Szilveszter

Vidám és borús szilveszterek. Az elmúlás és az újra kezdés ideje. Gyerekként 1956 év végére emlékszem, a Móricz Zsigmond Körtéren, a Gellért-hegyen a házak ablakaiban mindenhol égtek a gyertyák, a mécsesek. Igazi passzív rezisztencia volt, az érzéseket, a tehetetlen dühöt, a némaságot az égő gyertyák sárga fénye fejezte ki. Nem volt heje-huja aznap éjjel-igaz addig sem volt-, a jövőtől való félelem telepedett rá Magyarországra, sok tízezren továbbra is útra keltek a nyugati határ felé. Ezerkilencszázötvenhét első napja ugyanolyan szürke, egybemosódott volt, mint az előző éveké, olykor szovjet, vöröscsillagos repülőgépek húztak el Budapest felett.

Tizenötévesen éltem meg az első disznótoros szilveszteremet. Egy gimnáziumi osztálytársam, Weber Tóni meghívott a jugoszláv határ mellé, Katymárra a szüleihez. Este megkínáltak egy kupica pálinkával, percekig köhögtem tőle. Nem tudtam, hogy ez velejárója a szilveszternek. Megkaptam a tiszta szobát, nem volt befűtve, de az ágyon vastag, libatollal bélelt dunyha volt. A könyvespolcon Dosztojevszkij és Mereskovszkij művei sorakoztak. Belelapoztam a könyvekbe. Később igyekeztem az antikváriumból beszerezni őket, máig kedvenc könyvtáramhoz tartoznak. Hajnalban hangos disznósikításra ébredtem. Mire kiértem az udvarra, a vastag, jeges, vérrel áztatott hótakaró, a metsző hideg hamar felébresztett. A tornác faoszlopaira ki volt feszítve a disznó, és az emberek égő szalmával pörkölték le a szőrzetet.

Először láttam disznóvágást. Asszonyok, férfiak sürgölődtek a csaknem 200 kilós sertés feldolgozásában. Estére a nagyszobában körülültük az asztalt. A fő helyen a Doktor úr ült, Tóni édesapja, aki a falu orvosaként dolgozott Katymáron. Unszoltak, csak egyek-egyek. Soha nem fogyasztottam bácskai hurkát, különleges íze volt, nagyon ízlett. Aztán kolbászok, sonkák, orja leves, töltött káposzta, házi sütemények… mind elénk volt rakva. Talán életemben először jól laktam. Városi gyereknek jól esett a vidéki élet. Szilveszter második napjának ködös hajnalán, egy öreg Moszkvics gépkocsival araszoltunk a jégpáncéllal borított úton Baja felé, a vasútállomásra. Csúszkáltunk rendesen, de Tóni orvos papája tartotta a kormányt. Majd a sötétben zseblámpával körözve rendőrök, határőrök állítottak meg. A hirtelen fékezés miatt majdnem belecsúsztunk az árokba. Szigorúan ellenőriztek, de Doktor urat tovább engedték. Nem tudtam, hogy a vasfüggöny előtt a határsávban autózunk, a levert forradalom után a kommunista éberség még erősen működött.

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a szilveszterek nem különböztek a hétköznapoktól. Pufajkás rendőrterror uralta az éjszakákat, szilveszter éjszakáján kevés szórakozóhely, kocsma volt nyitva, azok is legfeljebb éjfélig. Nem volt divat az éjszakában kóborolni, mert az ember könnyen egy rendőrőrsön találta magát.

Mit mondjak? A ,,nagy” amnesztiáig (1963) csendes volt a szilveszter és még jó ideig a mulatozások a házibulikon teljesedtek ki. Főként rock and rollt hallgattunk: Bill Haley, Little Richard, Chuck Berry, Elvis Presley lemezei forogtak a korongon, sőt akkor már előkerültek a Mambo magnók is. Ezen hallottam először Miles Davis trombitaszólóját. Nagy divatja volt ekkor a jazznek. Cigarettafüstös, fülledt éjszakákról szóltak ezek a zárt házibulik. Vad táncok, rongyláb, majd szoros andalító lépések hajnalig, mindent össze-vissza ittunk, a kövidinkától, a kadarkától a kőbányai sörön át a cseresznye pálinkáig. A vége mindig az lett, hogy a kertben egy fa tövében lenyomtuk a torkunkon az ujjunkat. Nem bírtam utána a számban azt a kesernyés, büdös ízt.

Budapest, 1965. november 12. Modell pózol cilinderrel a BÚÉK (Boldog új évet kívánok!) a naptári év fordulója idején, szilveszter, illetve újév napján használatos üdvözlõ felirat elõtt egy mûtermi reklámképen. MTI Fotó: Friedmann Endre

Igen. A gimnáziumi évek után, majd a főiskolai, egyetemi éveket a piálás határozta meg. A magyar társadalom nagy része a kilátástalan, embertelen arcú szocializmus elől az alkoholba menekült. Nem számított, hogy melyik osztályhoz tartozott az ember. A munkás, a paraszt, az értelmiségi ívott, mint a gödény. A hatvanas évek végétől lassan a szilvesztert szabadon lehetett az utcán ünnepelni. Ilyenkor a Nagykörúton spiccesen, részegen, ordítozva hömpölygött a tömeg, magára erőltetve egy kis vidámságot. Ennek ellenére minden olyan rideg volt, érzelem és fény nélküli. Az emberek többségének nem volt pénze vacsorára egy étteremben, így más híján egy boros üveggel a kezükben imbolyogtak a villamos sínek között és énekelték:

