Háborúk sora, tét nélkül – Miért veszélyes az "utolsó" elnöki ciklus?
Miután a nemzetközi közvélemény a mai napig csócsálja Donald Trump azon felvetését, miszerint beavatkozna Izrael és Irán konfliktusába, aktuálissá vált, hogy egy államfő ciklusát érdemes-e korlátozni. 1956 nagy elárulója óta ugyanis a második ciklusát is megélő elnökök szinte egytől egyig elszabadult hajóágyúként vezetik a kárhozat útjába a világot, hogy aztán azt Európa szenvedje el. A PestiSrácok most összeszedte, miért nem kéne korlátozni, ki hányszor lehet az ország első számú vezetője, ha az emberek megszavaznák.
Abban hiszek, hogy korlátozzuk azoknak a ciklusoknak a számát, amíg egy személy bármilyen politikai tisztséget betölthet. Elfogadhatatlan, hogy olyan emberek hoznak döntést nap mint nap az életünkről, akik évtizedek óta a mi adónkból élnek. Két ciklus. Aztán vissza a versenyszférába! Nem állami vállalathoz, nem pártalapítványhoz, nem iskolaigazgatónak és nem nagykövetnek, hanem vissza dolgozni, adót fizetni, GDP-t termelni meg szidni a sok ingyenélő politikust. Belenézni az emberek arcába és osztozni a sorsukban. Aztán ha lezajlott tizenhat szorgos munkával töltött esztendő, újra jöhet két ciklus. Nyolc év, és nem több
- ugyan ki más állíthatta volna ezt, mint Puzsér Róbert még 2013-ban, Facebook-oldalán. Akkori véleménye később alapot szolgáltatott a liberális kurzusnak, akik Magyarországra is át akarták ültetni az amerikai elnökökre vonatkozó gyakorlatot. De mi is vele a baj?
Talán Puzsér sem gondolta volna, hogy röhejes felvetése egyébként aktuálisabb lesz tizenkét évvel később, amikor Donald Trump éppen fontolgatja Irán megtámadását – pontosabban Teherán és Jeruzsálem közötti konfliktusban való részvételét –, tudva azt, hogy nem kell külön izgulnia a 2028-as amerikai elnökválasztás miatt. Trump ugyanis az amerikai alkotmány második cikkelye alapján legfeljebb kétszer lehet elnök.
Lehet, hogy megteszem, lehet, hogy nem, senki sem tudja, hogy mit akarok csinálni
– mondta Trump, amikor újságírók az Irán elleni amerikai katonai támadással kapcsolatban kérdezték.
Mindez pedig felvet kérdéseket
Például tényleg jobb, ha korlátozzuk az országok vezetőinek – prezidenciális rendszerben az államfőknek, félprezidenciálisban a kormányfőknek –, hogy csak nyolc évig, két ciklusban lehessen megválasztani? Azzal, hogy Trump – saját politikai pályafutását nézve – minden-mindegy alapon gyakorolhatja tisztségét, miért ne indíthatna (rabló)háborút, ha akarna?
A kérdés nem most vált aktuálissá, talán már 1951-ben is felvetődhetett, amikor az amerikai alkotmány második cikkelyét kiegészítették az amerikai elnökök ciklusainak számát korlátozó intézkedéssel. Igaz, addig sem volt nagyon másképp, ugyanis miután George Washington csak két ciklusra tartott igényt, szokásjoggá vált, hogy a harmadik ilyen választáson már nem mérettetik meg magukat az érintett elnökök. Ha egy hülyeség beindul, ugye…
Na de lássuk, hogy miért veszélyes, amikor nem adnak tétet egy meglévő állam- vagy kormányfőnek arra, hogy elinduljon a következő választáson is.
A "jelentéktelen" doktrína, amely egy világrendszert tett tönkre
Kezdjük is a sort mindjárt az 1956-os szabadságharcosok nagy ígérgetőjével, majd elárulójával, Dwight D. Eisenhowerrel, aki például a róla elnevezett doktrínájában avatkozott bele a Közel-Kelet belügyeibe, miután Gamal Adben Nasszer egyiptomi elnök a térség vezető államává akarta tenni Egyiptomot, és hogy ezzel elősegítse a pánarabizmus eszméjének terjedését a szomszédos arab országokban.
