„Hadd látom, úgymond, mennyit ér a velszi tartomány” – A nemzet mögöttetek, előre a bravúrgyőzelemért! (20.45, M4)
Bravúrra, nagy bravúrra készül a válogatott ma, kedd este (20.45, M4), amely egy győzelemmel eléri az álmát, az Európa-bajnoki részvételt. A walesi siker (és nagyon mákos esetben egy döntetlen) azt jelentené, hogy jövőre Budapesten, a Puskás Arénában játszhatna a nemzeti csapat, hetvenezer, többségében magyar néző előtt. De maradjunk a földön: a mérkőzésnek Wales a favoritja, a magyar válogatott már azzal félsikert ért el, hogy az utolsó meccsig megvan az esélye a továbbjutásra. A válogatott akkor győzhet, ha mindenki tökéletesen koncentrál, elmaradnak a nagyobb védelmi hibák és a szerencse is mellénk áll. Legyen így!
Ki nem írta volna alá, hogy az utolsó meccsig versenyben legyünk? Ez az első kérdés, amit fel kell tennünk az esti meccs előtt. Mert Wales az esélyes. Nem azért, mert annyival jobb csapatuk van; elsősorban a hazai pálya miatt.
A brit együttes ebben a selejtező-sorozatban még veretlen otthon, Szlovákiát és Azerbajdzsánt legyőzte, és Horvátországgal is összehozott egy döntetlent. Ha hozzátesszük, hogy az elmúlt években megverte Ausztriát, valamint a világ egyik legjobbjának számító Belgiumot, akkor nyilvánvalóan favorit lesz ellenünk is. Olyan nyomás alatt leszünk a kezdő sípszótól kezdve, amire biztosan nincs minden játékosunk – mert a magyar bajnokság erre nem alkalmas – felkészülve.
A walesieknek két olyan Európa-klasszisuk is van, akikről mi most még csak álmodozhatunk. Aaron Ramsey a Juventust, Gareth Bale a Real Madridot erősíti, a mi legértékesebb játékosunk, Orbán Willi pedig sérült... És mivel hagyományosan a védelem a magyar válogatott legsebezhetőbb pontja, legjobb középső védőnk kiesése sem növeli az esélyeinket.
Miben bízhatunk? Elsőként Marco Rossiban. Az olasz szövetségi kapitány karakteres, masszív csapatot épített a válogatottból, amely ebben a selejtezőben egyedül Horvátországban játszott teljesen alárendelt szerepet. Rossi mestere az előre megtervezett, szűk győzelmeknek; megtanulta, hogy hogyan kell a kiscsapatokkal egy-egy meccsre eltüntetni a különbségeket. Ráadásul remek motivátor.
Miben még? A csapategységben. Ez a nemzeti csapat a sok korábbitól eltérően nagyon egyben van, nem hajlamos az összezuhanásra, és képes végrehajtani a taktikai feladatokat. Több játékosnak – Lovrencsics Gergő, Szalai Ádám, Dzsudzsák Balázs – ez az utolsó esélye arra, hogy valami nagyot dobjon.
Egy walesi győzelem hatalmasat szólna, legalább akkorát, mint a norvégiai, vagy az Ausztria elleni siker az Európa-bajnokságon.
S még miben reménykedhetünk? A válogatotton most közel sincs akkora nyomás, mint a walesiek vagy a szlovákok elleni hazai meccsen. Walesben ki lehet kapni – ha állva tesszük meg, a normális szurkolóknak nem lesz egy szava sem –, és ha megtörténik, még mindig lesz egy kiskapu. A Nemzetek Ligájában két nyert meccsel még elérhetjük az Eb-t – igaz, az ennél is nehezebb feladat lesz.
Sorolhatnánk a közhelyeket, de már most várjuk a meccset, és minden ott, abban a kilencven percben fog eldőlni.
Ha megtörténik a csoda, holnap másnaposan ébred az ország fele, és jövőre Budapesten szurkolhatunk a fiúknak a Puskás Arénában. Ha nem, ne hallgassunk a károgókra. A magyar futball erejét, a válogatott keret összetételét tekintve már az is nagy szó, hogy végig versenyben vagyunk, és – ami a legfőbb – a saját kezünkben a sorsunk.
Álmodjunk, de maradjunk a földön. Nem kell nemzethalált és stadionpusztítást vizionálni egy esetleges vereség után, ahogy a győzelem sem jelenti a magyar futball fényes, szeplőtlen sikerkorszakát. És aki teheti, azért álljon fel a Himnusz alatt.
Fotó: MTI
