Szivárványos madáremberek, és “büszke” céltalan nullák akarják megmondani, hogyan éljünk, vagy inkább dögöljünk-e meg egy háborúban
Volt Pride a tiltás ellenére, igen. Szarunk-e rájuk: igen. Sokan voltak-e kint? Igen. Többen voltak-e kint, a szivárványosok mint ahányan mondjuk a VOKS2025-ön szavaztak? Nem. Többen voltak-e kint, mint ahány magyar ember nem ért ezzel az egésszel egyet? Nem. És akkor ezzel le is söpörtünk rögtön pár dolgot, ami mindenféle irányba vihetné a beszélgetést, vagy akár ezt az írást. Mert valójában az a lényeg, hogy megmutatták magukat teljes valóságukban, a természetes közegükben azok, akik meg akarják mondani a gyerekes, családos, dolgozó, adófizető, a nemzetért aggódó többségnek, hogy hogyan kellene élnie, miben kellene hinnie és mit kellene tolerálnia. De nézzük is, kik ők – és előre szólok, lehet, hogy kicsit általánosítani fogok, de miért is ne tenném, hiszen mind ott voltak, és ugyanazért “álltak ki”. Bármilyen egyezés a valósággal nem a véletlen műve.
Szóval van például egy csávó. Nem férfias, de végül is férfi, ha tetszik neki, ha nem. Nyilván szivárványos, a fiúkat szereti. Bár ezzel amúgy nem is lenne baj, inkább a többi dolgával van. Egy tipikus esete annak a belpestinek, akinek nincsenek saját magán, az ebédrendelésen, a barikkal való kávézgatáson túl semmilyen életcélja, olyan meg főleg nincs, ami a jövőt bármilyen tekintetben érintené. Csak a mának él, nem kockáztat, csak az albérlet, a napi három netes kajarendelés és az, hogy milyen legyen a napi szettje.
Az ember konkrétan arról csinál YouTube-videókat, hogy Kínából rendelt Blind Boxokat nyitogat, és elérzékenyül, ha valami olyan van benne, amit szeretett volna. Aki nem tudná, mi az a Blind Box, hát tulajdonképpen egy komolyabb zsákbamacska, amit a neten lehet rendelni. Kínából, ami ugye rossz, de ebbe a disszonanciába nem megyünk most bele. Ugyanez a szerencsétlen az egyik videójában egy órát beszélt arról, hogy a dragon fruit miért édes. Más célja nagyon nincsen, viszont szépen csepegteti azt a véleményt, mely szerint az ember család nélkül, felületes barátságokkal, egy pesti albérletben a világ legboldogabb embere lehet. Na, ő nagyon büszke volt a Pride-ra, és kiállt Ukrajna mellett, hiszen Karácsony megmondta, hogy aki ott van, az támogatja Ukrajnát. Na, ő és a hozzá hasonlók akarják megmondani, hogy a magyar családoknak hogyan kellene helyesen élni, és miben kellene hinniük.
De nem csak az ilyen fajták, hanem az olyan emberek is, akik külföldre költöztek évekkel ezelőtt, külföldön találtak szerelmet (mindegy, milyen neműt), és valószínűleg ha elvégezték a munkát (értsd: felforgatás), akkor oda is fognak visszamenni. Akikről nem tudod, miből élnek, még soha nem láttál a közelükben sem magyar zászlót, de ilyenkor ők akarják megmondani, hogy mi legyen az ország sorsa.
Aztán ott vannak az olyan emberek, akiknek nincsen gyerekük, és nem is akarnak. Olyan emberek, akik a szüleikkel élnek 30 évesen, mert képtelenek megbirkózni a felnőtté válás és a felelősségvállalás terhével, közben pedig azért kapnak rohamot, mert nem tudják eldönteni, hogy hova menjenek bulizni péntek este. Vagy kedden.
Na, meg ott vannak azok a felnőtt férfiak, akik szivárványszínű madárszárnyakkal vigyorognak, mert ettől érzik magukat szabadnak. Aztán ott vannak a tangás arcok, a színes hajúak, meg persze azok, akiknek az identitása az, hogy szexelnek.
És ők büszkék. Annak örülnek, hogy ez Budapesten megtörténhetett a hétvégén. És az Orbán meg szerintük egy geci, miközben a kormány épp ingyenesen biztosítja a gazdák számára az öntözővizet azzal, hogy mintegy 10 milliárd forintnyi összegben átvállalja a vízdíjat. De nyilván az ilyen apróságok kit érdekelnek, mi nekik a mezőgazdaság, mert nekik a kenyér a boltban alapvetés, meg minden más is, amit épp megkívánnak, mert ezek a dolgok csak úgy vannak a boltban. És amúgy bármit meg tudnak venni, amit csak akarnak.
De nyilván ami igazán fontos az az, hogy vergődhessenek a travik az Erzsébet hídon. Mi más lehetne ennél fontosabb.
És akkor hadd jöjjön egy kis általánosítás, mert megígértem: ezek nagyrészt olyan emberek ezek, akik céltalanok, mondanivaló nélkül maradtak, vagy éppen semmiféle elképzelésük nincsen a hosszabb távú jövőről, és természetesen ezek az emberek soha nem vállaltak felelősséget semmiért, senkiért, de talán még saját magukért sem állnak ki, mert az ilyesmit is Karácsony Gergelyre bízzák, meg a brüsszeli aktivistákra, akiket ezerszámra küldtek ide, hogy nagyobbnak látszódjanak. De számháborúba ne menjünk bele, bízzuk ezt a profikra.
A valóság viszont a következő: a hitelességhez nemcsak hang kell, hanem életpélda is – felelősségvállalás, áldozat, elköteleződés. Nem az egyénért elsősorban, hanem a nemzetért és a jövőért. Aki pedig ezeket nem vállalja, annak talán érdemesebb lenne először saját életében rendet teremteni, mielőtt a társadalom egészét akarja újraértelmezni.
Mert bizony olyanok akarják megmondani, hogy mit jelent férfinak vagy nőnek lenni, akik a saját identitásukkal nincsenek tisztában, mert azt hiszik, hogy az identitás arra a kérdésre keresi a választ, hogy kivel akarsz szexelni. Elárulom: nem. És egy közösséget nem lehet céltalanságra építeni. Mert az, aki nem vállalja a közösség terheit, legyen az utánpótlás, a nemzet megmaradása, vagy a magyarság erősödése, annak nincs joga beleszólni a nagyok dolgába.
Rend, irány, hit és cél – ezekre van szükség ahhoz, hogy a jövőben is itt legyünk. Vagyis, aki nem tudja, merre tart – az ne akarja másnak megmondani az irányt.
Egy közösség jövője mindig azon múlik, milyen alapokra épül. A család, a hagyomány, a közös értékek nem pusztán kulturális örökségek, hanem olyan tájékozódási pontok, amelyek nem véletlenül alakultak ki: az emberiség megmaradása éppen ezeknek köszönhető. Elképzelhető, hogy nem minden működik minden esetben tökéletesen, de évezredeken át megtartották az emberiséget, ezért talán mégsem teljesen hülyeség.
A toleránsoknak ezt kellene elfogadniuk, és ennek fényében élni a saját életüket, amibe egyébként nem szól bele senki, és nem is akar. Csak ha okot adnak rá.