Hivatalosan az volt az amerikai álláspont, hogy a nyugatbarát, azaz a demokratikus rezsimeket segítsék hatalomra, illetve abba tartani a kommunistákkal szemben.
Valójában az olaj- és fegyverkereskedelmi bizniszeit biztosította olyan országokkal, mint Jordánia vagy Libanon, ahova angol és amerikai csapatokat is küldtek.
Az Eisenhower-doktrína az antikommunizmus Monore-doktrínájává változott, vagyis az amerikai külpolitika a Távol-Kelettől a Közel-Keleten át Nyugat-Európáig terjedő területet a saját érdekszférájába tartozónak minősítette
– mondta később Walter LaFeber amerikai történész.
Igaz, még a történész nyilatkozata ellenére sem lenne önmagában nagy jelentősége az Eisenhower-doktrínának. Csakhogy a hosszú távú következményei minden képzeletet felülmúlnak és jóvátehetetlenek.
Ugyanis alapot adott az Egyesült Államok közel-keleti háborúinak, lényegében „törvényesítve” azokat.
Ámokfutó elnök
És ha már háború: harminc évvel később Ronald Reagan felfegyverezte azokat az afgán mudzsahideket, akik rendszeresen részt vettek és vesznek a mai napig is dzsihádokban. Mint tudjuk, ők a kapott fegyverekkel nemcsak a szovjetek ellen harcoltak.
Sőt, Reagan fegyvereket adott el az Irakkal harcoló irániaknak is, amelyből fizette a nicaraguai gerillaharcosokat is, sőt, líbiai célpontokat is bombázott az amerikai légierő, szintén a nagy „demokráciamentést” szolgálva ezzel. Amerikai elégedetlenség ide, nemzetközi sajtóvisszhang oda, Reagan gond nélkül megtehette a második elnöki ciklusában.
Úgyse választhattak volna meg az amerikai alkotmány szerint, vagyis nincs tétje elnökségemnek, miért ne? Legalább címlapokon leszek
– gondolhatta magában Reagan, merthogy a pénzen kívül más magyarázata nem nagyon volt annak, hogy lényegében többfrontos háborúkba kezdett a Közel-Keleten.
Nem véletlen, hogy a Phil Collins fémjelezte Genesist is megihlette az amerikai elnök ámokfutása:
Aki nélkül nem lenne ukrajnai háború
Bizonyára sokan csodálkoznak azon, hogy a „liberális ikon”, Bill Clinton is felkerült erre a listára, és nem a Monica Lewinsky-üggyel. Mégis: az ő második ciklusa is jóvátehetetlen, közvetve ugyanis szerepet játszott az ukrajnai háborúban.
Míg első ciklusában inkább csak belpolitikai intézkedései voltak (hogy értelemszerűen 1992 után az 1996-os amerikai választásokat is megnyerje), addig 1997-től folyamatosan hozzálátott a NATO keleti bővítéséhez. Így lettünk mi is a tagjai, a csehekkel és a lengyelekkel karöltve. Ahogyan Stephen Walt a Foreign Policy-ben írt cikkében is írta: a bővítés nem igazán szolgált biztonságpolitikai célokat, csak még több olyan országot kötött magához, akiket meg kell védeni Amerikának.
Úgy pedig különösen meggondolatlan volt a stratégia, hogy Clinton elzárkózott a szárazföldi csapatok bármilyen veszélyes helyen való bevetésétől.
De ami a leginkább megmutatja Clinton külpolitikai fogyatékosságát, az az a "hitvallása" volt amit a nagy nyilvánosság előtt is bátran elmondott:
A demokrácia és az amerikai biztonsági garanciák kiterjesztése megtérül, mivel demokratikus államok nem háborúznak egymással.
