"A könyv mögött évtizedes és keserves gyűjtőmunka van" - Bálint Csabával, a Beat-interjúk című kötet írójával beszélgettünk (EXKLUZÍV FOTÓK!)

A Radics-könyvet saját magad finanszíroztad. Végül kijött a nullszaldó? Ha igen, akkor azért is tudtad a Beat-interjúkat kiadni?
Az egész rocktörténeti érdeklődés, az interjúk készítése csak egyfajta hóbort. Nem ebből kell megélnem, megengedhetek magamnak egy ilyen drága hobbit. Az első könyvet valahol azért állítottam össze, mert megszületett az első fiam és gondoltam, inspirálni fogja majd, ha látja, hogy a fater is írt egyet. Az elmúlt öt évben szépen lassan teljesen elfogyott. Mindegyik könyvem anyaga teljes egészében ingyen is hozzáférhető, az alapul szolgáló cikkek mind megjelentek a www.passzio.hu rockújságban, tehát ez nem gazdasági vállalkozás, akkor egészen egyszerűen óradíjban számolva sem érné meg. Mindezzel együtt a könyvhöz most jelentős támogatást nyújtott a Cseh Tamás Program.

Könnyű volt megszeretni a beat-et? A hatvanas éveknek más a hangképe, mint a hetvenesnek, és a magyar beat vékony sounddal szólalt meg, te pedig megszoktad a vastagabb hangzású hard-rock vagy éppen újhullámos dolgokat…
Nyilván egy ilyen összevetésben nevetséges a ’60-as évek magyar zenekarainak, felvételeinek hangzása. De még egy Beatles felvétellel sem vetekszik idehaza semmi a vizsgált korszakban. De tudom ezt a helyén kezelni, ettől függetlenül is izgalmas, pláne, ha az ember ismeri a történeti hátteret, a rendelkezésre álló lehetőségeket, vagy még inkább ezek hiányát. Az értéke leginkább az, hogy egyáltalán létrejött. Igenis szerethető, legyünk egy kicsit megengedőbbek vele. A könyv egyébként „átlóg” a rockkorszak kezdeteibe is, több interjút egészen a ’70-es évek elejéig szerepeltettem a könyvben, hogy látható legyen, hová „fajult” a dolog.

Rengeteg hangfelvétellel rendelkezel, vannak például Ős-Illés dalaid?
Elképesztő, hogy már 1964-ből is előkerült magyar bootleg. Ez konkrétan egy olyan bercsényis Illés klubkoncert, ahol még sem a Szörényi-testvérek, sem Bródy János nem tagja a zenekarnak. Ez a nemzetközi „bootlegmezőnyben” is szinte elképzelhetetlen és relatíve minősége is elfogadható. Egészen különös érzés visszacsöppenni a felvételt hallgatva ötven évvel korábbra.

Voltak-e ún. dogmák, amelyek megdőltek a könyv összeállítása után?
Mániám, hogy olyan dolgokat kutatok, ami felett mások nagyvonalúan átsiklanak. Valahogy az évek során egy sor axiómának vélt információ kanonizálódott, e mögött nemtörődömség, igénytelenség lappang. Például kik az Omega alapító tagjai? Kiderült, hogy nem feltétlenül az ismert névsor a helyes. Ezeknek a dolgoknak – ha akarom – túl nagy jelentősége nincs, mégis nem árt ezeket a kérdéseket feltárni, a megismerhető tényeket rögzíteni, aztán az olvasó majd eldönti, fontos-e. Viszont azt gondolom, mindenképpen érdekes. Meg hát az is igaz, hogy a történelmet a győztesek írják. Kik tudják hát az igazságot? Vezérelvem volt, hogy én azokat kérdezem, akiket senki más nem kérdezett eddig.

Voltak-e olyan zenekarok, akiknek kiadnál lemezét? Milyen volt például a Strings vagy a Thomastic?
Épp a napokban állítottam össze egy szerintem kiváló beat-kompillációt! Minthogy egy feltörekvő magyar kiadó ügyvédje és egyben éceszgébere is vagyok, talán meg is jelenik. Meglátjuk. Belehajszolom őket a biztos bukásba. Például a Bajtala egy méltatlanul ismeretlen gyöngyszem! Egészen egyedi saját dalaik és hangzásuk volt már 1968 körül is.