Kicsit szomorkás a hangulatom máma, olyan borús lett e bűbájos világ. Kicsit elbántak velem, na, de történt már ilyen, szívem harag nélkül gondol rád. Gyere, …

A ricsajos szilveszter helyett sokan maradtunk a házibulik intim hangulatánál. Említettem, az ivás mindig központi helyet foglalt el. Barátaimmal, írókkal, képző-és iparművészekkel, mérnökökkel, tanárokkal, színészekkel míg politizáltunk, a kultúráról vitatkoztunk, addig fogyott a bor és a saját készítésű szilvapálinka. Ez tartott bennünket össze. Még a hetvenes években is éber szemekkel, fülekkel ellenőrzött a belügy. Egyik szilveszteri mulatságon egy nagy társaság gyűlt össze S. Gyurinál, a Sváb-hegyen. Nem zártuk a családi ház kertkapuját. Egyszer csak kinyílott az ajtó és két rendőr lépett be. Arra hivatkoztak, hogy az utcában (Cinege u.) a szomszédok hangoskodásra lettek figyelmesek. De mit is lehetett volna szilveszterkor csinálni, suttogni? Na mindegy. Sorban igazoltattak bennünket, egy magántulajdonban álló házban, miközben kérdezősködtek, hogy miért vagyunk ennyien együtt. Aztán elmentek. Percekig nem tudtunk mit mondani. Ez volt 1971-ben a békés szilveszterünk.

Megjegyzem a rendszerváltás után e barátaim közül az egyik, Sz. Árpád a Képzőművészeti Egyetem rektora lett, a másik egy nagy mérnöki iroda vezetője, a harmadik híres iparművész, a negyedik az Antall-kormányban államtitkár, Sz.Sz. Péter József Attila díjas költő és sorolhatnám tovább. Említésre méltó szilveszterem még 1980-ban, a rendszerváltás előtt Zakopánéban volt. Jól megértettük magunkat a lengyelekkel, nem véletlenül, hiszen közös sorsunk volt a Szovjetunió rabnemzeteivel. Zubrówka vodka koccintásakor elmondtuk a

Polak, Węgier, dwa bratanki

I do szabli, i do szklanki

Oba zuchy, oba żwawi

Niech im Pan Bóg błogosławi.

Lengyel-magyar két jó barát

Együtt harcol s issza borát

Vitéz s bátor mindkettője

Áldás szálljon mindkettőre.

Így éltünk tehát. Busungtunk egy kicsit, mulattunk egy kicsit, de mit lehetett tenni, ha sorsunk ilyen volt, szuverenitás nélkül. Egyébként is a lengyelekkel több, mint ezer éve közös a történelmünk volt-van, közös királyaink, szabadságharcaink 1848/49-ben, majd több tízezer lengyel menekült a nácik elől Magyarországra, aztán a kommunizmus elleni felkelés 1956-ban előbb Poznanban, aztán Budapesten. De a közös cselekvést meghatározta a csehek, Waclav Havel által indított Demokratikus Chartája, majd a lengyel szolidaritási mozgalom. Most akadozik ez a barátság. No, nem a magyar és a lengyel nép között, hanem az újra hatalomra került lengyel kommunista elit rombolná szét az ezer éves barátságot és a rendszerváltás után újra fogalmazott szövetséget.

Tehát mit nekem, te szilveszter? Összecsendül két pohár? Szerelmek, barátságok létrejöttét? A fogadkozások napját vagy az újrakezdés örömét? Netán eszembe jut Sylvester pápa, aki több mint ezer éve elküldte István királynak a Szent Koronát, és felhatalmazta arra, hogy püspökségeket, plébániákat állíthasson, és maga előtt apostoli keresztet vitethessen? Uram, bocsá’, megjelenik előttünk a magyar és a világirodalom egyik legnagyobb költője, Petőfi Sándor alakja, aki 202 éve született újév napján, 1823-ban? A nemzeti újjászületés hajnalán született,

piros, ráncosarcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő…

ő volt, akire vártak – Illyés Gyula szerint-, akit a történelem kiszemelt? Ő volt az Apostol? Mint látnok, aki előre meglátta végzetét?

Végül is, mit nekem, te szilveszter? Vég nélkül sorolhatnánk az évfordulólakat, meg sem állva a vérbe fojtott forradalom és szabadságharc legszomorúbb karácsonyáig, szilveszteréig, a magyar nemzet egyik legnagyobb tragédiájáig, 1956-1957 teléig. Mégis azt mondom, az új év legyen mindig az öröm, a beteljesülés napja. Ne a kollaboránsok, a hazaárulók, a kunbélák, a károlyimihályék, a rákosik, a kádárék, a gyurcsány-dobrevék, a magyarpéterek, az ország népének ártói örüljenek. Ők és eszmetársaik árulták el Szent István örökségét, a nemzetet, ők árulták el Petőfi Sándort, okozták végzetét, ott voltak a történelmi Magyarország szétdarabolásánál, és hóhérlegényként ott voltak, részt vettek az ötvenhatos forradalom megtorlásakor is. És itt vannak most is, amikor újra és újra vesztét szeretnék látni hazánknak Európában.

Ne engedjük! Ebben az új évben se engedjük, ne hagyjuk, hogy a nemzet ellenségei kockáztassák jövőnket, áskálódhassanak tovább. Legyünk minél többen azok, akik ezekkel az árulókkal, megtévesztett bambákkal nem vállalnak közösséget.

Vezető kép: Budapest, 1970. január 1. Fiatalok papírtrombitával köszöntik az újévet, az EMKE-aluljáróban. MTI Fotó: Szebellédy Géza