Május elsejék torz arcai

A mai fiataloknak, a középkorúaknak többnyire a megszépült múlt maradt meg a rendszerváltás előtti időszak május elseje ünnepléséről. Az idősebbek elbeszéléséből a ringlispíl, a vurstli, az ingyen meleg sör, a hideg virsli, a perec, a vattacukor, a bambik és a lufik jutnak eszükbe. De sokunknak, így az én emlékképeim is másfelé mutatnak. Így hamar tudatosult bennünk, hogy a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés és a nyolc óra szórakozás csak üres jelszó volt.

Milyen szórakozást jelentett az embereknek a szovjet megszállás után, az új bolsevista erőszakszervezeteknek megalakulásával - ÁVO, ÁVH, Katonapolitikai Osztály...- a pénz nélküli, az élelmiszert jegyre kiváltó szabad örömködés? Mindenkinek vigyázni kellett a szájára, ha egy kocsmában, moziban vagy bármely nyilvános helyen csak egy félreértelmezhető kritikát mondott a Magyar Dolgozók Pártja, egyáltalán a kommunista rendszer ellen, mert akkor jobb esetben börtönbe zárták, internálták, rosszabb esetben agyonverték vagy koncepciós per után felakasztották. Civil ruhába öltözött rendőrök, nyomozók, besúgók, ügynökök, házmesterek tízezrei figyeltek a rendre, a biztonságra. S ez vonatkozott a nagy május elsejei felvonulásokra is. Két-három korsó sör után az emberek gátlásai felszabadultak, beszéltek-beszéltek és a munka ünnepléséből fogda lett. 1950 és 1953 között egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) pedig egyszerűen kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. Egy 1953. június 1-jei állapotfelmérés szerint Magyarországon 40 ezer 734 fő ült börtönben politikai okokból.

Hogy mennyire volt 8 óra munka? Az is kérdéses. A munkásokat a kommunista diktatúra maximálisan kizsigerelte. Az (ál)sztahanosvista, élmunkás mozgalommal mind-mind nagyobb teljesítményre kötelezték a melósokat, persze alacsony fizetésért. Nem beszélve a kommunista szombatról, vasárnapról, amikor ingyen dolgoztak az emberek közmunkában, igaz hangzatos jelszavak kíséretében: építsünk óvodát, iskolát, csapoljuk le a béke érdekében a Hanságot, támogassuk a vietnámiak felszabadító háborúját. Mindezt ingyen!

Akkor mit is ünnepeltek százezrek?

Egyszóval a május elsejéket a félelem légkörében élték meg az emberek, mint ahogy az egész évet. Nem igaz, hogy örömünnep volt május 1., avagy szabadon lehetett ünnepelni, ahogyan állították a kommunista politikusok és - a mai liberálisok szóhasználatával élve - a szolga sajtó. Kényszer ünneplés volt, erőltetett vidámkodás volt ez kérem szépen! A kommunisták sem tartották igazából a dolgozók, a munka ünnepének, hanem saját pártjuk és személyük ünneplésének. A szocializmus, a kommunizmus, az internacionalizmus végső győzelmét ünnepelték. Ma mondhatnánk azt, hogy a globalizmus győzelmét. A házak falán, kifeszített drótkötélen a lobogókról Marx, Engels és Lenin ( előtte Sztálin) képe nézett le ránk. A felvonulók magasba tartott transzparensei is erről tanúskodtak. A Rákosi korszakban az emberek azt harsogták és a Csepel teherautókon festett vászontáblákon, kartonokon ezt hirdették:

-Le a burzsujokkal!-Fizessenek a gazdagok!-Éljen Rákosi Mátyás elvtárs, szeretett édesapánk és tanító mesterünk!-Éljen népünk bölcs vezére, Sztálin legjobb magyar tanítványa!-Éljen a Párt!

Ilyen és hasonló jelszavak kísérték a felvonulókat. Persze egyértelmű volt, hogy nem a Független Kisgazdapárt, a Keresztény Demokrata Néppárt vagy a Szociáldemokrata Párt éljen, hanem csakis a Magyar Dolgozók Pártja, az 1948-ban erőszakkal egyesített szociáldemokraták és kommunisták egyesített pártja, a kommunista párt.

