Kiss Gy. Csaba a politikai elvhűség embere volt
A politikai elvhűség embere volt - meg a morálé. Nála létezett az a fogalom, hogy felelősség másokért. Nyolcvan éves korában elhunyt Kiss Gy. Csaba Széchenyi-díjas irodalomtörténész, művelődéstörténész, címzetes egyetemi tanár, az MTA doktora.
Kiss Gy. Csaba 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt. A másik alapító Lezsák Sándor így emlékezett meg harcostársáról: élete során mindig a nemzeti értékek megőrzéséért, a magyar kultúra szolgálatáért dolgozott. Ez nem volt véletlen. Ő ahhoz a generációhoz tartozott, aki gyerekként -von Hause aus-magába szívta a hazafiságot, a helyes értékválasztást, a becsületes kiállást az értékek mellett, a kommunista ellenességet, a bátorságot.
Kiss Gy. Csabával iskolatársak voltunk
Ehhez a tanárai, az iskolája is hozzájárult. Ez azokban az évtizedekben -1950-es évek vége, 1960-as évek eleje- zajlott, amikor dúlt a kádári megtorlás, az elhallgattatás. Kiss Gy. Csabával iskolatársak voltunk, a József Attila Gimnázium diákjai. Amikor kint a megfélemlítés, az osztályellenség keresése, a szorongás a jövőtől mindennapos volt, addig az iskola ódon falain belül rendületlenül folyt az oktatás, nevelés a magyarságról, a gerincességről. Még maradtak ciszterci tanáraink, akiket nem daráltak le. Természetesen csak a reál tantárgyakból - kémia, biológia, földrajz, matematika, ábrázoló geometria- oktathattak, de nekünk az is elég volt. Urbán, Nemes, ,,Ribóz", ,,Náci bácsi" és Pálffy tanár urak nem politizáltak, de a számok, az egyenletek, a kémia, a biológia nyelvén, a földrészek társadalmi átalakulása mentén értettük a nekünk szóló üzeneteket:
Fél szavakból is megértettük egymást.
Nem feladni, semmi áron!- ez volt a jelmondat. Csak pár éve fojtották vérbe az ötvenhatos forradalmat, de bennünk élénken élt a hatása és a következményei. Az I. F. osztálytermében 1958-ban alig fértünk el negyvenhatan. Szinte nem volt lemorzsolódás. Végül is csaknem negyvenen érettségiztünk a IV. F.-ben. Szívtuk magunkba a fiatal Vasbányai Ferenc (Zebi) magyar tanárunk előadásait, amely ügyesen át volt szőve, Janus Pannóniustól, Balassi Bálinttól, Ady Endrén át József Attiláig a magyar történelem, a kultúra és művészet függetlenségi harcai történetével, a hazafiassággal, az együvé tartozás védő hálójával. Indexen Ievő könyvek kézen-közön cseréltek gazdát. Akkor olvastam először a betiltott Márai Sándor Csonkig égnek a gyertyák regényét. Ilyen hangulatban elképzelhetetlen volt, hogy valaki balra, a kommunisták felé kacsintson. Nem voltunk lázadók, de azt árulónak tekintettük, aki egy levert szabadságharc után oda húz.
Egyetlen osztálytársunk volt, aki apja révén a hatalomhoz tartozott, de őt soha nem vettük be magunk közé. Már csak húszan vagyunk, de évente egyszer, 63 esztendeje közösen, az érettségi találkozó ürügyén együtt ebédelünk. Máig ugyanazt gondoljuk a világról, mint akkor: azaz ők, lelkileg, ideológiailag ugyanazok, csak más öltönyben, kardigánban. Nos, ilyen légkörben nevelődtünk Kiss Gy. Csabával. Antall József szavaival élve, alámerültünk. Mi budai gyerekek tudtuk, hogy mindez nem tart örökké. El fog jönni a mi időnk is. El is jött - ha nem is az elképzeléseink szerint-, miközben elszaladt a fiatalságunk a szabadság kiélése nélkül és a későn jött szabadság édes ízével megöregedtünk.