Voltak olyan infók, vélemények, amelyek esetleg pert vontak volna maguk után, ezért inkább kihagytad azokat?
Hahaha. Sokszor rögzítem már az interjúk elején a beszélgetések kezdetekor, hogy nem vagyok kíváncsi, hogy „ki kinek a feleségét”, illetve 50 éve hogyan lopta meg egyik tag a másikat 100 forinttal ésatöbbi. Ügyvédként is szoktam vigyázni az interjúalanyokra maguk helyett, de főképpen úgy szelektálok az elhangzottak rögzítésekor, hogy legyen az egész történetnek eleganciája, rangja. A kisszerű személyeskedéseket egyszerűen kihagyom. Ugyanakkor a tényszerű, igazolható kijelentéseket – ha rocktörténeti jelentősége van – mindenképpen beleveszem az interjúkba, még ha ez esetleg az érintettnek biztosan nem fog majd tetszeni. Ugyanakkor ide tartozik, hogy a beatkorszakot és szereplőit azért is kedveltem meg, mert ez a csörömpölés akkor sokaknak csak egy jó móka volt, egyetemisták voltak, egy idő után diplomáztak, abbahagyták a zenélést, a későbbi korok zenészeire jellemző „hangfalba temessetek” jelenség jó részükre nem jellemző. Sokan konszolidált életet élnek, intelligensek, emberként is szerethetőek. Nyilván ez csak általánosítás, de azért nagyjából igaz. Meg tudnak bocsátani, nagyvonalúbbak, nem hurcolnak magukkal több évtizedes vélt, vagy valós sérelmeket, nem fröcsögnek ostobán, kellemetlenül. Ilyenformán a kérdésedben foglalt dolog tulajdonképpen fel sem merült.

A könyvben szerepel néhány eddig sosem publikált kép. Ezekre is olyan büszke vagy, mint a csak neked meglévő hangfelvételeidre?
Adni szeretnék, hozzátenni a történethez, hisz én is sokat kaptam ettől a világtól. Tartozásom van a zene felé, ezt törlesztem a munkámmal. Önmagáért valóan nem helyes rossz mókusként gubbasztani a ritkaságokon, az csak az egót puffasztja. Legyen ez közkincs, de aláhúzottan ragaszkodok hozzá, hogy mindez megfelelő keretek közt, igényesen jelenjen meg. Legyen a magyar rocktörténetnek rangja. Ez jóval több mint prolikultúra, kezeljük is hát úgy! Azt gondolom, képes vagyok ebben segíteni. Természetesen a könyv nagyon gazdag képállománya mögött évtizedes kínkeserves, aprólékos gyűjtőmunka van. Az, hogy gyakorlatilag minden érdekesség illusztrálható, ahhoz kellett a korábbi gyűjtői mentalitásom. Gyűjtöttem, gyűjtöttem, majd eljött az idő, hogy mindenki megismerhesse. És remélem, lesz ennek folytatása is.

Azok, akik kimaradtak a nagy Beatles-sztoriból, különös legendárium övezi, filmek, könyvek születtek pl. Pete Bestről… Azok, akik kimaradtak az Illés-sztoriból, nos, őket nem is ismerjük….
Pedig egytől-egyig nagyon jó arcok. Nyomuk kevés maradt, de azt hiszem, a könyv ezen is segít. Nyilván nem tőlük Illés a mindenki által ismert Illés, de a történet részei. Azt gondolom, egy igazi rajongónak ismernie kell az utolsó információmorzsát is és közben a helyén kell ezeket kezelnie. Lehet, túl szigorú vagyok ezekben a kérdésekben, de – nagyképűség nélkül – én a nyugaton elvárt és megszokott szakirodalmi igényességen szocializálódtam, és nem gondolom, hogy a magyar rocktörténet kevesebbet érdemel. És azt érzem, hogy ez a fajta hozzáállás egyre inkább polgárjogot nyer, az utóbbi évek rocktörténeti könyvei, melyek nagyságrenddel komolyabbak, mint a ’90-es évek zoltánjánosainak gyakorlatilag bezúzandó kulturális környezetszennyezései, elnagyolt igénytelenségei.

Nem csak az Illés, de az Omega és a Hungária őstörténetébe is betekintést enged a könyved.
Nagyon gazdag évek voltak a befutás előtt is mindhárom zenekarnál. Nagyon izgalmas sztorikkal, a zenekarok történetén is túlmutató, általános tanulságokkal. És Orszáczky Jackie legifjontibb éveinek is külön fejezetet szenteltem, hiszen már a Syrius előtt is része volt az undergroundnak. Kár lenne ezeket az éveket a feledés homályában hagyni, már csak azért is, mert hatással voltak a későbbiekre, ismeretükben a siker évei is jobban értelmezhetőek.

A könyv kapható a Rockmúzeumban (www.rockcsarnok.hu).

Vezető kép: Syrius 1969-ben