Állnak a „gyerekek”…
Állnak a gyerekek a kamera előtt. Megtaláltattak. Felelősségre vonattak. Bocsánatot kérnek. Tudnak mást? Nemigen. Szóval megteszik. Igencsak megszeppenve. Ezek a gyerekek. Na, de hohó! Ezek nem is gyerekek!
***
Ezek nem is gyerekek! Nem úgy néznek ki, mint azokon a képeken, melyek először nyilvánosságra kerültek róluk!
*
*
Ezek
felnőtt férfiak. Méghozzá makogó, hebegő-habogó, műveletlen tuskók. Nem az alkohol miatt. Alapból. Arra jártak épp, előtte iszogattak kicsit, aztán úgy gondolták, hogy jó hecc lesz bebaszcsizva bebaszcsizni a zászlót a Dunába. Ezek a felnőtt férfiak. Ezek a nyulak. Vagy ahogyan az ő kultúrkörükben neveznék őket, csöves bánatok. Esetleg – feltéve de nem megengedve – csicska gyászok. Most mit kezdjek ezekkel? Mondanám, hogy
„velük”
, de a nyelvemre inkább az
„ezek”
kívánkozik. Mert ők amolyan „ezek”. Látlelet, kordokumentum, a kollektív tudat képünkbe nyomott vadhúsa, ami akkor is fáj, ha kivágjuk, akkor is fáj, ha meghagyjuk. Fáj ez mindenhogyan, akárcsak a magyarnak Trianon. Ez a kettő… ez azt se tudja, mi az, hogy Trianon. Hogy száz év, hogy „Nem! Nem! Soha!". Nem találgatok, amikor kijelentek, hanem teljesen biztosra megyek. Elég hozzá néhány helytelen rag, egynémely rossz helyre biggyesztett toldalék - az ijedtséget, a félelmet, a zavarodottságot is beleszámítva az egyenletbe.
Amiben biztos vagyok, hogy ezek a szerencsétlen barmok nem lázadásból, s pláne nem a szivárványtalanítás válaszreakciójaként cselekedtek.
Ezek képtelenek lázadni. Ezek inni képesek, s tán még arra, hogy két Kis Grofó dal közt háromszor posztoljanak Instára, meg hetente rányírassák az aktuális vonaltrendet a halántékukra a barbershopban.
Megbántották? A több millió magyart? A tettükkel? Ezek? Ugyan már!
Itt nem történt ilyen.
Itt az történt, hogy a piros-fehér-zöld ott lobogott előttük, ők pedig akartak valami igencsak csibészeset, valami buliszinten maradandót, amiről majd évek múltán is legendákat mesélhetnek a helyi krimóban. Amiről nevük úgy jár szájról szájra a kisebbek között, hogy ímé, ők a mi hőseink, ezek a fordított Dugovicsok, akiknek aztán tök mindegy, ki van hatalmon, melyik országba születtek bele, kit kell utálni, kit kell szeretni, mert ezek, barátom… Ezek még saját magukat se szeretik.
***
Most meg itt állnak és bocsánatot kérnek. Többek között tőlem.
Na, tőlem aztán nem kell.
Tőlem akkor kéne, ha tudatában lettek volna akár egy kósza percig is, hogy mit jelent egy hazafinak Magyarország zászlaja. Hogy mit jelent egy magyarnak Magyarország zászlaja.
De ezek? Nézem a videót, és rosszul érzem magam.
Pontosan tudom a szándékot minden oldalról. Azokét is, akik elkapták őket, s az övékét, az elkapottakét is.
És egyszerűen nem érzek elégtételt. Nem érzek mást, mint mérhetetlen szomorúságot. Vélhetően ugyanazt, amit az elkapók is éreztek. Hogy hány ilyen fiatal lehet még? Hány olyan magyar(ul beszélő), akinek bizonyos dolgok semmit sem jelentenek? Akiknek semmi sem jelent semmit? A prank, a cringe, a hoax, a beat, a bullying korában. Ezen a fene nagy információs szupersztrádán, amin fénysebességgel haladunk, csak épp visszafelé, az ösztönlény szintig.
***
Ezt a kettőt… ezt a kettőt, ha teheném, visszavinném az időben egészen addig, amíg űrhajósok, katonák, vagy tűzoltók akartak lenni, hogy újra tudják kezdeni egy alternatív mostani végpontig, ahol nem teszik meg azt, amit tettek. De ettől is félek. Mert alapos a gyanúm, hogy ők már az a nemzedék, akiknél a karrierlistán a valóságshow-nyertes és a pornósztár volt a legnépszerűbb áhított foglalkozás.
S bárcsak ne tudnám, mi következhet ezután...
Mert jó eséllyel, amikor kettejükre egy teljesen más alakulat csap le, lehet még ebből TASZ, meg Brüsszel, meg emberrablás, meg kényszerítés, és még sorolhatnám. S ha lesz is ilyen, ez a másik közeg sem a sajátjuk lesz.
Mert ezeknek nincsen közegük.
Ahogy a vadhús sincs tudatában annak, hogy ő egy komplett emberi szervezet picinyke, s funkcióját tekintve teljesen felesleges része. De része. De tagja. De szövete.
Nem érzek elégtételt. Csak szánalmat és undort. Utóbbit magammal kapcsolatban is, amiért a demokrácia égisze alatt kénytelen vagyok kettejüket is szavazásra jogosult magyar állampolgárnak tekinteni.
