Rock Me Amadeus, Rock Me Falco! – A Falco 60 című válogatáslemezről

Hatvan éves lenne Falco, de ezt tortával nem tudjuk ünnepelni, viszont a pop gondoskodik hasonlóan kerek dolgokról, például CD-ről. Sőt, máris kettőről, mert az örökösök egy dupla válogatásalbummal lepték meg a Mozart csokipapírba csomagolt new wave rajongóit.

PZL- 061.hu

Az album legfőbb szerkesztési elve nagyon helyesen a kronológia, és azt is bölcsen tették az életmű gondozói, hogy 1986-nál metszették ketté az életművet, az első korong a csúcsig vezető utat mutatja meg, egy képzeletbeli utazással a Ringstrasse-n. A második lemez az 1986 utáni már leszálló periódust állítja a fókuszba, aminek azért voltak komoly felvillanásai is. És persze, itt lenne már az ideje rendet tenni az életmű 1987-1998-as feliratú fiókjában, amikor kicsúszott a lába alól a talaj, illetve a táncparkett, amikor kiderült: a föld nem lapos, mint a táncparkett, hanem olyan mint egy ezer tükörcseréből összeálló diszkógömb. A nem túl ötletes című Falco 60 album erre is megpróbál megoldást találni.

A lemez talán legnagyobb tanulság az, hogy a Neue Deutsche Welle és az euró- diszkó közös nevezőre hozása nem az ördögtől való. A kompilláció megmutatta, hogy a kreatív ipar részeként is felfogható újhullám és a szolgáltató szektorhoz tartozó diszkó nem is áll egymástól olyan távol. Falco az elsők között terelte össze a rockgitározást és a nettó euródiszkót egyik legnagyobb slágerében az 1981-es Der Kommisarban, ami aztán olyan disco dalok ihlető forrása, mint Laura Branigan 1984-es Self Controlja, ami a korszak talán legnagyobb diszkóhimnusza, de Falco adja az egyik legnagyobb löketet az európai hip-hopnak is az 1982-es Maschine Brennt című dallal. Érdekességképpen beszúrjuk: A Der Kommisart 1982-ben elénekelte Felügyelő címmel Turi Lajos is, így a dal része a magyar poptörténetnek is („Hátra ne nézz! A fejeden a vész”.)

Falco a 3-as sorszámú, 1985-ös albumával ért a csúcsra, amin olyan mindent vivő slágereket találunk, mint a Rock Me Amadeus, a Vienna Calling, az America és a diszkók kedvenc lassúzós száma, a Jenny. Ennyi bomba sláger, látványos, profi imázs és klipek kontinentális sztárr avatták Falcót, aki annyira rájátszott a bécsi zsánerre, hogy Mozart és Klimt mellett az osztrák országimázs része lett. De aztán mégis, mintha csak a szél vitte volna el a népszerűségét, az 1986-os Emotional és az 1988-as Wiener Blut már közel sem szóltak olyat nagyot, mint korábbi lemezei. Falco túlságosan is sokat bízott az image-ra, a bécsi városmarketingre, az osztrák szuvenírek listázására, így nem mint zenei produkció lett, hanem valami az osztrák turisztika utazó nagykövete.

Így aztán, amikor uncsi lett a vircsaft és a bécsi vér, a túlságosan erős imázs eltakarta a zenét, amire aztán már senki nem volt kíváncsi a nyolcvanas évek végén. A produkció igényesebb volt a müncheni stúdiók euro-diszkós, egy éjszakás kalandjainál, a slágeripar megrágta és kiköpte a new wave-ből érkezett, art-poppal kacérkodó művészt. Falco megmutatta, hogy Közép-Európában is lehet elegánsan, némi devianciával, vállalhatóan szervírozni a popot, e kávéházi diszkót hallgatva az embernek kedve támad a kávéjába önteni egy fél rumot.