A Hont-Orbán beszélgetés utóélete

A múlt csütörtök délután, a csak néhány órával az adásba kerülés előtt bejelentett Hont-Orbán interjú után hat nappal is folyik a diskurzus arról, hogy a baloldalnak, vagyis a liberálisoknak, Schiffer Andrással szólva a globalista jobboldalnak mi a fene is legyen a viszonyulása ahhoz, hogy a miniszterelnök adott egy interjút egy ellenzéki, de egyébként szellemileg ép újságírónak. Jelentős részük persze sem a kérdéseket, sem a válaszokat nem igazán értette, úgyhogy az ő részükről ez nyilván nem tartalmi kérdés, hanem csak indulati.
Hont egy nagyon frappáns érvelésre képes, de sajnos liberális ideológiájából következően kifejezetten felszínes ember, aki viszont még így is nagyon látványosan magasodik ki a nem fideszes véleményvezérek közül. Én, miután éles elméjű versenyzőnek gondolom Hontot, kifejezetten sajnálom, hogy az igazán nagy képre, a valódi Big Picture-re soha nem reflektál, megmarad a liberális provincializmus fertőjében. Tipikus példája ennek az azóta az ÖT.hu-n is tapasztalható gondolatmaszlag, miszerint a kormányok akár helyesen is cselekedhettek volna a Covid idején, mert létezett az objektív, a helyzetet érdemben leíró tények halmaza, csak ez a tökéletes értelmezés szétszóródott az érdekekkel, hatalomtechnikai szükségletekkel és társadalmi félelmekkel történő ütközés során. Ezen gondolkodás végtelen tévességét szívesen megírnám, kár, hogy még 20 ember sem olvasná el, mert a bonyolult bizonytalanságokkal terhelt részigazság, amely elismeri az általa elérhető tények korlátos voltát, senkit nem érdekel, főleg, ha kijelenti, hogy kevesebb dolgot tud a saját hite szerint biztosan, mint az átlagos kommentelő.
Ahhoz, hogy az Orbán-interjú lényegét megérthessük, Hont Andrást kell először megértenünk, mert ugyan láthatólag meg volt illetődve, illetve egyensúlyozni volt kénytelen azon dolgok között, amelyet az ellenzéki köz szerint meg kellene kérdeznie, illetve ami őt magát tényleg érdekelné. Kár, hogy az arányok nem billentek az utóbbiak felé. A korábbi ATV-és Öt című műsor Schiffer Andrással és Dévényi nélkül viszonylag tisztességesen tett kísérletet erre a két András vezényletével, vagyis olyan irányba tágította a diskurzust, ami azt a jobboldali, kormánypárti hallgatóság számára is érdekessé tette. Sajnos Hont András hiába érti sokkal jobban a miniszterelnök gondolkodását, mint az O1G koalíció magukat értelmiséginek képzelő martalócai, de mintha elhitte volna, hogy teljesen érti, így meg sem próbált igazán mélyre menni. Az interjú hangulata alapján nem volt szükségszerű, hogy végül is megmaradjon a zebrabirtoklás boncolgatásának a szintjén.
Orbán Viktor egy olyan politikus és politikai jelenség is, aki nemcsak 19 év miniszterelnökséget és majdnem negyven évnyi élvonalbeli politikai pályát tudhat maga mögött, hanem aki ezt a teljesítményt demokráciában és egyébként nagyon kemény ideológiai ellenszélben tudta összehozni. 1994 és 2002 között egy negyven százalékos szavazótábort épített ki, és azóta mindig többen szavaztak az általa vezetett pártra, mint az aktuális aktív szavazók negyven százaléka. Rég elfelejtett európai sztárpolitikusokkal és szürke eminenciásokkal volt alkalma tárgyalni, vezetők generációi pörögtek ki mellőle, amikor leül az Európai Tanácsban, előfordul, hogy egymaga több tapasztalattal rendelkezik, mint az asztalnál ülők többi része együttvéve. Ha valaki tudja, hogy “mitől megy a villamos”, akkor az ő.

