Sokat javulnak a túlélési esélyeink, ha ma nagyot nyer az olasz jobboldal
De ettől még nem megnyugtató, hogy Európa jövője kvázi az olasz választók kezében van. Persze drukkolunk az olasz jobboldalnak, százezerszer jobbak, mint az ottani baloldal, amely pontosan annyira undorító, mint a miénk.
A baj csak az, hogy Olaszország sok minden, csak nem egy stabil demokrácia. Nem tudom, milyen lehetett Olaszország a XIX. században Garibaldi után, de Mussolini rendszere híresen korrupt volt és nem mellesleg káprázatosan sikertelen. 1945 utánra azért sikerült egy majdnem spanyol módra végletesen állandó jobb–bal szembenállást hagyományozni az olaszokra. Nagy szerencséje az olaszoknak, hogy velük kapcsolatban soha nem vette senki komolyan az EGK és az EU alapszerződéseit, mert soha egy percig nem feleltek meg azok egyik mondatának sem. Gyakorlatilag a görögök szintjén fosztogatták a Közös Piac kasszáját és soha nem volt igazán stabil kormányuk, talán ha egy töltötte ki a hivatali idejét a hatvanvalahányból.
Persze ez elnagyolt kép, de sajnos közelebb áll az igazsághoz, mint szeretnénk. Egy olyan országról beszélünk, amelyben gyakorlatilag az egész hagyományos pártrendszert le kellett cserélni a kilencvenes évekre, mert mindenkiről kiderült, hogy nemcsak együttműködésképtelen és korrupt, hanem úgy általában alkalmatlan is és túl közel áll a maffiához. De ezt a jó szokását az elmúlt húsz évben is megtartotta az olasz politika nagy része, például a baloldal és az embercsempészek találtak ezúttal egymásra. Ettől persze Olaszország EU-konform volt mindig is. A hídleszakadásaival együtt.
Nem EU-konform akkor lesz, ha a remélhetőleg ma nagy győzelmet arató jobboldali blokk megpróbál a józan ész és a közvetlen olasz érdekek mentén politizálni. Na, akkor róluk is kiderül majd, hogy nem kompatibilisek az EU értékeivel. Ursula (nem a medve) már meg is üzente nekik tartalmilag azt, hogy nix ugribugri, mert az EU-nak megvannak az eszközei, hogy a demokratikus választások eredményét ne fogadja el. Mondjuk a legjobbkor mondta, hogy az ezerszer megszívatott olasz választók az urnánál még emlékezzenek a német birodalmi gőgre. Az olaszok sem szeretik a németeket; el szoktuk felejteni, hogy 1943-ban és utána is a németek rengetek olaszt, fogságukba esett katonát, polgári személyt gyilkoltak le. Remélhetőleg az olaszok felidézik magukban ma azt a német arroganciát, amivel ők is eleget találkoztak, természetesen az EU-ban is.
Az olasz társadalom féktelen progresszivitását sajnos az sem mérsékelte, hogy a németek és a franciák sokszor nyilvánvalóvá tették, hogy Olaszországot majdnem olyan perifériának tekintik, mint a görögöket vagy a spanyolokat; alig sorolják őket feljebb, mint Közép-Európa országait. Ahogy egy új kormánynak kezdenie kell valamit az észak–dél ellentéttel, ami csak belekeveredett más politikai problémákba, de nem gyengült el. Ahogy a római birodalom büszkeségével élő olaszoknak azt sem lesz könnyű megemészteni, hogy a magországokon kívüli szövetségeseket kell keresniük és rá is szorulnak azokra.
Aztán az is nagy kérdés, hogy az olasz jobboldal mennyit értett meg a magyar jobboldal politikai sikereiből. Az egykor katolikus Olaszország ma már sokkal szekulárisabb, mint Magyarország; az igazságszolgáltatása, a közigazgatása, a vezető értelmisége a rendszerváltás utáni magyart idézi, tele van szélsőbalosokkal, szélsőliberálisokkal. Olyanokkal, akik nem Olaszországhoz, hanem ebben az esetben a hálózatokhoz és a nemzetközi progresszióhoz hűségesek. Egyszerre kell harcolniuk minden fronton, és nem szabad a sajtó- és értelmiségi nyomás előtt meghajolniuk.
Olaszországnak is rendszerváltásra van szüksége, mint minden olyan országnak, amelyben a liberális jogállam éppen felszámolni igyekszik a képviseleti demokráciát és mindenbe beleerőlteti a maga ideológiáját.
Sajnos eldönthetetlen, az olasz választók megértik-e, hogy a válsághalmaz, amiben élnek, nem sorscsapás, hanem olyan ideológiai döntések következménye, amelyeket nem is a saját hazájukban, hanem amelyeket zömében Brüsszelben hoztak meg, és a valóságérzékelésüket a liberális hisztéria eddig sikeresen torzította el.
Érdekes módon most az olasz baloldal a brüsszeli elit lelkes helyi képviselője, akik egyébként a nácik elleni harcban nagy szerepet játszottak, pont olyan módszerekkel, mint amilyet az olasz fasiszták és a nácik is lelkesen alkalmaztak. Ott is volt tehát már mindenki mindenkivel és mindenki elárult már mindenkit. Ha összejön és Olaszországnak végre stabil nemzeti, jobboldali kormánya lesz legalább egy ciklusra, az maga lesz a csoda. És erre a csodára szükségünk is van.
