A zsidó lányok gyönyörűek, a Krasznahorkai meg egy marha
Fotó: Matt Dunham
Eleget dolgoztam ahhoz pszichiátriai betegekkel, hogy ne találjam érdekesnek a művészeket, az őrült művészeket, és különösen a liberális értelmiségiek által művésznek talált őrülteket. (A teljesség igénye nélkül.) Annyira reméltem, hogy megúszom és nem kell Krasznahorkai irodalmi Nobeljéről írnom. Az irodalmi Nobel már vagy hetven éve egyébként csak annyit ér, mint az utolsó harmincban a legjobb filmnek járó Oszkár. Amelyet utoljára kábé a Bárányok hallgatnak kapott meg jogosan. Ez utóbbit, azt hiszem poénnak szántam.
Az irodalmi Nobelt odaítélő bizottság akkor veszített el engem, amikor elolvastam a Doktor Zsivágót. Lelkes ifjú voltam, a húszas éveim végéig minden irodalmi Nobel-díjas egy olyan fontos könyvét igyekeztem elolvasni, ami elérhető volt magyarul. Hát, ezzel a nyolcvanas években még lehetett menőzni a lányoknál, de kétségtelenül mutatja az irodalom erejét, hogy a magas kultúra fogyasztásával járó szenvedéseket az ezzel elérhető örömök már akkor sem ellensúlyozták. Krasznahorkaival vajon lehet menőzni mondjuk a Pride-on?
Krasznahorkai sem a nemzeti érzület újszerű kifejezéséért kapta meg a Nobelt
Több korábbi díjazottról csak Aristo barátomtól hallottam, már túl a negyvenen, aki a saját fiatalkorában szintén elolvasta amihez hozzáfért. Olvasmányélményeinek ezen része volt az, amelynek fogyasztására másokat a legkevésbé kapacitált, különös tekintettel a skandináv nyertesekre. Mindenesetre ennek is hála, egyrészt nyilvánvalóvá vált számomra, mennyi kiváló magyar író van, másrészt mennyi olyan kiváló magyar író van, akit az akadémiai irodalomtudomány és a belpesti zsűri a diktatúra idején és utána is teljesen kihagy a kánonból.
Talán ennek köszönhető, hogy az 1945 utáni magyar irodalom, különösen a méltán elfelejtett posztmodern idők “nagyjai”, teljesen hidegen hagytak. Nádas, Eszterházy, és többiek nem tudtak felserkenteni. Mondjuk másokat sem, az utolsó igazi pesti vicc, amit kávéházban hallottam tökéletesen mutatja ezt, Kertész Imre Nobelje után valamelyik kollégáit szerető és becsülő pesti irodalmár azt találta mondani, hogy ebben a díjban egyetlen jó dolog van, az hogy a Nádas meg az Eszterházy már nem fogja megkapni. Hát végül is tényleg.
Krasznahorkairól egyetlen élményem van, egy könyvesboltban sok éve beleolvastam az egyik ismertebb könyvébe. Sem a címére, sem a tartalmára nem emlékszem, csak arra az őszinte mély vágyra, hogy ehhez az öt oldalhoz hasonló soha többé ne történjen meg velem. Van ilyen, nem vagyok kompatibilis a művésszel.
Ettől még természetesen lehet világirodalmi szintű alkotó az illető, a magyar nyelvet alkotó módon használó, a regényformát megújító, ihlető erejű zseni. A probléma nem ezzel van, hanem azzal, hogy a csávó nyilatkozgatott össze-vissza, amikor még nem volt ekkora sztár. Ezzel sincs baj, de azért az embernek bejön ilyenkor az a szomorú élettapasztalata, hogy a szerző jellembeli problémái végül is milyen sok esetben diszkreditálják magát a művet. A huszadik század elejéig, közepéig ugyanis ez pont fordítva volt, mint most, akkoriban a könyveknek volt szerzője, míg a hatvanas évektől egyre inkább a szerzőknek vannak könyveik. Ez a folyamat nem a köz gondolkodásában ment végbe először, hanem a szerzők fejében fogalmazódott meg, hogy ők milyen jelentős személyek is tulajdonképpen a “művészi értékük” miatt. És ezt igen sikeresen adták el az “olvasóiknak” is, persze az értelmiség lelkes ünneplése közepette. Krasznahorkai és mi is ennek az áldozatai vagyunk.
