Ötven éve halt meg Charles de Gaulle

1890. november 22-én, Lille-ben született. Irodalomtanár apjától hazafias és vallásos nevelést kapott, tizenkilenc évesen jelentkezett a katonai akadémiára. 1912-ben kezdte meg katonai szolgálatát, parancsnoka az a Philippe Pétain volt, akivel a második világháború alatt került szembe. Az első világháborúban kétszer sebesült meg a frontvonalban, a verduni csata idején fogságba esett, és hiába próbált többször is megszökni, csak a német fegyverletétel után nyerte vissza szabadságát. A háború után a tehetséges fiatal tiszt a vezérkarhoz került, és könyvekben fejtette ki újszerű nézeteit: a jövőben csak egy motorizált, stratégiáját mozgékony páncélos alakulatokra alapozó hadsereg lehet ütőképes. A Maginot-vonalra és a németekkel szembeni védelemre esküvő francia katonai vezetés nem sok figyelmet szentelt de Gaulle hóbortjainak, de állítólag a túloldalon, Berlinben alaposan tanulmányozták műveit.

A második világháborúban, amikor a németek villámháborús taktikájukkal egyszerűen megkerülték a francia erődrendszert és tankjaikkal legázolták a franciákat, de Gaulle egy harckocsidandár élén ért el kisebb sikereket, de a vereséget nem tudta megakadályozni. A megadást ellenezte, de most sem hallgattak rá, így emigrációba vonult, nem vállalt közösséget a Pétain vezette, a nácikkal kiegyező vichyi Franciaországgal. Londonból irányította a felszabadításért küzdő Szabad Francia Erőket, ébren tartotta a lelkesedést és állhatatosságával, makacsságával (amelyet szövetségesei időnként arroganciának éreztek) kivívta, hogy Franciaországot a második világháború végén a győzelem teljes jogú részesének ismerje el a többi szövetséges nagyhatalom. Az ország felszabadításakor természetszerűen ő került a nemzeti kormány élére, de 1946 elején – nem tudván összebékíteni a különböző pártok gyakran eltérő véleményeit – lemondott. Ezután az ellenzéki lét, majd 1953-tól a magány (vagy ahogy a francia közbeszédben emlegetik, a sivatagi átkelés) évei következtek, ezeket vidéki birtokára visszavonulva töltötte. Az utódok kisszerű marakodása, a kiábrándulás és az 1950-es évek második felére kiéleződő algériai válság nyomán egyre többen gondolták ismét úgy, hogy csak a rendkívül népszerű De Gaulle vezetheti ki a válságból Franciaországot. 1958 júniusában kormányfő lett, majd az új alkotmány kidolgozása után, még abban az évben, novemberben az Ötödik Köztársaság első elnökévé választották.

Az ezt követő tizenegy év, a de Gaulle-korszak a látványos változások periódusa volt: sikerült lezárnia az algériai válságot, 1966-ban az ország szuverenitására hivatkozva kiléptette Franciaországot a NATO katonai szervezetéből, konzekvensen akadályozta Nagy-Britannia belépését az Európai Közösségekbe, az Európai Unió elődjébe. De Gaulle hitte, hogy Franciaországnak erős vezetésre van szüksége, monarchiára, de nem isteni jogból eredő örökletes, hanem választási monarchiára. A monopolisztikus berendezkedésnek idővel egyre több ellenfele támadt, különösen a fiatalok körében, és az 1968-as diákmozgalmakon az elnök még úrrá lett, de a következő év már bukását hozta. Egy nem túl jelentős, a szenátus reformjáról tartott népszavazáson 1969-ben vereséget szenvedett, és mivel feltétlenül tisztelte a népszuverenitást, azonnal lemondott. Élete hátralévő másfél évében egyszerű életet élt kelet-franciaországi vidéki házában, távol tartotta magát a politikától, emlékiratain dolgozott. Tizenhárom nappal nyolcvanadik születésnapja előtt, 1970. november 9-én, Colombey-les-Deux-Églises-ben érte utol a halál, amelynek hírét Georges Pompidou elnök, megválasztása előtt de Gaulle közeli munkatársa, e szavakkal jelentette be:

Forrás: MTI; Fotó: MTI