A mosoly országa, avagy mese- és művészetterápiával a jobb világért - Noszkó Nikolettával beszélgettünk

A súlyosan beteg gyerekek lelki gyógyításával és pszichoszomatikus tüneteket mutató gyermekek segítésével foglalkozó Mosoly Alapítvány ingyenes mese - és művészetterápiával, gyermekpszichodráma módszerrel kezeli, enyhíti a gyerekek pszichés problémáit a kórházakban és a terápiás foglalkozásokon. Sokunknak jót tenne egy hasonló terápiás foglalkozás, erre azonnal rájöttem, amikor leültem beszélgetni Noszkó Nikoletta pszichológussal, a Mosoly Alapítvány egyik terapeutájával.

LEIRER TÍMEA - 061.hu

Sokan talán nem is tudják, hogy a Mosoly Alapítvány művészetterápiás foglalkozásainak jó része nemcsak a kórházakban, hanem a csoportfoglalkozásokon is zajlik, ahová pszichoszomatikus tüneteket produkáló gyermekeket hoznak el a szüleik. Hosszú távú programról beszéltek, ez mit jelent?
A hosszú távú terápia körülbelül 22 alkalmat jelent, hetente egy-egy 90 perces foglalkozást. 6-8 fős kiscsoportokkal dolgozunk, s általában igazodunk az iskolai tanévhez, ennek megfelelően alakítjuk az időbeosztást. Nagyon ügyelünk a csoportok kialakítására, igyekszünk a szülők által adott információk és a kicsikkel történő beszélgetések tapasztalataiból kiindulva olyan gyerekeket tenni egy-egy csoportba, akik hasonló nehézségekkel küzdenek, közel azonos problematikájuk van. Fontos az is, hogy nagyjából hasonló korú gyerekeket, fiúkat és lányokat vegyesen válogassunk be egy-egy foglalkozás sorozatra.

Ha megvan a csoportbeosztás, kezdődhet a munka. De pontosan milyen munka?
A foglalkozásokon ketten vagyunk csoportvezetők, néha önkéntesek is érkeznek, és együtt megtervezzük, hogy mit fogunk csinálni, milyen tervvel állunk a gyerekek elé. Természetesen a valóság néha egészen másképp alakul, hiszen nagyon sok függ attól is, hogy a gyerekek éppen milyen hangulatban érkeznek, vagy milyen problémát, történetet, milyen kérdést hoznak az adott napra. Három fő módszert alkalmazunk, a gyermek pszichodrámát, a művészetterápiát és a meseterápiát. A módszereket vegyítve ezekre alapozzuk a foglalkozásokat.

Mi a különbség a meseterápia és a pszichodráma között?
Leegyszerűsítve, a pszichodráma foglalkozáson a gyerekek találják ki a történeteket, s azt, hogy milyen szerepet kívánnak eljátszani abban, amelyet aztán közösen megjelenítünk. Ilyenkor sokszor a saját meséjük, s ezáltal saját, egyéni problémájuk jelenik meg. A meseterápia során egy ismert mesét, pl. egy magyar népmesét dolgoznak fel s játszanak el a gyerekek különböző módszerekkel.

Ehhez jön a művészetterápia alkotói folyamata.
Igen, sokszor ez az egyik motorja a foglalkozásoknak. A művészet terápia során művészeti technikákat alkalmazunk a gyerekekkel, rajzot, zenét, mozgást. A foglalkozások elején gyakran ezzel „melegítünk be”, illetve a levezetésben is alkalmazzuk az órák végeztével. A gyerekek lerajzolhatják, lefesthetik, agyagból megformázhatják, tehát megmutathatják mi történt velük aznap, mi az, ami éppen aktuálisan foglalkoztatja őket, hol tartanak lelki- érzelmi állapotukat tekintve.

