lényeg és a kulcs az egyszerű neveléshez: látni, érteni és kibontakozni hagyni azt a másik emberi lényt, aki ránk bízta az életét, de attól az még az övé. Heni televíziós riporterből lett gyermeknevelési specialista. Édesanyaként és kommunikációs szakemberként jött rá, hogy a nevelés legfőbb eszköze pontosan az, amit a munkájában nap mint alkalmaz: a kommunikáció, a megértés és együttműködés.
A Facebookon egy gyermekneveléssel kapcsolatos csoportban ismerkedtünk meg. Egy édesanya írta le a panaszát, hogy az óvodában mennyire nem bírnak a fiával, lefogják, leszorítják, de akkor is csak dühöng. Az anyuka azt szerette volna tudni, mit tegyen, ha autisztikus tüneteket emlegetnek a gyermeke kapcsán. Döbbenetes volt, ahogy pedagógusok hosszú sora kezdett panaszkodni és teszik egyénként több ízben is a csoportokban, hogy milyen sok az ilyen kezelhetetlen gyerek és nincsenek felkészülve ennyi SNI-s gyermek nevelésére; különben is, gyógypedagógus sincs elég a csoportokban. Te pedig megkérdezted, mi az, hogy lefogják, leszorítják? Könnyen lehet, hogy pontosan azért viselkedik úgy, ahogy, mert ez már egy reakció. Hogy értetted ezt? Nincs magától rossz gyerek, hanem mi, szülők és a pedagógusok váltják ki?
Ezzel a történettel jól körül is írtad, hogy mi történik. Én azt látom, hogy épp ezekben a helyzetekben, ha a felnőtt nem tud mit kezdeni a gyermekkel, azonnal ő lesz a célpont és akit okolnak, az a gyerek. Nem onnan indulnak ki, mi az a plusz, amit bele kellene tenni, hogy a gyerekkel ne legyen gond, hanem rögtön ezt veszik kiindulási pontnak, hogy a kicsi a problémás. Ki merem azt jelenteni, hogy szerintem nincs annyi gyerekkel probléma, mint amennyiről azt állítják. Számtalan ilyen esetet meg sem próbálnak a nevelés oldaláról megközelíteni, hanem ahogy mondod is, azonnal rányomják a gyerekre a bélyeget, hogy speciális. Valahogy ez sokkal egyszerűbb. Máris tovább lehet passzolni a problémát szakemberekre, orvosokra, gyógypedagógusokra és sorolhatnám. Én azt mondom, az ilyen helyzetekben egyet hátra kellene lépni és feltenni a kérdést, hogyan jutottunk el odáig, hogy probléma lett, feltenni magunknak a kérdést: én biztos, hogy mindent jól csinálok-e. El kellene kezdeni saját magunkkal foglalkozni, fejlődni, személyiségben és gyermeknevelési kérdésekben egyaránt.
Tehát magunkban keressük először a hibát, mert sanszos, hogy ott lesz?
Könnyen lehet, hogy nincs meg az összhang. Ha valakivel kommunikálunk, teljesen mindegy, hogy másik felnőttel vagy gyermekkel, hogy tudod-e azt a helyzetet irányítani vagy kezelni, nagyrészt attól függ, te magad milyen érzelmi állapotban vagy. Tehát hogyha te is lelkes vagy, érdeklődő, jó kedélyű, a másik ember már eleve máshogy érintkezik veled. Ha a kiinduló helyzetet vesszük, amiről beszéltünk, az óvodai szituációt – ha az a munkám, hogy gyerekekkel foglalkozzak és az a feladatom, hogy ők most itt jól érezzék magukat, akkor nem engedhetem azt meg, hogy érzelmileg lemenjek a dühös szintre, vagy egy unalom szintjére, mert akkor a gyerek is úgy fog mellettem viselkedni.
Azért ezt mondani sokkal könnyebb, mint egy adott szituációban nem dühbe gurulni, ha a gyerek ötödszöri kérésre sem hajlandó például felvenni a cipőjét vagy leülni az asztalhoz, sőt, esetleg még rákezd a hisztire is. Kétgyermekes édesanyaként nyilván te is sok nehéz helyzeten átmentél. Hogy jutottál el odáig, hogy most már nemcsak a saját fiaidat kezeled kiválóan, hanem másokat is tanítasz gyakorlatban nevelni?
