Mivé lett a közbeszéd?!
Európa, segíts! – kiáltotta világgá a sajtószabadság újbóli halálát Göncz Árpád 1993-ban a La Stampának adott interjújában. Ordas hazugság volt ugyan, de akár igaz is lehetett volna. Ki vitathatná el ebben a jó szándékot, amikor csakis a magyar demokráciáért való aggódás szólt az elnökből? Akkor még nem voltak olyan bajok, mint ma. Az Antall-kormány idején valósággal záporozott a fasizmustól való rettegés és a kormány lejáratása a sajtóban; a nyilvánosság másról nem is nagyon tudott értesülni, hiszen a kommunista hálózat a teljes sajtóját átmentette a rendszerváltáson. Ez a vádaskodás és hazudozás még mennyire más volt, mint amit manapság kell megélnünk…! Akkor még rendesen beszéltek egymással az emberek, tisztességesen hazudoztak a közéletben. Még megvolt a rendes hangnem. Bezzeg azóta hova jutottunk az Orbán-kormány miatt!
Az 1994-ben beköszöntő új választási ciklusban minden jóra fordulni látszott: a korábbi kommunista állampárt, valamint az ÁVH-s gyerekek és impexes sikkasztók szabad, demokratikus hálózata megszerezte a hatalmat, és egy csapásra elmúlt a fasisztaveszély, fellélegezhetett az ország. A nyugalom azonban nem tartott sokáig, 1998-ban Orbán Viktor lett a miniszterelnök, és el kellett mondani róla a nyilvánosságnak, hogy ki is ő valójában:
a patásördög.
Személyesen. Úgy tűnhetett sokaknak, főleg a jobboldali embereknek, hogy gátlástalan lejárató kampány zajlik Orbán ellen, kihasználva, hogy gyakorlatilag a teljes sajtó és vele a suttogó propaganda a baloldal kezén van, de ez csupán rosszindulatú feltételezés. Legyünk őszinték – a baloldal nem tarthatta magában a progresszív információt, egyszerűen muszáj volt minden fórumon szétkürtölnie, hogy „Orbán egy tolvaj cigány”. Elmondatták Hofival is, leíratták Kende Péterrel, ez visszhangzott mindenhonnan. Az ilyen műfajú üzenetek aztán már kivirágzanak a nép száján, az alábbi fontos párbeszéd is elhangzott akkoriban egy jobboldali és egy baloldali néni között:
– Orbán egy cigány!– Dehogy cigány!– …Akkor a felesége!
Az idült cigányozás mellé persze ment a nácizás, hitlerezés is – elvégre a népnek szánt suttogó propagandáról volt szó, nem kellett ügyelni a koherenciára. Külön pikáns, hogy Orbán patásördögözésében fontos szerepet játszott az újonnan indult két kereskedelmi tévé is. Az RTL Klub akkor még a Fehérvári úton működött, az egy ötszintes épület, nincs hetedik emelete, aztán persze ki tudja, milyen szabadidős funkciókat biztosított a kiemelt dolgozók részére. Na, hát ezek voltak azok az idők, amelyekre múltba révedő tekintettel emlékszünk vissza: akkor még rendben volt a közbeszéd.
A 2002-es kampány tétje óriási volt, ezért a baloldal bevetette Ron Werbert, aki az európai értékek, a kulturált közbeszéd megőrzése érdekében dolgozott, mert akkor még volt remény, akkor még nem tett tönkre mindent az Orbán. Azt is Werbernek köszönhetjük, hogy azóta a baloldal füle különösen érzékennyé vált, és magabiztosan buktatja le a valós üzenetet hordozó, ám ravasz módon kontextusba csomagolt félmondatokat. Orbán szünhetetlen cigányozása meg a korrupción sopánkodás mellett ez, a köteles beszéden kipróbált módszer is azóta vált a baloldal megunhatatlanul kreatív eszközévé. Ez az állandóság szavatolta hosszú időn át az igényességet.
A közbeszédünk színvonalának akkor és azóta is nagyon jót tett, hogy teljes gondolatok és szövegkörnyezetek megvitatása helyett kiragadott félmondatokon megy a derpegés meg a hüledezés, hogy XY mit mondott, és ez mennyire elfogadhatatlan, azonnal kérjen bocsánatot és mondjon le.
A suttogó propaganda alapvető tételei is akkoriban jelentek meg, amikor még rendben volt a közbeszéd:
„Orbán nagyanyja még egy dögkút mellett pipázott. (…) Rendszeresen veri a feleségét. (…) Amikor őrjöng, kitépi az intarziát a falból. (…) A Graz-i idegklinikára jár ápolásra rendszeresen.”
Mára eléggé kifáradt, megfakult gyalázkodások ezek. Istenem, milyen jó lenne megint egy olyan országban, egy olyan minőségű közéletben élni, amikor ezek még frissnek és demokratikusnak hatottak! De még nem volt minden veszve 2010 után sem, hiába tettek meg mindent Orbánék, hogy minél mélyebbre süllyesszék a közbeszédet. A demokratikus baloldal egyre elkeseredettebb küzdelmet vívott azért, hogy valahogy megtartsa a színvonalat.
Gecizte Orbánt, bátor kisisikolások módjára O1G-t firkálgatott mindenhova, bajszosszarozta Ádert, és nincs az a fideszes pocak vagy szemtengelyferdülés, amelyet ne röhögött volna körbe igényesen a közbeszéd színvonaláért aggódó baloldal.
Hofijuk már nem volt, hát jött Bödőcs, akitől éveken át megtudtuk, hogy zsebnapóleon, bonszájcézár, barbihitler, legóduce… Értjük, értjük: kicsi. De, hát jogos ez a végtelen ismételgetés, elvégre ezt nem lehet elégszer elmondani ahhoz, hogy megóvjuk a közbeszéd színvonalát a bezuhanástól. A közbeszéd színvonalának ugyancsak fontos tartóoszlopa a börtönnel fenyegetőzés. Ezt is páratlan kreativitással tette magáévá Magyar Péter, aki amúgy egy évtizednél hosszabb időn át vastagon fizetett cégvezetőként írt alá a NER-ben mindent, amit kellett. Róla egyébként a felbukkanása óta alig készült olyan videó és fénykép, amelyen éppen nem ordít vagy fenyegetőzik valakikkel – ő így kapcsolódott be a színvonalért vívott hősies harcba.
És a közbeszédünk ennek a sok-sok mentő igyekezetnek köszönhetően, még a fideszesek borzalmas hangneme ellenére is, legalább valamilyen színvonalon volt még. És aztán jött a Menczer, és azt mondta a Petinek, hogy „vége van, Kicsi”. Ott valami végleg megváltozott. Most törött el, most ment tönkre. Ez valami olyan verbális gaztett volt, amelyhez fogható inzultus soha senkit nem ért Magyarországon a rendszerváltás óta. Itt már a baloldal is tehetetlen.
Nincs az a tiszta lelkű cigányozás, óegygézés, bajszosszarozás, grácozás, ami elfogadható szintre hozná vissza a közbeszédünket ebből a mélységből, ahová a Menczer taszította. Hát, akkor itt fogunk élni.
