Teraszista vagy?

Bevallom, én teraszista vagyok. Még akkor is, amikor nincs járványhelyzet. Még akkor is, ha fú a szél, esik a hó, a jégeső. Ennek két praktikus oka van: az egyik, hogy a belső terek jó ideje füstmentesek (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!), a másik pedig az utcai szemlélődés. Ha minden igaz, ez a földöntúli boldogság köszönt újra ránk néhány napon belül.

***

Sokan egyetérthetnek azon kijelentésemmel, hogy ezekben a napokban közgondolkodás terén az első helyek egyikén áll, hogy vajon kinyitnak-e a teraszok szerdán? S ha igen, milyen opciókkal, avagy milyen időtartamra? Az előzetes információk szerint, amennyiben az oltottság eléri addigra a megfelelő szintet, este fél 10-ig minden vendéglátóipari egység minden terasza kinyithat, ráadásul teraszbérleti díj nélkül. Ez hatalmas előrelépést jelent, főleg a vendéglátósoknak, de persze a vendégeknek is. Vendégek, mondom, ám az elmúlt bő egy év történéseinek tükrében félve, s kicsit sz(k)eptikusan. Már magától a fogalomtól elszoktunk, hiszen olyan régen ültünk be baráti társaságunkkal egy jó kis sörözésre, kávézásra, hogy idejét se tudjuk. Vagy éppen nagyon is tudjuk, s úgy gondolunk arra a mindezidáig utolsóra, mint egykorvolt régi szép emlékre. Talán még nosztalgiázunk is. Pont úgy, mint amikor katonaviselt emberek gyűlnek össze, s ha egyvalaki elkezdi mesélni az angyalbőrös történeteket, se vége, se hossza nem lesz a beszélgetésnek.

***

Na, de ha ilyen rég volt, akkor nem lehet csak úgy belecsapni! Csak úgy hebehurgyán, minden felkészültség nélkül ott teremni a nyitás pillanatában, aztán majdcsak lesz valami. Nem, kérem! Erre kondicionálódni kell! Tegnap például a harmadik emeleti erkélyem magaslati edzőtábornak számító 3 négyzetméterén készülgettem. No, nem durván, csak egy kávéval és egy jóféle seritallal. A sört persze nem dobozból ittam, hanem korsóba töltöttem. És láss csudát, egészen más íze volt! Olyan… olyan teraszíze. Gondolkodtam rajta, hogy a kávét is úgy iszom, ahogyan ott adják. Ennek tárgyi feltételeihez csupán a dzsekim zsebébe kellett volna nyúlnom, ahol mindig akad egy-két zacskós cukor, meg csomagolt teasütemény, amiket a benzinkutakon rakok félre. De aztán úgy döntöttem, hogy ezt a feelinget meghagyom a valódi, a hamisítatlan terasznak. Annak a rég nem látott helynek, ami már most úgy vonz magához, mint mágnes a vasreszeléket. És akkor eszembe jutott valami. Mi van, ha ezt más is így gondolja? Nem kéne felhívnom ezt vagy azt az éttermet, és asztalt foglalnom szerdára, X órától X+1 óráig? Vagy netán más módszerhez folyamodjak?

***

Ez a más módszer az úgynevezett nyílhúzás módszere lenne. Fiatalabb, avagy városi olvasóim kedvéért kicsit messzebbről indítom a gondolatmenetet. A téeszesítések során a falusiaktól egész egyszerűen einstandolták a saját földjeiket, majd azokat bevitték a szövetkezet tulajdonába. Nem számított, ki mennyit, avagy milyen minőségű földet ad be. Illetve számon tartották a szántót, az erdőt és a legelőt. Csakhogy a kommunista diktatúra mindig kínosan adott a látszatra. S ha már elvett, úgy tett, mintha adna is valamit cserébe. Így a szántóföldek egy részét kiosztotta saját művelésre. De nem ám azt kapta vissza a gazda, amit beadott, s még csak nem is abból kapott, amit beadott, hanem sorsolással döntötték el, ki melyik részt kapja. Ez volt az a bizonyos nyílhúzás. A nyílhúzás egyébiránt régen valóban nyílhúzás volt: kisebb-nagyobb, rövidebb-hosszabb nyílvesszőkkel döntöttek bizonyos dolgokban. Ez a téesz idején már cédulákkal történt. S ugye, minél több volt a dobozban, amiből a cédulát húzni lehetett, annál nagyobb eséllyel tudta az ember a jó földet megszerezni. Ezért aztán kiemelten fontos volt, hogy időben érkezzen oda a nyílhúzásra. Pláne, ha valaki nem a véletlenre kívánta bízni a dolgot, hanem a téeszelnökkel, a tanácselnökkel, vagy a párttitkárral jó előre megbeszélte, melyik cédulát kell kihúznia „véletlenül”. No, elég az hozzá, hogy a parasztok már előző nap este odamentek a nyílhúzás helyszínére, ami leggyakrabban a helyi kultúrház épülete volt. Odamentek tehát, hokedlit vagy sámlit víve magukkal, rossz idő esetén bekecsben, bundában, pokróccal felszerelkezve. A megfelelő mennyiségű házi bor, pálinka, pipadohány sem maradhatott el persze. Na meg rágcsa gyanánt egy szál kolbász, egy kis szalonna, miegymás. Így várták a reggeli kezdést, ahová érkezési sorrendben szólították be a téesztagokat. Olyan is akadt, aki egyik, a házimunkában pillanatnyilag nélkülözhető családtagját ültette ki maga helyett, sőt egyesek fizettek is a falu trógereinek, hogy „bér-üljenek” helyettük.

***

Lévén, hogy a teraszok férőhelye limitált, s a nyitás is négyzetméter per ember függvényében történik, én is valami ilyesmire gondoltam. Hogy akkor most magam is ki kell, hogy üljek ki a terasz elé. De mikor? Hiszen este 10-től hajnal 5-ig még mindig kijárási tilalom van. Szóval csak hajnalban tudok kicuccolni. Ezt az ötletet még egy kicsit finomítom. Aztán igyekszem időben a választott teraszhoz érni. Ami a legfontosabb: nem leszek olyan ostoba, hogy mindezt megírjam. Hogyne! Még majd ötleteket adok itt másoknak, mi?

() VBT ()