Először az emberektől kezdtem el tanulni, nemcsak a gyerekekről, hanem az emberek működéséről. Újságíróként is emberekkel foglalkozunk, de foglalkoztam más olyan tevékenységekkel is, amelyek alapja a kommunikáció, de nem elméleti, elmélkedő tudást akartam, mert azzal tele van a padlás, hanem olyan kézzelfogható gyakorlati dolgot, ami tényleg működik. Érdekelt, hogy miért viselkedik az egyik ember így, a másik úgy, hogyan működnek az emberi kapcsolatok. Szóval elkezdtem személyiségfejlődéssel foglalkozni. Az évek során a gyerekekkel kapcsolatos ugyanilyen jellegű tanfolyamokat is elvégeztem, mert közben édesanya lettem. Másfél éves volt az első gyermekem, amikor elkezdtem kifejezetten a gyerekek működésével foglalkozni, róluk tanulni, úgyhogy tudom, mi a különbség, amikor már van tudásom, mennyire máshogy kezelek élethelyzeteket.
Mikor, vagy miért döntöttél úgy, hogy más édesanyáknak is segítesz elsajátítani ezt a fajta nevelési szemléletet?
Egyre több saját tapasztalatom volt, módszerek, amik a saját életünkben működnek. És számtalan helyen láttam a kétségbeesett szülőket, közösségi oldalakon, Facebook-csoportokban, az oviban, a bölcsődében. Láttam, mennyire bizonytalanok és mennyire nincs mankó. Valljuk be, senki sem mondja el, nem tanítja meg, amikor anyák leszünk, hogyan kell ezt csinálni. Úgy döntöttem, hogy ezt a tudást, amit éveken keresztül megtanultam, összeszedtem ezt, át akarom adni, mert tudom, működik, és nagyon jó felé tudjuk terelni vele a gyerekek életét és fejlődését. És akkor elindítottam a „boldog gyerek” brandet.
Van honlapod, Facebook-oldalad és csoportod, YouTube-csatornád, ahol különféle témákban adsz gyakorlati tanácsokat. Most jelent meg az első könyved a nevelés tíz legfontosabb alapszabályáról. Vezetsz egy anyaklubot, személyre szabott mentori programokat is tartasz. Hogy tapasztalod, mennyire nyitottak a szülők erre a gondolkodásra, hogy magukon és a nevelési eszközeiken akarjanak változtatni?
Ez nagyon változó, tehát ez mind attól függ, hogy most, jelen pillanatban, amikor benne vannak ebben az élethelyzetben, ki milyen állapotban van érzelmileg, lelkileg. Nagyon változó. Van, aki nagyon befogadó és nagyon nyitott, és nagyon örül, hogy van végre itt egy gyakorlati, kézzelfogható megoldás. Valaki meg annyira bele van süllyedve a saját tapasztalataiba, hogy ezek már összenyomják. Aki már elhitte, hogy az élet nehéz, az nehezen akar belőle kijönni. De összességében úgy látom, hogy az emberek egyre nyitottabbak a személyiségfejlődési kérdésekre. Mostanában már sokkal többször van erről szó.
Jól gondolom-e, hogy a te egyik alapvető hitvallásod az az, hogy nincsen kezelhetetlen gyerek?
Igen. Abszolút. Én úgy vagyok ezekkel az emberek által megalkotott elméletekkel, hogy valaki egyszer kitalálta, mert éppen akkor olyan lelkiállapotban volt, de nem kellene mindre ráhúzni. Nincs olyan, hogy valaki „sz@r anya”, mert az biztos, hogy ösztönösen minden anya jó és jót akar, a saját gyerekének meg pláne. A kérdés az, hogy ténylegesen mennyi a valós, működő információ van egy anyának a birtokában a neveléssel kapcsolatban, meg a gyerekek működésével kapcsolatban. Ha úgy érzi, hogy nincs meg minden eszköze, akkor tesz-e érte, hogy fejlődjön. Ez határozza meg, hogy mennyire tud eredményes lenni a nevelésben. De olyan, hogy „sz@r anya”, olyan nincs. Mert mindenki a legjobbat akarja kihozni ebből a szerepből. És ha valakiben megfogalmazódik, hogy valami nem oké, keresi a megoldást, hogy min kell változtatni, az már törődik a gyerekével, a jót akarja neki, tehát nem lehet „sz@r anya”.