Kiss Gy. Csaba ezért az áhított szabadságért sokat tett, amikor még az nem volt veszélytelen. Ott volt 1987-ben Lakiteleken, amikor csaknem kétszázan a sátorban a ,,Magyarság esélyeiről" tanácskoztak. Meg is állapították, hogy a
...magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe...
Ez a nyilatkozat abban az időben fogalmazódott, amikor még a szovjet hadsereg több mint 40 éve megszállva tartott bennünket, rohamosan eladósodtunk Nyugatnak és a kommunista nomenklatúra, valamint az új balliberális technokrata réteg készülődött a váltásra. Mindenesetre a kilábaláshoz vezető szellemi muníciót a többi között a Magyar Demokrata Fórum alapító atyái adták: Csoóri Sándor, Csurka István, Bíró Zoltán, Für Lajos, Fekete Gyula, Kiss Gy.Csaba és Lezsák Sándor. Sajnos az alapítók közül már csak ketten élnek, Bíró Zoltán és Lezsák Sándor. A harmincnyolc évvel ezelőtti lakiteleki tanácskozáson Kiss Gy. Csaba szintén fontos kérdést fogalmazott meg, méghozzá a politikai szuverenitás kérdését. S ez veszélyes téma volt a Kádár-féle egypárt rendszerben. Ezt fejtette ki:
... párbeszéd csak valóságos partnerek között lehetséges, olyan partnerek között, amelyik mindegyike alanyisággal, autonómiával és megfelelő függetlenséggel rendelkezik. Enélkül, azt hiszem, bármiféle párbeszéd meddő, és csak egy párbeszédnek vélt valami...szükségesnek vélem a párbeszédet, és ezért autentikus partner megteremtését tartom szükségesnek.
Persze a valódi párbeszédre még három évet kellett várni. Addig a kommunisták maguknál tartották a kezdeményezést, az üzletelést és a vita tartalmának megjelölését.
Nem véletlenül az írásom címe: Politikai elvhűség embere volt, meg a morálé. Kiss Gy. Csaba nem alkudott meg a politikában sem a kommunistákkal, sem a későbbi párttársaival a nemzeti oldalon, ha valamiben nem értett egyet velük. Erkölcsös ember volt, politikai értelemben is. 1993-ban, amikor az MDF-ben, a kormányzó pártban nyilvánvalóvá vált a pártszakadás és a ,, kamikáze kormány" sikertelensége, gazdasági irányának kudarca, feladta a párttagságát. Akkor sokan úgy véltük, hogy Csurka után ő is gyorsítani fogja a párt bukását. De nem így volt. Erről sokat beszéltünk. Kiderült, hogy elvhűsége töretlen, személyes függetlenségét, felvállalt eszmei kötelezettségét nem adja fel semmilyen bizonytalan politikai célokért. Magyarul, nem volt megvásárolható. Nem a ruhacserélős fajta volt. De ez jellemző volt a lakiteleki alapító atyákra is.
Soha nem tudtak megbékélni az általuk támogatott kormány eredményeivel. Például azzal, hogy a gazdasági és médiaelit jelentős része pozíciójában maradt, így elmaradt a valódi rendszerváltás öröme. Igaz, ennek objektív okai voltak. Akkor és abban a helyzetben jobban lehetett volna csinálni, de bármilyen kormány bukása végül is borítékolható lett volna.
A József Attila-díjas író ezután a tudománynak és a tanításnak szentelte életét. Tanulmányokat írt a közép-európai, elsősorban a lengyel, horvát és szlovák irodalomról, társadalmi kapcsolatokról, a magyar nemzeti kisebbség helyzetéről. Megrögzötten hitte, hogy sokat segítene a szomszéd népek megismerésében, a Kárpát-medencei közös sors tisztázó átbeszélésében, a barátságban, ha a magyar diákok elsősorban nem nyugati nyelveket tanulnának, hanem szlovákot, lengyelt, horvátot, sőt románt is. Utazó tanár volt. Irodalomtörténetet, művelődéstörténetet tanított külföldi egyetemeken, így vitte a magyar kultúrát Prágába, Pozsonyba, Zágrábba és Varsóba is.
Még a Gyurcsány korszak végén, 2009-ben kértem, hogy írjon a Magyar Hírlapba egy cikket a Magyar szép sorozatunkhoz. Harminchárom író, újságíró, közgazdász, politológus tűpontos korrajzot adott a rendszerváltás utáni két évtizedről: Alexa Károlytól, Bayer Zsolttól, Bíró Zoltántól, Boros Imrétől, Czakó Gáboron, Lentner Csabán át Fricz Tamásig, Szőcs Gézáig, Szentmihályi Szabó Péteren keresztül Temesi Ferencig. A tükör, a szembenézés túlságosan jól sikerült. Még utoljára Gyurcsány Ferencék a sajtószabadság nevében kitiltották a Magyar Hírlapot a kormány által vezetett közintézményekből.
Kiss Gy. Csaba viszont a Romlandó cserép című írásával hozzájárult a valóságos szembenézéshez. Ezt írta:
Országkép, nemzetkép. A kettő nem ugyanaz. Nálunk magyaroknál nem esik egybe ország és nemzet. A nemzetfogalom nyelvi-kulturális dimenziója valamikor sokkal kisebb területet jelölt, mint az ország. 1920 után pedig az ország lett jóval kisebb, mint a nemzet. Mindmáig nem tudtuk földolgozni sem az egykori, sem a mai kettőséget.
Az irodalomtörténész megállapította, hogy a 19. és a 20. században több hullámhegyük és hullámvölgyük volt a magyar nemzetről való külföldi vélekedéseknek. Az egyértelmű, hogy 1848 és 1956 megerősítette a nemzetközi közvéleményben a magyar önképnek azt a vonását, hogy mi a szabadság nemzete volnánk. 1989-ben ismét emelkedni látszott a hullámhegy. Kiss Gy. Csaba szerint
rövid ideig úgy tűnt, hogy a kommunista rendszer lebontásának élvonalához tartozunk.
S ekkor valami megtorpant. A tizenkét évnyi balliberális politikai vezetés - Horn Gyula, Pető Iván, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon- nem tartotta fontosnak a nemzet-és országkép tudatos átalakítását, a kommunikációt. S ehhez teszi hozzá a politikus-író, hogy a romlandó cserepeket a ,,nemzet" épületén állandóan cserélni kell.
Azóta eltelt tizenhat év. Két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy évek óta a tiszteletbeli székely avatás mindig a székelyföldi Oklandon zajlott az azóta elhunyt Kelemen Levente tiszteletes unitárius templomában. A Tiszteletbeli székely címet azok a magyarok kaphatták - a gyalázatos, Gyurcsány okozta 2004-es kettős állampolgárság népszavazásának ellehetetlenítésére emlékezve-, akik akkor is kitartottak a székelység mellett és az erdélyi magyarságot támogatták szellemileg és anyagilag is. Amíg a 300 éves templom, Szent László királyról készült freskóival, az eredeti Kossuth-zászlóval adta a méltóságát ennek az avatásnak, addig a templom tetőcserepe évszázadok alatt kezdte felmondani a szolgálatot. Magyarországi és helyi támogatással, közadakozásból új tetőt kapott az unitárius templom. Ahhoz, hogy tovább éljen a több száz éves hagyomány, és megóvásra kerüljenek a templomban található művészeti, kulturális értékek, ahhoz külsőleg is új lak kellett. Tehát a romlandó cserepet ki kellett cserélni. Ezt Kelemen Levente, a megboldogult unitárius lelkész pontosan tudta.
A másik, ami eszembe jutott, hogy a balliberális, globalista belső ellenségeink próbálkozásai dacára, akik csak a rombolásban érdekeltek, mégiscsak újra van egy nemzeti erő, nemzeti kormány, amely Magyarország felemelkedésében érdekelt. A nemzetnek újra van önhite, önbecsülése, a határainkon túl élő magyar etnikum széttagoltsága sokat oldódott, számít a magyar-magyar párbeszéd és van újra közösen vállalható jövőképünk. Számítunk a világban, ismernek bennünket. A nemzet egészségesebb részéből mindig akadnak olyanok, akik átveszik dicső elődeinktől a stafétabotot. Mindenesetre morálisan ismét hullámhegyre érkeztünk. Remélem egyre többen leszünk.