Clinton valójában csak azért tűnik kakukktojásnak, mert nem az ő elnökségében történt meg a 2001-es new-yorki terrortámadás vagy Vlagyimir Putyin hatalomra jutása és annak kemény érdekérvényesítő (egyesek szerint revans) külpolitikája.
Egyébként nem mellékesen Walt úgy vélte, az 1991-es Öbölháborúban a „kettős elszigetelés” módszere vonta az iraki Al-Kaida-vezére, Oszama bin Laden figyelmét a „távoli ellenségre”, és Clintonék másik komoly hibája volt abban bízni, hogy Oroszország örökké gyenge lesz.
Guantanamo és iraki háború
De ha azt gondoltuk volna, hogy az Eisenhower-doktrínában foglalt közel-keleti érdekérvényesítés ezzel meg is szakadt, óriásit tévedtünk!
Clinton után az a George W. Bush következett, aki a már említett, és a mai napig titokzatos körülmények között lezajlott 9/11-es terrortámadás után megkezdte iraki háborúját, amely Bin-Laden, valamint az iraki elnök, Szaddám Husszein térnyerését okozta. (Ennek részleteibe most nem mennénk bele, érdemes erről elolvasni a Csicsmann László Közel-Kelet-szakértővel készült Magyar Nemzet-interjút.)
Azzal, hogy Bush alelnökének, Dick Chaney-nek engedte, hogy annak saját embereivel, úgymond neokonzervatívokkal töltse be a Bush-kormányzatot, a 2005-ben megkezdett ciklust már nem tudta saját kezében tartani.
Jogi felhatalmazás nélküli titkosszolgálati megfigyelések jellemezték a négy éven át tartó utolsó Bush-elnökséget, sőt Chaney-ék – kiélve beteges hajlamaikat – tömeges kínzásokat végeztek foglyokon a guantanamói börtönökben, de ugyanilyen „vallatásnak” tették ki az iraki vagy az afgán rezsimmel együttműködőket is. Ez pedig lényegében alapot szolgáltatott a közel-keleti terrorizmusnak is.
Akinek csak a bőrszíne volt az egyetlen erénye
Nem volt különb Barack Obama sem, de annál képmutatóbb politikát folytatott. Ígérete ellenére nem zárták be Guantanamót, hangoztatta a közel-keleti békét, amiért biankó csekkben megkapta 2009-ben a Nobel-díjat. Pedig Amerikai első néger elnöke valójában tovább erősítette az afganisztáni jelenlétet, figyelmen kívül hagyta a 2011-es arab tavaszt és támogatta a Moammer Kadhafi elleni líbiai intervenciót, ami egy bukott állammá változtatta az országot.
Miután 2012-ben ismét elnöknek választották, már sokkal gyengébb külpolitikát folytatott, és félbehagyta a közel-keleti amerikai akciókat. Ami sokkal végzetesebb volt, mintha el bele se kezdett volna ügyködéseibe.
Második ciklusa alatt megalakult és elszabadult az Iszlám Állam, azaz az ISIS (ami hosszútávon a migrációs krízist, és az európai terrortámadásokat okozták), elhidegült Oroszországtól (ami hosszútávon előidézte az ukrajnai háborút) és Kína is egyre inkább Washington fejére nőtt (ami hosszútávon az amerikai-kínai kereskedelmi háborút, ezen belül is Európa megvámolásában is szerepet játszott).
És akkor nem is említeném azt a következményt, miszerint az amerikaiak egyre inkább távolodtak Izraeltől, és fordítva, miután Obamának sikerült a zsidó állammal is összeszűrnie a levet.
A lista „logikusan” Donald Trumppal folytatódna, a kereskedelmi vámháború és az iráni háborúval való riogatás után. Csak reménykedünk, hogy ezt a közel sem rövid listát a jelenlegi amerikai elnök megszakíthatja. Ha már azzal kampányolt, hogy nem indít majd háborút amerikai elnökként – hosszú-hosszú idő után.
Kiemelt kép: MTI/EPA pool/Jim Lo Scalzo