Beszédes Henrietta. A szerző felvétele
Hogy látod a tapasztalataid alapján egyébként, hogy mik azok a legfőbb nevelési hibák, amikre azt lehet mondani, hogy típushibák, amin a kezdő anyukák leggyakrabban elcsúsznak?
Két véglete van. Vannak azok a típusúak, akik nagyon áthozzák a tekintélyelvűséget. Ugye ez az alá-fölérendelt viszony, mert egyszerűen nincs más eszközük. Ezért előveszik ezt a tekintélyelvűséget, ami általában nagy szigorral jár, esetleg kiabálással, folyamatos tiltással. Ők ezzel kontrollálnak. Vagyis inkább próbálnak kontrollálni. Most abba nem megyek bele, hogy egyébként pont az ellenkezőjét érjük el vele. A másik véglet meg, aki túlfélti a gyereket. Közben attól is fél, hogy ő rontja el, ezért inkább mindent megenged. Ez a végtelen nagylelkűség, a „mindent megengedek, mindent megadok neki” legalább annyira rossz, mint az első. A legnagyobb hiba az az, hogy ez a két véglet van, és nincs semmi közötte. Mind a kettőben van részben igazság, de az, hogy csak az egyik, vagy csak a másik működne, az nem igaz.
Melyik ilyen rossz nevelési forma milyen gyereket eredményez?
Mindkét rossz nevelési gyakorlat viselkedés zavarokat szül. Azt kellene elfogadni, hogy a túlzó tiltás és a túlzó megengedés nem jó. A túlzottan irányító nevelés egyik példája, amikor elvonják a gyerektől a döntési lehetőséget. Például szeretnék, hogy a gyerek legyen nagylelkű, adja oda a játékát a másik gyereknek, azt mondják neki, hogy ne legyen irigy. Közben hagyni kellene, hogy eldönthesse, mi az, amit ő meg akar osztani másokkal és lehessen olyan dolog, ami az övé, amiről ő dönt. Az emberben benne van az az ösztönös érzés, hogy akar dolgokat teremteni, és akar dolgokat birtokolni. Ez a gyerekekben is nyilván benne van. Attól még, hogy nem adja oda a kedvenc játékát, ő nem rossz, nem irigy. Egyszerűen csak hagyni kell, hogy ezt a döntést ő hozza meg, mert az az ő játéka. A „mindent megengedünk és mindent megadunk” nevelés kifejezetten szófogadatlan gyereket eredményez. Akár a folyamatos ellenkezés, dacolás, agresszió is felléphet hatásként, mert nem várunk semmiért ellentételezést és a gyerek nem tud adni. Felborul az egyensúly. Szükség van alapvető szabályokra, de a szabály nem az, hogy mert „anya vagy apa mondta”, hanem olyan szabály, ami mindenkinek az érdekét képviseli. Ha nincsenek szabályok, a gyerek elveszíti a stabilitást, azt fogja érzeni, hogy összedőlt körülötte minden, nincs mellette felnőtt, akibe kapaszkodni tudna. Ezért kezdi el halmozni a rossz cselekedeteket. A gyerekünk tehát akkor lesz szófogadó, kiegyensúlyozott, boldog gyerek, ha a szabályok és a szabad döntési lehetőségei egyensúlyban vannak. Kell, hogy legyen egy olyan arany középút, amivel valahogyan motiváljuk a gyereket, hogy a szabályt tök jó dolog betartani, mert érte is van, de közben pedig valamilyen más dologban meg szabadon tud dönteni, csinálni, amit szeretne.
Hogyan álljon neki egy édesanya megtanulni nevelni?
Minél előbb. Amikor én elkezdtem tanulni, akkor először a saját gyerekkori tapasztalataimat értettem meg. Szerintem ez az első, hogy önmagunkkal legyünk tisztában.
Vezető kép: Facebook
Facebook
Twitter
YouTube
RSS