Objektíven elmondom, miért nyertük meg március 15-ét
Fotó: Hegedüs Róbert
Nemzeti ünnepek után Magyarországon szinte törvényszerűen ugyanaz a jelenet játszódik le. A beszédek véget érnek, a tömeg hazamegy – vagy a kocsmába –, és kezdődik a szokásos számháború. Ki volt többen? Ki nyerte a napot? Természetesen ezt mindkét oldal ilyenkor magának gondolja, de bármennyire is furcsán fog ez hangzani, lehet ezt objektívebben nézni, és még cellainformáció sem kell hozzá, csak józan ész. Ennek alapján pedig azok nyertek, akik a Kossuth téren voltak. Elmondom, miért.
Elsősorban talán azért, mert a Békemeneten résztvevőknek nem kellett kiszolgálniuk egy pszichopata egóját. Nem egy fényhozó vezért mentek el meghallgatni, hanem azért gyűltek össze, hogy együtt legyenek a hasonlóan, normálisan gondolkodó honfitársakkal. A miniszterelnök beszéde csak része volt egy nagyobb, komplex élménynek, amit hazaszeretetnek hívnak.
A Kossuth téren és az oda vezető úton nem kellett senkinek statisztának lennie, vagy díszletelemnek, mint az Ukrán Péter színpada előtt. Nem kellett részt venni egy hatalmi liturgiában, ahol a tömeg legfőbb feladata az, hogy visszatükrözze a vezér nagyságát.
A Békemenet nem csak tömeg, hanem közösség is
Az állításomat emellett megtámasztja az a tény is, hogy a derűs jókedv arra enged következtetni: a szektás hordával ellentétben a mi közösségünk nem a gyűlöletből született, és nem is abból táplálkozik. Ez pedig szintén azt jelenti, hogy akárki akárhányan is voltak, a morális győzelem mindenképp a miénk.
Itt talán érdemes megemlíteni egy fontos dolgot, amit a szekta egyelőre még nem ért: mégpedig azt, hogy a gyűlölet legfeljebb tömeget hoz létre, de közösséget nem. A közösség mindig abból a csendes felismerésből születik, hogy a másik ember nem eszköz, hanem társ. Ezt egy nárcisztikus pszichopata főleg nem értheti meg.
Ebből egyébként az is logikusan következik – és ezt sem érti meg Ukrán Péter és a szektája –, hogy egy ország jövője végső soron nem a színpadokon dől el, hanem a tömegben álló emberek fejében. Abban a pillanatban, amikor körbenéznek, és eldöntik: egyedül vannak-e, vagy közösségben.
És itt ismét felírhatunk egy győzelmi pipát: a Kossuth tér ugyanis a közösségről szólt március 15-én. Olyanokból állt, akikre a miniszterelnökük emberként, nem pedig szavazógépként tekint.
A másik, ami a nap megnyerését vitathatatlanul jelzi, az a szabadság: a Kossuth téren ott lévők jelenléte ugyanis nem kötelező program volt, hanem választás. Egyfajta közösségi együttlét, ahol az emberek nem ellenségeket kerestek, hanem egymást. Ahol nem a gyűlölet volt a szervező erő, hanem az a csendes felismerés, hogy egy ország jövőjéről hamarosan dönteni kell.
De talán ami a legfontosabb, hogy a Kossuth téri rendezvény nem az ukránpárti rendezvényhez képest tudott csak létezni, hanem azért voltunk ott, mert az áprilisi választás előtt együtt akartunk lenni, és önteni egymásba egy kis erőt.
Ezt egyébként úgy hívják, hogy szuverenitás: és a saját utunk kiválasztása felbecsülhetetlen győzelmi érték. És talán ez az egy is elég lenne ahhoz, hogy kimondjuk, amit már az elején: az idei március 15-ét a nemzeti oldal nyerte meg.
