Elege van a méltánytalanságból a magyar edzőknek! Azok a szakemberek, akik oroszlánrészt vállaltak futballunk elképesztő mélyrepüléséből, szervezetet alapítottak, hogy megvédjék magukat. Kérdés, hogy mitől? Hogy már egyik élcsapatnál sem kérnek belőlük? A következő nagy terv az lehetne, ha tüntetést szerveznének, ahol maguknak követelnék a Fradi, a Videoton és a magyar válogatott irányítását. Olcsó Jánost mindenhova – jegyzet.
Egyértelmű, hogy a magyar futball edzői karának megújulásra képtelen, a változatást, tanulást, fejlődést elvből elutasító része – gondoljunk arra, amikor Sir Alex Ferguson továbbképzést tartott nálunk, de arra egyetlen ismertebb „mester” sem akart elmenni – az elmúlt években kiszorítva érzi magát. A labdarúgásba óriási támogatási összegek érkeznek, épülnek a stadionok, néha-néha már egy-egy igazán nívós légiós is feltűnik, de azt látjuk, hogy az első négy helyezett csapatnál kivétel nélkül külföldi az edző. A Videotonnál a norvég Berg, a Honvédnál az olasz Rossi, a Vasasnál a német Oenning, a Ferencvárosnál pedig sokat kritizált honfitársa, Doll. A legtöbb támadást Doll mellett a szövetségi kapitány Storck kapta, kapja, az a csoport – élükön Bognár Györggyel vagy Csank Jánossal – aki korábban a szakma „szembe köpésének” értékelte Dárdai Pál kinevezését, később váltott, s már a berlini edzőt visszasírva ócsárolja a németet. Így megy ez: még az “áruló”, “germanofil magyar” is jobb a bratyizásra (Dárdaihoz hasonlóan) nem sok energiát fordító Storcknál.
Nem véletlenül emeltem ki Csankot és Bognárt. Előbbi sohasem tudja magáról lemosni az 1–12 szégyenét (ezt sikerült elérni a jugoszlávok elleni pótselejtezőben, fiatalkorom tragikus élménye), utóbbi pedig nem csupán sikertelen (nem tudnám most összeszámolni, hogy hány csapatot járt meg), de erkölcsileg is támadható. Finoman szólva. Bár a soproni sikkasztási ügyet végül megúszta közös megegyezéssel, nem ilyen példaképet állítanánk a labdarúgók felé. Csankra, de több más hasonló magyar “nagyágyúra” pedig jellemző az a történet, hogy amikor a Várszegi-féle MTK megkereste, akkor azt nyilatkozta: „János vagyok, de nem olcsó János.” Vagy valami ilyesmit. A sors végül igazságot szolgáltatott, bár hazai szinten jó edzőnek számított (számít), semmi sem indokolta azt a nagyképűséget, amivel beragyogta a magyar sajtót.
(Rövid megjegyzés: ebben a tekintetben mintha Doll hasonult volna a hazai közeghez. Elképesztő rutinossá vált a kifogások keresésében és kissé arrogáns stílusa is igen visszatetsző. Ez viszont egyáltalán nem jellemző a többiekre).
A két magyar szakember azért is jutott eszembe, mert egyrészt ők hallatják leginkább a hangjukat – a többszörös bajnok Csank nyilván méltatlannak érzi, hogy esélye sincs mostanában elsőosztályú kispadra –, másrészt bekerültek a frissen alakult („nem leszünk gittegylet”) érdekvédelmi szövetségbe.
Bekerültek? Csank elnök lett, Bognár meg elnökségi tag… Abba a szervezetbe, amelynek ügyvezetője, Híres Gábor a múlt heti megalakuláson rögvest leszögezte:
„Nagyon fontos, hogy nem a külföldi edzők ellen vagyunk“, de azért még hozzátette a következőket: – Egyszerűen azt szeretnénk, hogy méltányos kép alakuljon ki a helyzetünkről, és hogy egymást erősítve ne menjünk el szó nélkül a méltánytalan bírálatok mellett. Amikor például azt olvassuk, hogy élcsapataink külföldi mesterei mennyit tesznek hozzá a magyar futballhoz, ne legyen mellette az is, hogy bezzeg a magyar edzők… Ez igazságtalan.”
Kapkodjuk a fejünket. Komolyan már csak Mezey doktor és Tornyi hiányzik. Mitől is lenne igazságtalan?
Nem az volt méltatlan, hogy egy futballbolond országnak hozzá kellett szoknia a szánalmas eredményekhez, a bundákhoz, a lötyögéshez, a jobbat, mást akaró szakemberek kíméletlen felfalásához?
Hogy a makacs, de a munkának élő Varga Zoltánokat játékosként és edzőként is üldözték?
Varga Zoltán, élt 65 évet / Fotó: Nemzetisport.hu
Nem az volt furcsa, hogy amikor néhány évvel jegyzetet írtam az egyik dédelgetett, klubról-klubra járó kóklerről, akkor a sportrovat vezetője felháborodva próbált lebeszélni?
Azzal a szöveggel, hogy nem lövünk a sajátjainkra. Lefordítva: magyar edzőt nem kritizálunk. Ami magyar az jó, ha sárga az a narancs, megesszük, nem fintorgunk.
Nem vitatkoztam vele túl sokáig, mert nagyon tiszteltem, sokat tanultam tőle, ő egyszerűen abban a világban lett sportújságíró, amikor a riporter, a futballista, az edző és a szertáros összejátszott, amikor csak néhány engedték meg maguknak a kritikát, de ők is csak azokkal szemben, akikkel nem voltak jóban.
Jó lenne megszabadulni végre a Kádár-rendszertől. Vagy ez már örökké velünk marad?
Ez az egész a Storckkal készített interjú kapcsán jutott eszembe, amelyet a német edző kénytelen volt így befejezni: „Nem tudom, mi történik a következő két évben. Nem ígérhetek semmit, de hiszek abban, hogy eredményesek leszünk. Egyedül azonban nem megy. Támogatásra van szükségem a klubok oldaláról is. Együtt kell működnünk. Minden magyar, valamint itt dolgozó külföldi edző sikeres akar lenni. Kérdem én, miért ne lehetnénk azok együtt?!”.
Látjuk, hogy kénytelen óvatosan fogalmazni, előremenekülni. Az éji vadak már felkészültek, ahogy elgyengül az áldozat (védhetetlen eredmények jönnek), támadni fognak. Pedig ha lehet, én továbbra is realista Berndt választanám olcsó János helyett. Tudom, hogy elég sokan vagyunk ezzel így.
Borítókép: a válogatott a jugoszláv verés előtt /Forrás: Magyarfutball.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS