A Balaton örök

A szőlődomboktól nem messze van ide Zádorvár romja -kedvelt kirándulóhely-, amely valamikor az 1384 utáni években épülhetett Vezsenyi László uram jóvoltából. Török elleni harcokról nem tudunk, de tudjuk, hogy Vázsonykő (Nagyvázsony, Kinizsi vár) örökös birtokaihoz tartozott Zádorvár. Legutóbbi tulajdonosa 1945-ig gróf Zichy István, majd a nemespécselyi közbirtokosság és a jelenlegi pécselyi önkormányzat tulajdona lett. Zádorvárról gyönyörű a kilátás a tó vízére. A környék tele van természeti értékekkel, építészeti emlékekkel, így a Lóczy-barlang , Vászoly, Bagóhegy, Dörgicse (román templomrom), nem beszélve Balatonfüredről és Tihanyról. Ezek a települések legtöbbje az államalapítás kora óta léteznek, akárcsak az ezeregyszáz éves Magyarország.

A Balaton az örökkévalóság

A Balaton és környéke számomra mindig a vágyakozást, az elérhetetlent, az elérhetőt, a felfedezhetőt, a nyugalmat, az elmúlást, az édes emlékeket és az örékkévalóságot jelenti. Pécselyt úgy fedeztem fel, hogy Kuncsik és Soltész lovasbarátaimmal Balatonfüredről Tihanyon, Aszófőn, hegyen-völgyön keresztül lovagoltunk Pécselyre. Akkor még a falu közepén volt egy kocsma és előtte a csikófához kötöttük ki a lovakat, amelyek addig nyugton maradtak, amíg meg nem ittunk néhány pohár balatoni rizling fröccsöt. Egy alkalommal lovagoltunk vissza Balatonfüredre, amikor az úton keresztülfutott egy fekete macska. Babonások voltunk és lovainkkal egyszerre fordultunk vissza, megkerülve Pécselyt is, így jutottunk el a füredi savanyúvíz forráshoz.

A Balaton kisgyerekkorom óta az ismeretlenség, az elérhetetlenség forrása volt, igaz csak egy ideig. Négy éves lehettem, amikor a barátom szülei megígérték, hogy másnap levisznek Balatonra. Komoly lehetett, mert a szüleimmel is beszéltek. Alig bírtam elaludni. Éjjel egy nagy sötét tóról álmodtam. De reggel se tó, se utazás. Itt hagytak. Ezt sohasem felejtettem el. Aztán néhány évvel később szüleim elvittek testvéreimmel együtt Siófokra. Akkor láttam először a Balatont. Ilyennek képzeltem. Nagynak igaz, de a színe zöldes-kék volt. Később olvastam Cholnoky Jenőtől: 

Egyszóval nem csalódtam a Balatonban. Az 1950-es évek elején még divat volt a vad sátrazás, nem volt camping. A tó mellett egy kaszálón vertünk sátrat. Fekvőhelynek szalmát gyűjtöttünk. Estére kegyetlen sötét volt. De a szúnyogok ezrei megtaláltak minket. Így sem ment el a kedvem a magyar tengertől.

Amikor elvégeztem a nyolcadik osztályt - jutalmul, hogy nem buktam meg matekból - édesapám leküldött minket jó barátainkhoz Zamárdiba. Partmenti villa volt. Amuci néni a ház gazdasszonya kedvesen fogadott bennünket. A verandán egy feketébe öltözött fiatalember nézte a naplementét szótlanul. Egy idő után magához hívott.

- Kisfiam- szólalt meg.

 -Tudod, hogy mit jelent az aranyhíd?

-Nem -válaszoltam. Majd tovább magyarázott a városi gyereknek. 

- Az Aranyhíd azt jelenti, amikor a Nap szép lassan eltűnik a horizonton és a Balatonon egy aranyló sávot húz. Értelemszerűen az ezüsthíd- folytatta- a Hold fénycsíkját jelenti, amikor nyugodt a tó vize. 

Aztán később megtudtam, hogy Amuci fia volt. Még később, hogy egy felszentelt pappal beszéltem, Fábián Jánossal, Mindszenty József hercegprímás volt titkárával, akit meghurcoltak, hosszú ideig börtönbe ült. Nemrég szabadult. Összebarátkoztunk, beszélgettünk. Egyik nap egy Magyar Nemzetet adott a kezembe. Az első oldalra mutatott, hogy olvassam. 1958. meleg nyara volt. Ötvenhat, a levert forradalom emléke még élénken élt bennem. Rideg, száraz közlemény volt a halálos ítéletekről,  a végrehajtástól jó két héttel később.. Nagy Imre miniszterelnök, Maléter Pál honvédelmi miniszter és a többiek kivégzését indokolták, akik a népköztársaság államrendjét súlyosan veszélyeztették. Arról nem írtak, hogy az eltelt két évben hány száz fiatalt, munkást, nem elvtársakat végeztek ki és 1965-ig még hány embert küldenek majd a halálba. Egyszóval Zamárdi nemcsak a fürdőzés élvezetéről szólt, hanem erről a tragikus hírről, a megfélemlítés légköréről. Fábián Jánossal való élményem meghatározó volt a későbbiek során és a kapcsolatom nem szakadt meg, még akkor sem, amikor esztergom-budapesti főegyházmegye kormányzójává választották.

Innen kezdve a Balaton mindig vissza-és visszatérő úticélom maradt. Gimnazistaként Sz. Zsiga barátommal a régi balatoni úton kerékpárral mentünk le Balatonmáriafürdőre, majd Gyenesdiásra Totóhoz, S. Zolihoz. Nem volt divat akkor Balatont körbebiciklizni, nem volt váltós bringa sem, de megcsináltuk, tekertünk, lihegtünk. Barangoltunk Keszthelyen, megcsobbantunk a Hévizi tóban és elmentünk Rezi várába is. Kevés pénzünk volt, de naponta egyszer jól laktunk. Volt egy néni, aki hét forintért főzött nekünk. Nagy tányérral ettünk. Repeta is volt. A rizses lecsókra emlékszem, kis bogyiszlóival és nagy karéj fehér kenyérre. 

Viszonylag későn jutottam el Badacsonyba. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza szent helyére. Öcsémmel bóklásztunk a a szőlődülők és a borospincék között. Imre búcsúzni akart a Badacsonytól, Lábdi-hegytől, Badacsonytomajtól, Szentgyörgyhegytől, Gulácshegytől és a távoli Fonyódtól. Hosszú útra indult. 1965 -öt írtunk. Jó tanuló volt, ennek ellenére nem vették fel az egyetemre s behívták a hadseregbe. Eldöntötte, hogy disszidál, mint annyian, akik a szovjet megszállást 150 évre saccolták, mint a törököket. Kiültünk egy kősziklára, előttünk a szépséges Balaton és elszopogattunk üvegből egy Badacsonyi szürkebarátot. Akkor édes volt a bor. Mostanában tudtam meg, hogy a szürkebarát alapjában száraz bor. Mindenesetre jó volt ülni a nagy tanúk házánál, a költő Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza lakhelyénél. Eötvös Károly írja, hogy huszonhárom éves volt Kisfaludy, mikor 1795-ben  szívének nem egyetlen, de örök szerelmét, Szegedy Rózát a badacsonyi szüreten megismerte. Hét vagy nyolc napot töltöttek együtt a szüreten, s ez idő alatt a közeli Szigligetbe is átrándultak. Itt lobbant lángra szerelme, mely aztán nem is aludt el soha, még házasságuk alatt se. Kisfaludy, a kemény, szilaj testőrtiszt, a szenvedélyes szerelmes ifjú aztán mindent megírt a Himfy szerelme kötetében.

Az 1960-as évek közepén még 1 forint volt a lángos, de olyan általános szegénység volt, hogy ezt természetesnek vettük. Azt láttuk, hogy a sűtődések Wartburgban vagy Trabantban villogtak az egy forintokból. De ilyen a magyar, kicsit irigy, kicsit megengedő, így szép az élet. Csodálkozunk, hogy ma már 2000 forint egy lángos? Piacgazdaság van, meg aztán jobban élünk.

A Balatont és környékét igazából a rádiós korszakomban ismertem meg. A Magyar Rádió 1985-ben elindította a Balaton Rádió napi fél órás adását  a Kossuthon azzal a céllal, hogy a négy megye (Fejér-,Somogy-, Veszprém-, és Zala megye) balatoni településeinek adjunk segítséget az idegenforgalmuk,  gazdaságuk  és kulturális életük fejlesztésében. Mondhatom ez az akció sikeres volt. Tanácselnökök százai mondták el gondjukat, bújukat, bajukat és örömeiket. Mondhatni ezeknek a településeknek ajtót nyitottunk a világra. A rádiózásunk egyik legnagyobb eredménye a Balaton vize tisztaságának folyamatos javítása, ellenőrzése és a Balaton élő-és növényvilágának megóvása. Sokat tettünk a balatoni önszerveződés erősítésében, mert ide már egyre kevésbé jutottak el az elvtársi utasítások. Én is gyarapodtam. Eddig azt hittem, hogy csak a -Hévizi tónak van gyógyító ereje. A gyógyfürdő akkori főigazgatója mesélte nekem, hogy ez tévedés, mert a Balatonnak is gyógyító ereje van, főként a homokja és iszapja miatt. Már az 1800-as évek közepétől vitték a balatoni homokot az európai tengeri fürdőkbe -Ostendébe, Lidóba-, mert különleges mozgásszervi gyógyító hatást tulajdonítottak neki. Még szerencse, hogy a Balatont nem vitték el Nyugatra. Akkor hogyan úszhattam volna a tó vizében minden reggel adás előtt. A magyar költészetben korán jelenik meg a Balaton. A XVIII. században P. Horváth Ádám ezt írja: ,,...habjai országunk kisded tengerének". Ő nevezi először a Balatont tengernek. Czuczor Gergely a Balaton gyógyító erejét dicséri:,,...Lelked szép erejét a sors hullámai edzik,/ E tó testednek nyújt vidor életerőt". A szocializmus egyik legnagyobb kártétele volt, hogy idegen halfajokat telepítettek a Balatonba. A hozzá nem értés magasiskolája, hogy busát és angolnát telepítettek a tóba az 1970-es években. A busa távol-keleti származása planktonevő hal -a nádat is ette- súlyosan veszélyeztette a Balaton őshonos hal állományát. Kiírtása máig nehézkesen megy. Az idegenhonos angolna betelepítése is sok őshonos magyar halfajta sorsát majdnem megpecsételte, mint a sügérét vagy a kecskerákét. Pedig a Balaton őshonos halaiból 38 fajtát számoltak meg. Húsuk ízletes és tápláló. Ilyen például a fogas, süllő, harcsa, csuka,ponty, keszeg, kárász, garda.

Mennyi mindent lehetne írni még a Balatonról. Sok könyvet meg lehetne vele tölteni: az első balatoni gőzhajózásról, a Balatonfüredi első Magyar Nemzeti Színházról, Jókai Mórról, a kikötőt építő Széchenyi Istvánról, Deák Ferencről. Én csak a Balatonhoz való kedvcsinálóként írtam ezt a pár sort. Hadd búcsúzzak el Csokonai Vitéz Mihály versével, amely megemeli a Balaton önmagától való szépségét. Csokonai meglátogatta a tihanyi visszhang dombot és az apátságot. De őt nemcsak e csodálatos természeti jelenség fogta meg, hanem kegyetlen Lillája, keserű szerelme: 

,,Oh, Tihanynak riadó leánya!/ Szállj ki szent hegyed közűl./ Ím, kit a sors eddig annyit hánya,/ Partod ellenébe ül./ Itt a halvány holdnak fényén / Jajgat és sír elpusztult reményén /Egy magános árva szív. / Egy magános árva szív..."