Székely himnusz, politika és sportpolitika, avagy létezik-e egyáltalán román hoki?

Több mint két napja megy a paláver keleti szomszédunknál, amiért a vasárnap délutáni, Románia-Magyarország világbajnoki jégkorong-mérkőzés után a székely és a magyar játékosok közösen énekelték el a Székely himnuszt a magyar publikummal.

Immáron tét nélküli volt a magyar és a román jégkorong-válogatott párharca a Ljubljanában múlt héten lezajlott divízió I-es jégkorong-világbajnokság zárónapján. Addigra minden fontos kérdés eldőlt, Magyarország, nagy örömünkre feljutott az A-csoportba – a csapat korelnökével, Vas Jánossal készített exkluzív interjúnkat hamarosan olvashatják majd portálunkon -, míg a román válogatott kiesett a harmadik vonalba, a divízió II-es mezőnybe.

A 4-2-es magyar győzelemmel véget ért találkozóról – talán éppen a tétnélkülisége miatt is – sportszakmai értelemben alig esik szó, ám annál nagyobb hullámokat vet mindaz, ami utána történt. A mérkőzés végén a program hivatalos részeként lejátszották a szervezők a magyar himnuszt, ahogyan az minden mérkőzés után történik a győztes csapat tiszteletére. A szokásjog azonban évtizedek óta úgy van, hogy a közönség külön is elénekli a csapattal a Himnuszt, sőt, az erdélyi-magyar párharcok alkalmával a Székely himnusz közös éneklése is a program állandó része.

Székely himnusz Csíkszeredán 2017-ben, az Újpest elleni mérkőzésen (Forrás: YouTube)

A jégkorong székely nemzeti sport

A történet eleve ott kezdődik, hogy román hoki, mint olyan, tulajdonképpen nem létezik. Illetve, hogy ne legyünk teljesen igazságtalanok: van, de észrevehetetlen. A jégkorong azért létezik és azért képvisel egyáltalán egy jó színvonalat Romániában, mert a Kárpátok kanyarulatánál egy tömbben élő véreink, a székelyek számára ez „nemzeti sportág”.

Amint befagynak a folyók, az árterek és eleve: akad egy fellocsolható egy betonplacc, a székelyek máris korcsolyát húznak, ütőt ragadnak és megindul a játék. Mivel arrafelé – székelyesen szólva –

„hat hónap hideg, s a többi se meleg”,

így akár fél éven át is zajlik a „hokiélet”.

Nem véletlen, hogy a székelyek legnagyobb klubja, a Csíkszeredai Sportklub a legjelentősebb romániai hokiklub. Romániai, de nem román, mert bár földrajzilag az ország kellős közepén fekszik – ó, átkozott Trianon –, ám egészen az 1990-es évek második feléig kizárólag székelyek öltötték magukra a mezét. Azóta ott is előfordulnak légiósok – ukránok, oroszok, szlovákok, olykor még svédek, finnek is – de román játékos azóta is csak fehér holló-ritkasággal szerződik a Hargita lábához.

A Sportklub és a Steaua párharca mindig is magyar-román párharc volt

A Sportklub hamisítatlan, valódi székely klub volt mindig, ugyanakkor hű is a történelem által nekiadott hazához, ugyanis folyamatosan adta a jobbnál-jobb játékosokat a román válogatottnak. Annak a román válogatottnak, amely legnagyobb sikereit 1960 és 1990 között érte el, egészen az A-csoportig jutottak, több téli olimpián is szerepelhettek, s amelynek mindig a székelyek adták a legjobb játékosait. Történt ez annak ellenére, hogy burkoltan mindig is „román-magyar” párharc volt egy román bajnoki döntő a Sportklub és a bukaresti katonacsapat, a Steaua között. És a Sportklubnak hatalmas, elképesztő különbséggel kellett jobbnak lennie ahhoz, hogy a bírók ne tudják úgy manipulálni a meccset, hogy végül mégis a „román” csapat, vagyis a Steaua nyerje a román bajnokságot. Ennek ellenére a válogatottba meghívott székelyek szívvel-lélekkel küzdöttek a román színekért.

Amikor az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején megindult a székelyek áttelepülése az anyaországba, ezzel egyidejűleg a székely játékosok és edzők közül is sokan áttelepültek, és jó néhányan az anyaországi hokiélet kiválóságai lettek. A Kercsó-testvérek bajnoki címei, páratlan értékű nevelőmunkája, a Sofron- és a Bartalis-család több generációs jelenléte egyaránt gazdagította a magyar jégkorongsportot, sőt, gazdagítja most is, hiszen a Ljubljanában A-csoportos tagságot szerző keretünkből Sofron István, Fejes Nándor vagy Sárpátki Tamás egyaránt székely származású és székely az a Bartalis István is, aki most sérülése okán ugyan nem volt ott a csapattal a szlovén fővárosban, ám ha egészséges lesz, jövőre biztosan jégre lép majd az elit vb-n.

A Vargyas László által szervezett első Székelyföld-Magyarország jégkorong-mérkőzést 2006. december 30-án rendezték a gyergyószentmiklósi jégcsarnokban. A meccs végén mindkét Himnuszt elénekelték a szurkolók a zsúfolásig telt csarnokban. A szerző felvétele

A székelyek túlnyomó többsége azonban most is szülőföldjén marad – korántsem mellékesen: a székelyföldi hokiakadémiák magyar támogatást is kapnak – és a legtehetségesebbekre természetesen azonnal lecsap a román válogatott. Végigjárják az ottani korosztályos csapatokat, majd a legjobbakat már 18-19 évesen beteszik a felnőtt válogatottba is. Nem véletlenül, hiszen, ha egy játékos tétmeccsen jégre lép a felnőtt válogatottban, akkor onnantól kezdve többé már nincs lehetősége az országváltásra. A mostani román vb-keretben tucatnyi magyar nemzetiségű játékos jutott szóhoz, rajtuk kívül öt honosított orosz vagy ukrán hokis és mindösszesen öt román nemzetiségű jégkorongozó. A keret huszonkét fős volt, vagyis Románia válogatottjának alig ötöde volt román nemzetiségű. Ez is igazolja korábbi állításunkat, miszerint nincs jelenleg érdemi román jégkorong.

Az a tény, hogy a románok egyáltalán liftezni tudnak a második és a harmadik vonal között, szinte kizárólag a székely játékosok érdeme, akik pedig a magyar bázisú, de romániai csapatokat is soraiban tudó Erste Ligában edződnek. Amivel most fenyegetőznek a román hokiszövetség vezetői, miszerint eltiltják a válogatottól a Székely himnusz éneklésében résztvevő kerettagokat, sportnyelven szólva egy kapitális öngól, amellyel saját csapatukat gyengítik meg végzetesen.

A most a divízió II-be kieső Románia a kitűnő székely hokisok nélkül ugyanis lényegében esélytelen lesz bennmaradni a harmadik vonalban, ahol jövőre olyan ellenfelek várnak rájuk, mint az egykor szebb napokat látott Japán, a jó néhány oroszt a soraiban tudó Észtország, a feltörekvő Kína vagy éppen Ukrajna.

A „magyar kártya” mindig kijátszható Romániában

Tekintettel a sportszakmai nonszenszre, valamint arra a tényre, hogy igazán semmi új nem történt, hiszen minden székely-magyar hokiderbi után fel szokott csendülni a Székely himnusz, adódik a kérdés: mégis, mi végre ez a keménykedés, izmozás? Az általunk megkérdezettek szerint ennek van szokványos belpolitikai oka, de tetten érhető a történések mögött a sportpolitika is.

Az előbbit nem kell megmagyarázni.

Tapasztalatból tudhatjuk, hogy a román közéletben mindig adódik fogékonyság némi magyarellenességre, csak szükséges találni hozzá egy éppen aktuális ürügyet. Az a tény, hogy román nemzeti mezbe öltözött székely-magyar sportolók Székely himnuszt énekeltek, most kiváló ürügyként szolgál a hisztériakeltésre.

A nagy vihart kiváltó közös himnuszéneklés Ljubljanában

Vannak, akik a közös bajnokságot sem nézik jó szemmel

Legalább olyan érdekes azonban a sportág belső ügyeire rálátó informátoraink azon véleménye, miszerint a román hoki korifeusai között jó néhányan akadnak, akik nem nézik jó szemmel a közös magyar-román bajnokságot, és azt, hogy a legerősebb romániai klubcsapatok – Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Brassó – sokkal inkább figyelnek az Erste Ligára, mint a rémgyenge román bajnokságra, hiszen az Erste Ligában komoly vetélytársaik vannak az anyaországi csapatok személyében, míg a román bajnokság esetében nem is kérdés, hogy a három csapat közül kerül ki a végső győztes. Ez bizonyos köröknek nem tetszik, így most ez a himnuszéneklés remek alkalom arra, hogy ellentéteket szítva újfent nekifeszüljenek és megpróbálják szétrobbantani a közös magyar-román bajnokságot.

Bármi áll is a műbalhé hátterében, megvan a megoldás: neveljen ki a román jégkorongsport legalább húsz-huszonöt román klasszist, akik képviselni tudják saját hazájukat a világeseményeken! Ebben az esetben nem lesz miért elénekelnie a Székely himnuszt a magyar publikumnak, vagy ha a mi csodálatos szurkolótáborunk ezt mégis megteszi egy magyar-román meccs után, garantáltan nem lesz ott egyetlen román mezes játékos sem a jégen. Amíg viszont a román válogatott gerincét a székelyek adják, és ők – igazi sportemberként – minden tőlük telhetőt megtesznek a győzelemért, mint most legutóbb kőkeményen küzdve Magyarország ellen is, addig engedtessék meg, hogy ha jól esik nekik, Székely himnuszt is énekelhessenek.

Erről is szól a sport. A fair playről, és a másik elfogadásáról. Az igazi sportemberek az ellenfelet is tisztelik. A románoknak azonban ez esetben nemhogy az ellenfelet, de még a saját sportolóikat sem sikerül…

Vezető kép: A román hoki legeredményesebb klubcsapata, a Csíkszeredai Sportklub. Forrás: a Csíkszeredai Sportklub hivatalos oldala