Dehogy van, az égegyadta világon semmi. De tényleg semmi. Jelenleg mindkét fél abban a helyzetben van, hogy erőforrásainak jelentős részét pazarolja egy olyan konfliktusra, amelyben a helyzet megváltozása csak egy megegyezéstől remélhető. Számtalan érdekkonfliktusukhoz képest is nagyon jelentős érdekazonosságok vannak a felek között, olyan közös problémákkal kell megküzdeniük, amelyek már közép távon az ő létüket is fenyegetik. Amerikának, Európának és Oroszországnak ugyanazokkal a globális kihívásokkal kell megküzdenie, és egyenként mindegyik esélytelen azok kezelésére.
A bolsevizmus megjelenéséig, pontosabban Oroszországba importálásáig, a cári birodalom hagyományosan a Nyugat szövetségesének és Európa részének számított. Az orosz kultúrát vitán felül az európai kultúra szerves részének tekintették, különösnek és jellegzetesnek találták ugyan, de állandóak voltak a kapcsolatok.
A bolsevizmus azonban kiszakította az orosz nemzetet és az egész birodalmat az európai vérkeringésből, hiába bukott meg a kommunizmus majdnem harminc éve, Oroszországot azóta sem fogadta vissza Európa, a nyugat még a közép-európaiakhoz képest is lenézi őket. Gorbacsov is arról panaszkodik egy nyolcvanas évek végén megjelent könyvében, hogy az orosz (szovjet) kultúra értékeitől elzárkózik a nyugat, akkor is, ha azok nem közvetlenül ideológiai jellegűek.
1991 után az amerikaiak és úgy általában mindenki mindent igyekezett kisajtolni Oroszországból, annyira meg akarták gyengíteni, hogy soha többé ne lehessen világpolitikai, sőt jelentős európai szereplő sem.
Sok millió orosz került idegen uralom alá az utódállamokban, ami akkor sem volt helyes döntés, ha például a lettek, litvánok, észtek joggal érezték úgy, hogy a hozzájuk erőszakkal betelepített oroszokkal nem akarnak közös politikai nemzetet alapítani. A legnagyobb hibának azonban Ukrajna Szovjetunión belüli határainak meghagyása bizonyult, ugyanis így egy látványosan életképtelen, agresszív „álnemzetállamba” kényszerítettek sok millió oroszt. Oroszország sok évszázados hódításait vesztette el, olyan területeket is, amelyek addig megkérdőjelezhetetlenül tartoztak az uralma alá. Gazdasági és politikai „akciórádiusza” gyakorlatilag új határai közé szorult, sőt azon belül is szeparatista kihívásokkal kellett szembenéznie. Katonai és gazdasági potenciálja, valóságos ereje azonban ennél sokkal nagyobb maradt, amelyet végül is nem sikerült teljesen megsemmisíteni. Az orosz államiság nemcsak megmaradt, hanem a nagyhatalmi szerep is újraéledt, amikor a magukra találó posztszovjet hálózatok nemzeti köntösben visszatérve megszabadultak a nyugattal lepaktáló oligarcháktól és elkezdtek rendet csinálni. Épp az utolsó pillanatban, az ezredforduló környékén már ott tartottak ugyanis, hogy az amerikai cégek az orosz olajkincsek többségére is ráteszik a kezüket. Putyinék pacifikálták Csecsenföldet, tulajdonképpen visszatértek az erős központi hatalom gyakorlatához, amely szokásos Oroszországban. Ez érthetően nem tetszett azoknak az oligarcháknak és külföldi érdekeltségeknek, amelyek hatalmas hasznokat realizáltak a velejéig korrupt és főleg gyenge Jelcin-adminisztráció idején. Oroszország nekilátott, hogy visszaszerezze gazdasági és politikai befolyását az egykori Szovjetunió utódállamaiban és Közép-Európában is.
Akkor is, most is nehezen érthető, hogy miből gondolta azt a nyugat, hogy a nukleáris hatalom Oroszország, amely a világ második katonai hatalma maradt és gazdasági potenciálja is meghatározó, el fogja tűrni, hogy teljesen kiszorítsák gazdaságilag a vele szomszédos országokból, sőt azt is, hogy elnyomják az orosz kisebbségeket.
Az ukránok mindent meg is tettek azért, hogy a diplomáciai és gazdasági eszközökkel operáló oroszokat felbőszítsék és hagyják a saját, semmire való politikai elitjüket lecserélni másodvonalbeli, nyugati zsoldban álló bérencekre. Az ukrán kormányban ugyanis hemzsegnek más országok állampolgárai és tanácsadói karát nyugati multicégek és kormányok delegálják.
Oroszország csak visszaszerezte annak egy jelentős részét, ami az ereje és meggyőződése szerint jár neki. Nem is hagytak neki más választást, mert folyamatosan provokálták. A nyugati propaganda hatására fordítva nézzük a dolgokat. Nem az oroszok vannak rossz helyen a Krímben, hanem az amerikaiak Ukrajnában. Az ukránok láthatólag túlnyerték magukat a kilencvenes évek elején, mint a románok 1920-ban, képtelenek értelmesen gazdálkodni a lehetőségeikkel.