Megjegyzendő, hogy a kommunisták szervezésében ünnepelt május elseje már 1919-ben is megmutatta valódi arcát. Szótárukból kimaradt a nemzet és a magyar szó. Kun Béláék, Szamuely Tiborék vörös rémuralma 1919. május elsején belerondított a Hősök terébe, az Andrássy útba és nemzeti emlékhelyeinkbe. Vörös lobogóval beborították a honfoglaló Árpád fejedelem és hét vezérének szoboralakjait. Ugyanezt tették nagy nemzeti királyaink szobrával, Szent István államalapító királyunkkal, akiknek emlékművét körbe deszkázták, s vörös lepellel beborították. A Tanácsköztársaság alatt, 1919. május 1-jén az egész építményt vörös drapériával takarták le, Gábriel arkangyal szobrát obeliszkké alakították, és eléje Marx 7 méteres gipszből öntött alakját állították. Tehát már az 1919-es bolsevista diktatúra után lehetett tudni, hogy ha a kommunisták hatalomra jutnak, akkor eltörlik a magyar múltat, a történelmet, a hagyományainkat és saját szájuk íze szerint átírják, az erőszak diktatúráját megvalósítják.

Bár kollégám, Bálint Botond egy vidámabb május elsejei emlékezésre invitált, ezt sajnos nem tudom megtenni, mert a mi, csaknem egy évszázadra visszatekintő gyermekkorunk nem mindig volt vidám. Átéltük a II. világháborút, a Rákosi korszakot, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését, a megtorlás éveit, a Kádár korszakot. Másrészt, amikor már valóban szabadon lehetett ünnepelni a munka ünnepét 1990 után, addigra már megcsömörlöttem az ünneplésből.

Mégis néhány emlékfoszlányt megosztok a gyerek- és fiatal koromból.

1948. május 1. A Bajcsy-Zsilinszky út és a Deák tér sarkánál egy nagykereskedő ház második emeleti ablakából figyeltük apámmal és nagybátyámmal a felvonulókat. Vörös zászlókkal, kifeszített molinókkal, kézi hangszórókkal vonultak el, az internacionálét énekelték férfiak s nők az ablakunk alatt. Arra emlékszem, hogy kabát, sapka, sál volt rajtuk. Valószínű hideg május elseje lehetett. Később tudtam meg, hogy olyan jelszavakkal vonultak, mint: Ki az áruló kisgazdákkal!, Le a kapitalistákkal, a munkások megnyomorítóival! Apámnak éppen a gyárát (Első Magyar Húsipari Gépgyár) államosították, a gépeket a Szovjetunióba szállították, a jól fizetett szakmunkásokat szétzavarták. Apám mindössze negyvenéves volt. Derékba törték életét és karrierjét. Nagybátyám, Imre bácsi kereskedőházát nem sokkal később szintén államosították, aki még időben emigrált az Egyesült Államokba.

1950. május 1. Nagyapámmal, a gyárunk alapítójával, aki lakatosként kezdte a XIX. század végén, nos vele vasat gyűjtöttünk a Futó, a Nap és a Práter utca még mindig háború sújtotta romjai között. Tulajdonképpen részt vettünk - a ,,Gyűjts a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!" - a kommunista propagandaakcióban. Másnap a MÉH-nél szép summát kaptunk. Nagyapám a segítségemért két forintot adott nekem. Ez négy gombóc fagylaltot jelentett.

1951. május 1. Nagynéném, Lujza néni öcsémmel együtt elvitt bennünket a Vidám Parkba (Angol park). A Hullámvasút, a Dodgem, a magasból a vízbe csúszó csónak, és az Elvarázsolt Kastély csodás volt. Utána fagyiztunk. Volt még nálam két ötven filléres, az öcsémmel azt is elnyaltuk.

1952. május 1. A gellérthegyi házunkat is elvették. Ezekben az években voltak a legnagyobb államosítási hullámok. Az emberektől most már a maradék tulajdonukat is elvették. Katonatisztek és ávéhások költöztek a házunkba. De miután apám egy Pobjeda gépkocsiban, az oldalához szorított pisztollyal két bőrkabátos férfi kíséretében egy papírlapot dugtak az orra alá, azt is ellenkezés nélkül aláírta. Azaz önként lemondott az utolsó tulajdonáról. Jutalmul hatunknak-, a szüleimmel és négy testvéremmel együtt- kegyesen három szobát meghagytak.