Mégis alig kapott most is olyan kérdést, amely a valódi erőviszonyokra és a kikerülhetetlen korlátozó erőterekre vonatkozott. Pedig a miniszterelnök rendszeresen szokott felvillantani ötleteket, gondolatokat, mintegy a hátteret rejtő nehéz és vastag függönyökön nyitva olyan réseket, amiből több is megérthető az első rátekintésre értelmetlen emberi cselekedetekről. Tavaly például Orbán Viktor valami olyasmit mondott Tusványoson, hogy az EU-nak nincs alternatívája, hacsak nem kapunk jobb ajánlatot Amerikából. Ez a félmondat teljesen más geopolitikai kontextusokat feltételez, teljesen más viszonyokat sugall a három szuperhatalom között, mint amit a fősodor összeképzel magának. Orbán egész véletlenül mindhárom regnáló vezetőjével beszélő viszonyban van, ez nem csak Magyarország számára történelmi lehetőség, hanem valószínűleg a térségünknek is. Az EU állapotáról sem szokták nagyon faggatni, pedig a protokollválasz utáni kifejtős részben biztos lenne egy két utalás, amit akár tovább is gondolhatnánk.
Azt se kérdezte meg Hont, hogy a multik milyen politikaformáló szerepet játszanak jelenleg, és ez a befolyás hogyan változott például az elmúlt 27 évben, amióta Orbán először miniszterelnök lett? Ahogy azt is meg lehetett volna kérdezni, hogy milyen erők között kell egy magyar miniszterelnöknek egyensúlyoznia? A Pride-ot, a csatolt részeivel tényleg ennyire védte az előző amerikai kormányzat? Mire akartak még rávenni bennünket, ami nem sikerült? Tulajdonképpen eddig az EU mennyi függetlenségünkkel, szuverenitásunkkal sétált el, amit önkényesen bitorol és nem a szerződések alapján?
Én úgy emlékszem, hogy a 2010 és 2015 között nagyon jól teljesítő Matolcsy György arra kapott tulajdonképpen felhatalmazást, hogy egy szellemi, tudományos központot alakítson ki a Magyar Nemzeti Bank körül. Miért vallott ez a projekt kudarcot és miért nem volt módja a jobboldalnak, a kormánynak, a parlamentnek beavatkoznia az állítólag már korábban tapasztalt negatív folyamatokba? Ez kemény kérdés lett volna, sőt olyan kemény kérdés, amit meg is válaszoltak az interjút megelőző, csütörtök esti Öt című műsorban, persze 2015 előtti érdemeit eltagadva. A jegybank elnökénél ugyanis nagyon jelentős hatalom van, mint megjegyezték, be tudja dönteni a forintot. A sajtó dolga nem az, hogy "kemény" kérdéseket, vagy csak annak tűnőket tegyen fel, hanem sokkal inkább az, hogy érdemi kérdéseket fogalmazzon, és a politikai világ lényegi működését megvilágító válaszokat kapjon a politikusoktól. A miniszterelnök sohasem zárkózott el a nagy kérdésektől, de ezeket sohasem ellenzéki újságíróktól kapja, hanem általában maga dobja fel őket.
Nem gondolom egyébként, hogy Hont gyávaságból nem tette fel ezt a kérdést vagy hasonlókat. Sokkal inkább azért nem, mert sem ő, sem az ellenzék egyetlen beszélő feje sem hajlandó még csak utalni sem arra, hogy Orbán sem Magyarországon, sem Brüsszelben nem egy abszolút uralkodó, hanem “csak” egy, a lehetőségeit végletekig kihasználni képes remek politikus, aki nála sokkal nagyobb hatalmak súrlódáspontjain és háborús mezsgyéin is képes talpon maradni.
Tulajdonképpen ez is egy olvasata az ellenzéki sajtó szánalmas szereplésének, a szimpla agyhalálon túl, hogy az értelmes kérdések még kompetensebb vezetőnek mutatnák be Orbánt, mint amilyennek amúgy is látszik.