Ráadásul olyasmit követel a nyugat az oroszoktól, amiről pontosan tudható, hogy azok nem fogják megtenni. Nem fog kivonulni és nem fogja hagyni, hogy az ukránok bosszút álljanak több millió oroszon. Katonai, politikai és gazdasági okokból is érdekelt a jelenlegi helyzet fenntartásában. Ráadásul az oroszok úgy érzik, hogy akkor kapják majd meg az illő tiszteletet a nyugattól, ha erőt mutatnak. A NATO és az amerikaiak pedig folyamatosan arra kényszeríti az oroszokat, hogy erőt mutassanak.
Minden „eredménye” a nyugat és az oroszok közötti kapcsolatnak konfliktusokból születik meg. A nyugat egyetlen gesztust sem tett még az oroszok felé a Szovjetunió felbomlása óta.
Oroszország Európa számára, közelsége és kulturális rokonsága miatt olyan adottság, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni azért, mert ez az amerikaiak és a multinacionális tőke és nagyvállalatok gazdasági érdeke. Ráadásul a kölcsönös gazdasági függés miatt mindkét fél tesz olyan engedményeket, amelyek önmagukban is megkérdőjelezik az egész szembenállást. Oroszország persze veszélyes ránk, ahogy az amerikaiak is veszélyesek például, hiszen kulturális szemetük már majdnem elpusztította a helyi kultúrákat, szélső-szélsőliberális ideológiájukat pedig olyan kulturális imperializmus keretében erőszakolják rá a világra, amihez képest az egykori kolonializmus csak szolid érdekérvényesítés volt.
Helsinki, 2018. július 16.
Donald Trump amerikai elnök (b) és Vlagyimir Putyin orosz elnök négyszemközti megbeszélést folytat az elnöki palotában, Helsinkiben 2018. július 16-án. (MTI/AP/Pablo Martinez Monsivais)
Oroszország még most is közelebb áll Európához, mint az amerikaiak, lélekben és kulturálisan egyaránt. Belátható időn belül nem lesz annyira erős, hogy valós katonai fenyegetést jelenthessen Európára. Pusztán csak helyet kér a nap alatt, nagyságához, erejéhez, büszkeségéhez méltó megbecsülést. Ezt igazán nem nagy dolog lenne megadni neki.
Ha Európa elég erős és egyszerre keresi az együttműködést az oroszokkal és az amerikaiakkal, nagyobb biztonságban lesz, mint most, amikor folyamatosan idegeníti el magától az oroszokat. Most már tisztán látszik, hogy a NATO-t oroszellenes szövetségként akarják működtetni és nem nagyon akarják Európa egyéb veszedelmektől történő megvédésére használni. Az pedig fel sem merül, hogy Európa vagy a NATO Európa határvidékein rendet csináljon, sokkal inkább a stabil rendszerek szétverése és a totális káosz kialakításának támogatása a célja azoknak, akik diszponálnak az akcióképes titkosszolgálatok és katonai erők felett. Jellemzően Szíriában is egy stabil rendszer elpusztítása volt a nyugat célja, azon az áron is, hogy a polgárháborúban sokszor többen halnak meg, mint amennyi az Asszad-rezsim összes áldozata.
Oroszország sosem tudta megvetni stabilan a lábát Közép-Európában, viszont örökös befolyási övezetének tekinti Kelet-Európát. Ezt a befolyást akarják most elvitatni tőle úgy, hogy közvetlenül a határain vele ellenséges etnikai rezsimeket alakítanak ki, ráadásul közvetlen amerikai irányítás alatt.
Komolyan elhiszi valaki, hogy az ukrán „demokráciát” szabad és független, becsületes rendszernek lehet tekinteni? Mi, magyarok bizonyosan nem.
Trump és Putyin találkozóján Trump, aki ízig-vérig politikai amatőr, viszont nagyon jól tárgyaló üzletember, megpróbált, talán sikerrel, túllépni ezen a múlt végtelen számú szálába gabalyodó konfliktuson, felismerve, hogy az oroszokkal szembeni folyamatos konfrontációnak csak a részérdekek szintjén van esetleg értelme. Amerika és Európa számára kifizethető ára van az orosz szövetségnek, legfeljebb a jelenlegi ukrán elit és jó néhány szíriai, líbiai, iraki hadúr számára lenne kellemetlen következménye egy megegyezésnek. És persze azoknak a gazdasági szereplőknek nem ez az érdeke, akik úgy gondolták, hogy Kelet-Európában örökre berendezkedtek.
Amerikában már el is kezdődött a Trump-Putyin találkozó kapcsán a hisztéria. Továbbra is erős az a nézet, miszerint nem szabad hagyni semmi helyet az oroszoknak a nap alatt. De ennek a célnak az eléréséhez Amerika és Európa sosem volt elég erős a múltban és nem is lesz már soha az.
Fel kell hagyni azzal a kétbites gondolkodásmóddal, amely csak a kritikátlan Amerika- és nyugatbarátságot vagy oroszbarátságot ismeri, valamint ilyesmivel vádol minden kérdésfeltevő, reálpolitikus gondolkodást.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS