Eltűnt idő, megtalált szépség - Jancsó Júliával beszélgettünk Proust Swann-kötetének újrafordításáról
Napokban jelent meg Jancsó Júlia és az Atlantisz kiadó grandiózus vállalkozásának újabb kötete, Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamának újrafordított első könyve, Swannék oldala címmel. A több ezer oldalas munka első két része (Swann,Bimbózó lányok árnyékában) Gyergyai Albert fordításában már 1937-ben illetve 1938-ban napvilágot látott, míg a harmadik, a Guermantes-ék című kötetet csak jóval később, 1983-ban publikálták, az azokat követő részek (Szodoma és Gomorra, A fogoly lány, Albertine nincs többé (A szökevény), és a A megtalált idő) műfordításai már a rendszerváltás utáni évek könyves szenzációi voltak. Jancsó Júlia több évtizedes fordítói munkája a magyar kultúra kivételesen nagy teljesítménye. Az újrafordított Swann-kötet kapcsán beszélgettünk vele.
PZL - 061.hu
Magyarországon sosem volt igazán Proust-kultusz, bár a hatása főleg a „hosszú mondatokat íróknál”, és a Nyugat korosztálya számára egyértelmű… Szóval, mi lehet az oka annak, hogy Proust nem „kultusz-szerző” Magyarországon?
Hadd kezdjem mindjárt egy kis ellenkezéssel: a Nyugat első és második nemzedékében bizony volt Proust-kultusz, gondoljunk csak Babits írására vagy Kosztolányi 1926-os interjújára, amelyben azt mondja, Proust áll hozzá legközelebb a külföldi szerzők közül. De a legékesebb példa Radnóti A la recherche-e. Ennek címadása arra vall, hogy a költő egyértelműnek gondolta, az olvasó tudni fogja, mire utal a befejezetlen cím. A kultusz megkopásának vagy talán kimúlásának sok oka lehet. Az egyik a fordítás elakadása, hiszen Gyergyai Albert hosszú évtizedeket várt a második és a harmadik kötet között, és többen mondják, hogy a továbbiakat már nem is akarta lefordítani. A másik az itthoni világ változása: a szocializmus éveiben ugyan a madeleine-epizód még szerepelt a gimnáziumi irodalomanyagban – most már régen nincsen benne –, de számos szakmunka tárgyalta társasági, arisztokrata-imádó és sznob alkotásként. Mára pedig a nagy terjedelmű művek nem mentek ki a divatból, de Proust nem kenyere az akció-, a vámpír- és a katasztrófaregény olvasóknak. No meg, távol áll a magyaros virtustól is, amennyiben az az ösztönös zsenit, a kihívóan öntudatost jelenti, ahogy ezt ma sokan gondolják.
Az Atlantisz közismerten társadalomtudományokat ad ki jellegzetes egyen-arculattal. Nem sajnálja, hogy a Proust-sorozat kissé ingerszegény coverekkel jelent meg?
Az induláskor az Atlantisz alapítóival egyértelműen társadalomtudományi programot terveztünk. De Miklós Tamás nagyon hamar felvetette a Proust-ciklus megjelentetését, mert fontosnak gondolta azt is, hogy a kiadó néhány nagy tartozást is törlesszen a fordításirodalomban. Hálás vagyok tehát, hogy az én fordításomnak bizalmat szavazott. De a regények így bekerültek az Atlantisz egyik sorozatába, amelynek én igazán csak a bugyi- ma már magenta – rózsaszínjét nem kedvelem. Nem gondolom viszont, hogy ezt a művet dombornyomásos címlappal vagy színpompás borítóval többen keresnék. Inkább nagyobb hírverést érdemelne.
Nem volt furcsa, hogy néhány éve a Magvető újra kiadta a Gyergyai-féle első három kötetet? (Hiszen abban nem volt koncepció, nem gondolta tovább a mű egészét, és különös helyzetbe is hozta az Atlantisz-féle sorozatot….)
Az akkori újrakiadásnak praktikus oka volt, hiszen a szolnoki színház bemutatta Harold Pinter színpadi feldolgozását, amelyet Az eltűnt idő alapján írt. A darab fordítója Morcsányi Géza volt, aki azt tapasztalta, hogy a korábbi kiadások már nehezen elérhetők, s mivel ő vezette a Magvető Kiadót, módjában állt visszahozni a köztudatba a magyarul már megjelent részeket. De az én szövegem néhány részletét is felhasználta a darabban az addig megjelent későbbi kötetekből. Nem hiszem, hogy ezzel aláaknázta az Atlantisz sorozatát. Félmegoldásnak tartom viszont, hogy a Gyergyai-féle harmadik kötet jó néhány gyengéjét javíttatta ugyan a nagyszerű Horváth Andorral, de teljes körű átdolgozásra nem futotta a kiadónak.
Marcel ProustVan-e olyan utóhatása a fordítói munkának, hogy az ember Proust-féle szemlélettel sétál egy parkban, viszonyul a gyerekkorhoz, vagy a társasági élethez? Azaz: Proust megtanította jobban emlékezni, illetve megtanította arra, hogy bizonyos összefüggés-hálózatokat felfedezzen a privát életében?
Ha évtizedeket töltünk egy szerzővel, ráadásul ennyire szerethetővel, menthetetlenül hatással lesz ránk. Engem sok személyes adottság is összekapcsol vele: az önbizalom kihagyásai, az erős belső kritika, a hajlam az iróniára és a lassúság is. Mint a felsorolásból is kiderül, nem Proust legjobb tulajdonságait hordozom magamban, és sajnos a tehetségét sem. De rengeteg dologra megtanított, hogy csak a nekem legfontosabbakat említsem: a családomhoz, elvesztett szeretteimhez való ragaszkodásra, a megbocsátásra, és arra, hogy maliciózus megjegyzéseim mögött (ilyenekre Proust is hajlamos), ne tápláljak irigységet, gyűlölködést vagy kiközösítést. Talán ezért vagyok türelmesebb a saját életemmel, életemben is.
Mennyire lett mániája Proust? Elment-e a Père-Lachaise temetőbe, vagy a regényben szereplő birtokokra, vannak-e relikviái, stb.
Gyűjtői értelemben nem vagyok mániákus. De szeretek ragaszkodni az íróeszközeimhez, mint hajdan Proust is. A kéziratok láttán jöttem rá, hogy néhány javítási módszerem is olyan, mint az övé. A sírjánál jártam, a regény helyszínei közül többet is csak filmekből ismerek. Proust-gyűjteményeim legkedvesebb darabjai az immár erősen elhasználódott Pléiade-kiadások, a kritikai kiadások két „generációja”.
Kb. 5-6. évente jelentek meg a fordítások, ezek szerint szigorú terv szerint haladt, teljesítve a napi penzumokat….
Nagyszerű franciatanárom, Szávai Nándor tanított arra, hogy a fordítás mindennapi gyakorlat, ha csak néhány sorra jut is idő, a napi adagra ügyelni kell, mert különben kizökkenünk a szövegből. Igaza volt, de az élet gyakran úgy hozza, hogy a gyermekeink, a tanítványok, majd az unokák, a barátaink, vagy éppen egy másik fordítás háttérbe szorítja Proustot. Így az ön által említett szép szabályosság sem fedi a valóságot. De törekszem a „nincsen nap Proust nélkül” elv betartására. Miközben most is holmi elvekről írok, ahelyett hogy fordítanék…
A hosszú, másfél oldalas mondatok olvasásakor sosem gondolt arra, hogy maga a szerző valamit nem jól csavarozott oda? Szóval, kellett magát Proustot javítani?
A regényciklus nem kis részét a szerző már nem véglegesítette, így néha akadnak hiányosan maradt, vagy félrecsúszott mondatok, amelyeket a második kritikai kiadás a kéziratokhoz hűen közöl. Ezekben inkább az első kritikai változat „átiratait” vettem át. Voltak vitáink arról is, hogy kell-e javítani az írót, ha szót ismétel. Én inkább nem akarok korrigálni, nem hiszem, hogy ezek a megoldások csökkentik Proust stilisztikai virtuozitását.
22 éve jelent meg a Szodoma és Gomora – azóta bizonyára jobban megtanult Proust agyával gondolkodni. Ha újra kiadnák a Szodomát, lenne, amit átírna benne?
Biztosan. Az újrafordítás kezdetén a legfőbb kétely az volt bennem – és máig sem szűnt meg –, hogy az „egységes szöveg” csak szép álom, ennyi idő alatt a fordító is változik, öregszik – lásd Gyergyai Albert és a harmadik kötet esetét –, és a nyelv is.
Proust puritán sírköve a párizsi Père-Lachaise temetőbenProust sírja olyan egyszerű, mint egy kisvárosi közjegyzőé. Ez a puritán sírhely az ő végrendeletében szerepelt, vagy a franciáknál is vannak gondok az emlékezetkultúrával?
Nem tudok megállni egy kis szurkálódást: ez a kisvárosi közjegyző olyan Gyergyais… A sír egyébként a Proust-család kriptája volt eredetileg, amelyet akkor építettek át, amikor súlyosan károsodott. Így is egymás mellett nyugszanak a szülők, Marcel Proust és az öccse, Robert. A Père Lachaise temető inkább arról tanúskodik, hogy a franciák emlékezetkultúrája nagyon is eleven: a hírességek sírján gyakran van friss virág, amelyet a tisztelők hoztak, Proust sírjáról olyan fotó is terjed, amelyen egy csésze gyógytea és néhány madeleine látható – lehet-e ennél elevenebb az író emlékezete?
Mik voltak a legnagyobb problémái, amikor a fordítás során az archaizáló homoszexuális szlenget kellett feltárnia? (Csak egy-egy példa: a meleg közösségek egymásra használnak olyan kifejezéseket, amik a kívülállók számára nem píszík, stb.)
Egy kicsit kiszélesíteném a kérdést. Proust szókincse lenyűgözően nagy. Egy háromkötetes szakmunka szerint 21 ezernél is több szóból álló szókészletet használ Az eltűnt időben. Ezen belül sok a népies fordulat, az eltorzított idézet, a homoszexuális szleng vagy a korabeli, divatos kifejezés, amely mára kikopott a nyelvből, nem beszélve a Proust által alkotott, „saját” szavakról. Ezek megfejtésében sokat segít a francia kultúra dúsgazdag szótárirodalma és a nyelvész barátok, akik utánanéznek bizonyos ritkaságoknak. De az ellenőrzésnél használom a német és az angol fordításokat is. Az elsődleges kiindulópont pedig a Pléiade jegyzetanyaga.
A könyv végén közölt Jegyzetek az ön elképzelései szerint készültek, vagy ez a „Proust-szótár” nagyjából egyezményes?
A jegyzeteket mindig Karafiáth Judit, kiváló Proust-kutató készíti, alapvetően a Pléiade-kiadás elveit követve. De sokat kell változtatnia részben terjedelmi okokból, részben a magyar és a francia háttérismeretek különbözősége miatt. Néha gondolok arra, megvalósítható lenne-e a prousti elgondolás, a jegyzetek nélküli kiadás. Különösen a személyneveknél lehetne érdekes, mi lenne a konkrét magyarázatok nélkül a mára már elfelejtett diplomatákból, művészekből. Végül azután mindig maradnak a jegyzetek, hogy az utalások többsége ne sikkadjon el.