Ezt nem kell elhinni persze, de szerintem Krasznahorkai “közéleti” megnyilvánulásai tökéletesen megmutatják azt, hogy mennyire is karrierközpontú a művészi integritása. Hála istennek ennek csodálatos példáját találta meg Sebes Gábor (Gyurácz Ferenc megosztott posztjában) és egy gimnáziumi iskolatáram pedig (akit ezért követek), a kommentelés valódi funkcióját a maga teljességében bemutatva, le is zárta a történetet. Sebes Gábor:
Mindenki megnyugodhat, Krasznahorkai apja nem volt zsidó, ezt Krasznahorkai találta ki magának, ki tudja, miért.
És a komment:
Olvastam egy nyugati kritikát (nem tettem el a linket, bocsánat), és az azt emlegette, hogy Krasznahorkai édesapja egy hallgatag zsidó származású ügyvéd volt, aki sose mesélt családja szenvedéseiről a fiának, így teljesen hihető, hogy az a sok kimondatlan szenvedés, ami csak utalás szintjén van jelen Krasznahorkai apokaliptikus műveiben, az mind-mind arra van alapozva titokban, amit Krasznahorkai édesapja soha nem mondott el a fiának. Ti ezt nem értitek, mert ez magas irodalom. Foglalkozzatok inkább csak a Greta Thunberg elcsalt Nobel békedíjával.
De hát ki nem tett még úgy, mintha zsidó lenne? Én kétszer is legalább, mentőkörülményként előadom, hogy mindkét lány gyönyörű volt, és zsidó, és az egyik még azt is mondta, hogy csak a zsidó pasikra bukik. Mi tehettem volna? Jó, tudom, ez ma már nemi erőszak lenne, de ugye mindannyian ismerünk embereket, akik bizonyos körökbe akartak bekerülni azzal, hogy rájátszottak némely budapesti értelmiségi csoportok rejtett etnocentrizmusára. Nagy tragédia ez a jelenség azoknak, akik csak szélsőliberálisok, de nem zsidók. Tulajdonképpen ez az apai ágról(?) eredeztetett zsidó mimikri komoly kisebbrendűségi érzésről árulkodik, hiszen sok nyilvánvalóan nem zsidó embernek is sikerült bekerülnie a “körbe”, bizonyára a művészi kvalitásaival.
Remélem mindenki érti, hogy nem zsidózni kívántam itt, hanem liberálisozni.
Krasznahorkai nyilatkozatai eddig különösebben senkit nem érdekeltek, annyi magyargyűlölő bunkó liberális “művész” van, hogy nagyon nehéz kitűnni a tömegből. Sajnálatos módon azonban a Nobel-díj azért kiemelte a szerzőt az ismeretlenségből. Ebből a hivatkozott Friderikusznak adott interjúból is (kinek másnak adta volna, ugye?), az derül ki, hogy a szerző igazából nem akar semmiféle módon arra hivatkozni, hogy ő magyar lenne. A nyelvet használja, hiszen az az anyanyelve, nyilván a kultúra egy részét is, de csak ennyi. Csak akkor fontos ez, ha a szerzőnek éppen érdekében áll. Ha a sztori igaz lenne és egy megbicsaklott zsidó lenne, aki gyűlöli Magyarországot és a magyarokat, még azt is inkább megérteném.
A magyar nyelvnek jó, hogy újabb irodalmi Nobel-díjasa van, talán még a magyar kultúrának is, habár egy kedvesebb embernek jobban örültünk volna, aki érti is, hogy mit jelent magyarnak lenni. És ez a bajom ezzel az egész közeggel. Krasznahorkai nem csak azt nem érti, mit jelent magyarnak lenni, hanem azt se, hogy mit jelent szlováknak, zsidónak lenni. Ő mindig is egyedi jelenségnek gondolta magát, Nobel-díjra érdemesnek, még azelőtt, hogy az orbáni diktatúra miatt a bizottság érdeklődési körébe került volna. Egyszerűen nem szeretem az ilyen embereket. Lehet, hogy saját magánál komplexebb karaktereket teremt, lehet, hogy tehetséges (és magánál sokkal jobb könyveket ír), lehet, hogy majd száz év múlva is lesz ember, aki olvassa a műveit. De miért olvassam egy olyan ember mondatait tízezer számra, aki ennyire nem szeret engem sem?
Ezt kellene megérteni végre, teljesen lényegtelen a mű, az emberhez képest és teljesen lényegtelen az ember, a műhöz képest. Krasznahorkai beszél marhaságokat, nem a művei. Ahogy a szerző sem menti a művet, úgy a mű sem menti a szerzőt. A szerző nyilatkozik, nem a mű. Ha komolyan vesszük a Nobelt, akkor joggal várjuk el, hogy olyan Nobel-díjasaink legyenek, akik szeretnek magyar Nobel-díjasok lenni. Mert csak ez számít.
