Újra örök a lengyel–magyar barátság

Brüsszel, amelyik elméletileg nemcsak Belgium, hanem Európa fővárosa is, a britek kilépése óta egyre egyértelműbben Berlin birodalmi érdekeinek kifejezője. Ez így kényelmes – a belgáknak azért, mert megszokták a fantáziaország-főváros státuszt, a németeknek meg azért, mert amióta megváltoztak, azóta európai értékeknek nevezik a rideg és felsőbbrendű német birodalmi célokat. Ezzel mi jobb időszakainkban tisztában voltunk és vagyunk, minden káros naivitást mellőzve. Ahogy azzal is tisztában vagyunk, hogy térségünk, az úgynevezett köztes Európa geopolitikai stratégiája nem állhat másból, mint a kis nemzetek összefogásából, hogy egyszerre legyünk közel és távol a két birodalomtól, a némettől és az orosztól.

Már az eredeti visegrádi magyar–lengyel–cseh hármas szövetséget is azért alapították meg 1335-ben (az évszámnak nem volt olyan másodlagos célja, hogy a szlovákok majd 656 évvel később pironkodjanak), hogy közösen megakadályozzák Bécset a keletről érkező áruforgalom megvámolásában, azaz a mi pénzünk lefölözésében és a mi érdekeink figyelmen kívül hagyásában. Mert már akkor is ez volt a germán világ fő célja köztes Európával. Köztes Európának pedig már akkor volt ennyi esze, pedig az Orosz Birodalom még nem is létezett. Most viszont már létezik, éppen ezért kétszer annyi okunk van okosan összekapaszkodni, mint 1335-ben volt. A lengyelek viszont erről történelmi távlatban is hajlamosak időről időre elfeledkezni, elbambulni, és pirospozsgás arccal követni valami szép, virágos ígéretet.

A lengyel–magyar barátság hivatalosan az Árpádok és Piastok között köttetett dinasztikus házasságokig nyúlik vissza az időben, és olyan értelemben átível az elmúlt ezer éven, hogy a Tátra hegygerincét mindkét fél megszakítás nélkül komolyan vette közös országhatárként, és egyéb okból is csak a legritkább esetben akasztottunk tengelyt egymással. Az 1848/49-es szabadságharcunkban felbukkanó lengyel légió jelezte, hogy nemcsak szöveg a két nép barátsága; meg persze azt is jelezte, hogy az oroszok ellen bármikor, bárhol szívesen hadba vonul a lengyel. Cserébe mi, az első világháború után, kivérzett ország létünkre iszonyú mennyiségű lőszert szállítottunk nekik, hogy a Visztula partján végül felpofozzák a muszkát. Ami persze azt is jelezte, hogy a térségünkben nincs helye oroszoknak.

Igazi tartalommal viszont mégiscsak a második világháború alatt töltöttük meg a híres barátságot, amikor két ellenséges szövetségi rendszer tagjaként, Európában egyedüliként civilizáltan viselkedtünk egymással. 1939-ben nem engedtük át a Lengyelország ellen felvonuló Wehrmachtot, majd befogadtuk a megszálló németek európai értékei elől menekülő lengyelek százezreit, amíg lehetett, amikor pedig már nem lehetett, akkor is. Aztán a németek megrökönyödve tapasztalták, hogy a Varsó környékén állomásozó, addig ott a szovjetek ellen velük együtt harcoló magyar alakulatok nem hajlandók harcolni a lengyel felkelők ellen.

– adta ki Horthy a világos utasítást. Erre hátrább vonták a magyarokat, mire a katonáink lőszerrel, fegyverekkel és élelmiszerrel kezdték ellátni a német „fegyverbarátaink” ellen küzdő lengyel katonákat és polgári lakosságot, és tájékoztatták a lengyeleket a német csapatmozgásokról. Szorult helyzetben szöktették őket, segítették a menekülésüket, ha kellett, magyar egyenruhába bújtatták őket, egy csapat lengyel partizánt pedig úgy mentettek ki, hogy hadifogolynak álcázva szállították át őket Magyarországra.

Európában csak egymásra számíthatunk. Időlegesen, átmenetileg lehet barátkozni, szövetségeket kötni, közös érdekek és ügyek mentén kötelékben repülni másokkal, de ha beüt a córesz, akkor bizony csak egymásra számíthatunk. A lengyel–magyar tengelytől nem véletlenül félnek úgy a hamis brüsszeli címke alatt rejtőző németek, mint ördög a tömjénfüsttől. Egyszerre két uniós tagállamot nem képesek semmilyen bravúros és pofátlan jogtechnikai visszaéléssel semlegesíteni (vö.: szőnyegbe csavarni) és kifosztani (ami az igazi, ősi ösztönből táplálkozó valódi cél), hiába a rengeteg, könyvtáros-muciológus szaktekintélyek seregei által összeállított vádaskodás és gyűlölködés.

A magyar–lengyel tandem bármikor képes megbénítani az Európai Unió működését, és Morawiecki bejelentése arra utal, hogy kitettük azt a bizonyost az asztalra. Ha tovább szívóznak, ha tovább lopják a pénzünket, ha tovább folytatják a belső ellenségek utáni, amúgy beteg kommunista diktatúrákra jellemző hajtóvadászatot és hecckampányt, akkor mi meg fogjuk magunkat és lekapcsoljuk a villanyt. Ja, azt lekapcsolják ők maguk a szankciókkal. A székek viszont üresen maradnak, ahogy de Gaulle francia elnöknek is így sikerült végre értelmet verni azokba a konok teuton fejekbe a '60-as években.

Mert ezekkel csak így lehet beszélni.

A lengyelek pont úgy hajlamosak a geopolitikai romantikára, mint mi, csak mi ritkábban. Az osztrák–magyar kiegyezés volt talán az egyetlen, ahol a romantika győzött, de a hűséges ütközőállamoktól kezdve a Duna-menti köztársaságok ötletén át a közös magyar–román királyságig bezárólag minden halva született ötlet volt. És ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Legyen az, hogy Magyarországnak és Lengyelországnak van egy örök barátja meg vannak örök érdekei. Az örök érdekek pedig szerencsére pont azonosak: megmaradni a köztes Európában köztes európainak; nem leszünk se orosszá, se németté.