Teljesen önállóan kezdenek dolgozni?
Gyakran nem is kell instrukciót adni, témát javasolni, maguktól alkotnak a gyerekek. Az is előfordul, hogy valamelyik kisgyermek gátlásos, szorongó, mert úgy gondolja, hogy ő nem tud rajzolni, vagy ügyetlen, ezért nem mer nekiállni. Ilyenkor pl. eleinte csak festékből foltokat készítünk, vagy becsukott szemmel rajzolunk, „firkálunk” s az elkészült műre asszociálva már könnyebben feloldódik s megéli, hogy ő is képes alkotni. Amikor megérzik azt, hogy itt senki sem fogja őket kritizálni, megbüntetni vagy korlátok közé szorítani, azonnal megjön a kedvük a rajzoláshoz vagy az agyagozáshoz.

Nincs semmiféle korlát?
Természetesen vannak szabályaink, amelyeket be kell tartani, ezeket minden gyereknek, aki hozzánk csatlakozik, el kell fogadni. Szabadon lehet alkotni, nem szólunk bele a rajzba és az agyagozásba, de sosem bántjuk egymást sem fizikailag sem pedig lelkileg. Nem sértjük meg a másikat, de el lehet mondani, mit érzünk vagy gondolunk, visszajelzünk egymásnak s megbeszélünk mindent. Hihetetlenül hamar megtanulják ezt a gyerekek. Például már a második alkalommal sokkal könnyebben tudják megkérni a másikat, hogy ne legyen olyan hangos, vagy ne zavarja őt a munkában. Megérzik, hogy ez is hozzátartozik ahhoz a fajta biztonságos közeghez, ami nálunk körülveszi őket, és amelyben ők jól érzik magukat.

Mi segíti őket leginkább abban, hogy megnyíljanak?
Azt hiszem kulcsfontosságú, hogy itt nincs teljesítménykényszer, nem kell megfelelniük senkinek, nem értékelünk. Nagyon sok migrénes gyerekünk volt a tavalyi csoportban. Amikor megkérdeztük ezektől a kisfiúktól és kislányoktól, hogy mi történt velük aznap, szinte csak az iskolai problémákról tudtak beszélni, amelyeket nemigen ellensúlyozott sok pozitív élmény. Ritkán számoltak be egy jó játékról, kevés sikerélményük volt, a teljesítménykényszer és vele együtt kudarc viszont folyamatosan jelen volt az életükben. Nálunk végre tét nélkül mesélhettek ezekről, ráadásul rengeteg pozitív élményben lehet részük minden foglalkozáson.

Szívesen mesélnek nektek?
Gyermekenként változó. Van, aki könnyebben megnyílik, van, aki nehezebben. A gyerekek nyelve alapvetően nem a verbalitás. Az ő nyelvük sokkal inkább a rajz, a játék, az alkotás, ezeken keresztül sokkal jobban meg tudják mutatni magukat és azt, ami őket foglalkoztatja. Ha lerajzolnak, lefestenek, vagy megformáznak valamit, abban mindig benne van a saját kis történetük is, néha egészen fantasztikus dolgok sülnek ki belőle. De nemcsak az alkotás során jön ki belőlük a mondanivaló, hanem már rajzolás, vagy gyurmázás közben is folyamatosan beszélgetnek, „megdumálják” egymással és velünk az aznapi eseményeket, az aktuális problémákat, ez is nagyon sokat segít. Mindenki csak annyit mond el nekünk, amennyit szeretne, csak arról beszél, amiről akar. A végén megnézzük, hogy kinek mi született a keze alatt és aztán abból szövünk közösen egy történetet. Azzal, hogy ők maguk kiadhatják a feszültségeiket, félelmeiket, egyben sokkal befogadóbbá is válnak mások problémái iránt.

Lehet nálatok dühöngeni?
Kiabálni lehet. Ha például bejön egy kisgyerek és látjuk rajta hogy feszült, vagy netán dühös valami miatt, akkor mindig visszajelzünk neki, hogy látjuk, hogy van s rákérdezünk ennek az okára. Ha akarja, akkor elmondja, ha nem, akkor megkérdezzük még tőle, hogy szeretne-e mondjuk egy nagyot kiabálni, ilyenkor ugyanis ezt is megteheti, vagy ha úgy jobb, belebokszolhat egy nagyot az egyik párnába. Fontos, hogy a feszültség levezetés ne rombolásba csapjon át, ne bántson vele másokat és magát sem, hanem ennek is legyen egy kerete, amelyen belül viszont megélheti azt, ami benne van, amit érez. Volt például egy fiú, aki heteken keresztül teljes erejével csak ütötte, csapkodta az agyagot egy rajztáblához, mielőtt elkezdett vele dolgozni. Tele volt indulatokkal, dühvel, frusztrációkkal. Neki is azt mondtuk, hogy „rendben, odacsaphatsz az agyaggal tíz olyan nagyot , amilyet csak tudsz, de utána ülj le s kezdd el formázni.” Így is tett, ezt el tudta fogadni, megértette és utána csodaszép dolgok kerültek ki a kezei közül már kezdeti csapkodások nélkül.