1955.május 1. Otthonról elengedtek a Római fürdőre, Attila barátomhoz. Szüleivel egy csónakházban laktak. Akkor láttam először emeletes ágyat. Apja kirúgott bányaigazgató volt. Volt egy horgász csónakjuk. Eveztünk a Dunán. Igazán jól éreztem magam.

1957. május 1. Nagygyűlés. A Benczúr utcában gyülekeztünk. Rengeteg volt körülöttünk a rendőr és a pufajkás. Apám, aki Római Fürdőn a Szállítóberendezések Gyárában tervező mérnökként dolgozott, jelentkeznie kellett a szakszervezeti titkárnál. Az utca megtelt dolgozókkal. Megindult a tömeg, előttünk mentek piros zászlókkal, feltartott plakátokkal a Felvonulási tér irányába, amelyekre a többi között ilyenek voltak írva: ,,Éljen a magyar és a szovjet nép megbonthatatlan barátsága!",,,Világ proletárjai egyesüljetek!" vagy ,,Reszkessetek, sötétben bujkáló ellenforradalmárok!" Aztán a menetelés közben apám hirtelen megragadta a kezemet és berántott a Délibáb utcába. Magyarán felszívódtunk. Mentünk a nagynénémhez, Lujzi nénihez fel a Svábhegyre. Nyíltak az orgona virágok, hihetetlen átható, finom illata volt. Majd elkezdett zuhogni az eső. Később tudtam meg, hogy a megtorlás, a megfélemlítés hatott és a szakszervezetek kontrollált, fenyegető szervezése. Csaknem 1 millióan jöttek el az emberek tisztelegni Kádár János elvtárs előtt.

A Hősök terén felemelt, a tömeg által jól látható emelvényen, amelyen a meghívott vendégek és a vezetők mellett helyet kapott Marx, Engels és Lenin arcképe is, egyértelmű volt az üzenet: „Éljen a Magyar Szocialista Munkáspárt, a magyar nép vezető ereje! Éljen a béke, éljen a békéért harcoló népek harci szövetsége!”

1961. május 1. Ekkor volt közöm utoljára a kommunista ünnephez. Fővárosi futóversenyt rendeztek. A József Attila Gimnázium is benevezett. Jelentkeztem én is. Mivel vízilabdás és jó sportoló voltam, a Gellért tér indulási pontján, a szovjet emlékmű mellett csaknem ezren várakoztunk a sípszóra. Át kellett futni a Szabadság hídon, le az Üllői útig, majd onnan a Corvin köztől a Ferenc körúton, a Petőfi hídon át a Móricz Zsigmond körtérig. Miután a Ferenc körúton már mindenkit megelőztünk megboldogult Kaszás Csaba osztálytársammal, így úgy gondoltuk ennyi elég volt. Invitálására futva letértünk Csaba barátom Ferenc körúti lakásába. Jól tettük. Ettünk, ittunk (tejet) és késő délutánig beszélgettünk Márai Sándor indexre tett könyvéről, A gyertyák csonkig égnek különleges világáról. Májusban elért a szerelem is. Még aznap este találkoztam egy alig tizenhat éves csodálatos lánnyal. A szomszéd gimnáziumba járt, a Kaffkába. Azóta is a feleségem.

Ennyit az én május elsejeimről. Ma rokonszenvvel nézem már a május elsejéket, mert ez a családoknak, a gyerekeknek szórakozás, kikapcsolódás, a felnőtteknek egy kis sörözés, beszélgetéssel. És természetesen a fiataloknak a barátságok és a szerelmek kialakulásának lehetősége május 1. Nekem kertészkedés. Attól mindenkit óvok, hogy csak ebbe az ünnepbe ne lopódzék be ismét a politika. Ne engedjük. Láthatóan újra feltűntek május elsején a rosszarcúak, akik megint csak maguk pecsenyéjét sütögetnék. Nekem is lenne egy jelszavam, üzenetem:

,,El a kezekkel május elsejétől."

Vezető kép : Budapest, 1957. május 1. Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának elnöke ünnepi beszédet mond a Hõsök terén tartott nagygyûlésen MTI Fotó: Pap Jenõ