Kórházban fekvő, kezelés alatt álló sokszor súlyos beteg gyermekeknek is tart foglalkozást a Mosoly Alapítvány. Ilyen körülmények között mire van lehetőség?
Ez a gyermek állapotától függ, ehhez alakítjuk a programot. Megnézzük, fel tud-e kelni, mennyi ereje van mozogni, bevihető-e hozzá hangszer, rajzeszköz vagy bármilyen játék. A kórházakban legtöbbször az alkotás vagy a mesék felé visszük el a folyamatot, hiszen leginkább erre van lehetőség. Azt gondoljuk, hogy mindenkiben van egyfajta öngyógyító képesség, ezt szeretnénk katalizálni. Mindig az a célunk, hogy elmozdítsuk a gyerekeket a kreativitás, az önkifejezés felé, hogy előhívjuk azokat az életerőket, energiákat, amelyek visszahatnak a lelkére és így előbb-utóbb a testi egészségére is. Az a rövid kis idő, amit ott töltünk velük, láthatóan mindig nagyon nagy élmény számukra. Ez természetes, hiszen el vannak zárva a külvilágtól, a társaiktól, kevés inger éri őket, így a mi látogatásunk maga a „nagybetűs program” az életükben. Mindig érezzük, mennyire várják a következő találkozást, a közös foglalkozást. Ezeknek a gyerekeknek később a hosszú távú csoport pont abban segít, hogy visszataláljanak a hétköznapi életbe, hogy újra felvegyék a ritmust a saját, otthoni és iskolai közegükben és elfogadják magukat.

Mi a legnehezebb, amikor elhoznak hozzátok egy gyermeket?
Változó. Néha nehéz elérni, hogy tudjanak figyelni egymásra, meghallgassák a másikat, de az is sokszor előfordul, hogy nagyon zárkózott a kisgyerek és nehéz őt megnyitni. Ha valaki nem szólal meg, annak elmondjuk, hogy egy-egy mozdulattal, vagy rajzzal is kifejezheti, hogy mit érez éppen, hogyan érkezett most hozzánk és mi történt vele aznap. Akkor is könnyebben feloldódnak, ha elmutogathatják az aktuális érzelmeiket.

Vannak igazi „siker-sztorijaitok”?
Nagyon sok! Volt például egy kisfiú, akit már majdnem kirúgtak az iskolából, mert nem tudták kezelni, dühkitörései voltak, a szülei is nagyon nehezen kommunikáltak vele. Nálunk, a csoportban is sokáig agresszíven viselkedett. Csapkodott, mindent földhöz vágott, eldobott. Próbáltuk megmutatni neki, hogy elfogadjuk őt, megértjük az érzéseit és – bármennyire is szeretné ezt elérni - nem fogunk rá haragudni, másképp reagálunk e viselkedésére. Amikor látta, hogy hiába az agresszió, mi nem fogjuk kiközösíteni, megtapasztalta, hogy biztonságban van. Hamarosan elfogadta a közösséget s önmagát is egyre jobban, és odáig jutott, hogy mindenkinek ajándékokat készített, csodálatos rajzokkal állt elő, sőt futni is elkezdett. Egy idő után az élete többi területére is átterjedt ez a fajta elfogadás, nem sokkal később már az iskolából is jó hírek érkeztek. Ma már jól tanul, barátkozik, jól kijön az anyukájával, pozitív énképe alakult ki. Ezekért a sztorikért megéri, ezért van és működik a Mosoly Alapítvány.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula