Visszapillantó tükör - 50 éve hunyt el Füst Milán
Ötven éve, 1967. július 26-án halt meg Füst Milán Kossuth-díjas író, költő, drámaíró és esztéta.
MTI
Budapesten született 1888. július 17-én elszegényedett zsidó kispolgári családban, Fürst Milán Konstantin néven. Hivatalnok apja korán meghalt, anyja szűkös körülmények között nevelte. 1904-ben tüdővérzést kapott, utókezelésre Abbáziába került, itt kezdte írni naplóját, amelyet 1944-ig folytatott. Az anyag nagy része a második világháborúban megsemmisült, a megmaradt részek azonban később megjelentek. 1912-ben fejezte be közgazdasági és jogi tanulmányait a budapesti egyetemen, majd felsőkereskedelmi iskolákban tanított, szenvedélyes pedagógus volt. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia, az őszirózsás forradalom idején alakult irodalmi társaság jogásza volt. 1919-ben megszervezte a szellemi munkások első szervezetét, emiatt 1920-ban felfüggesztették állásából, fegyelmit kapott, bujkálni kényszerült.
1921-ben nyugdíjaztatta magát, kitanulta a szűcsmesterséget, s életét az írásnak szentelte. 1908-ban lett a Nyugat munkatársa, ekkor kötött barátságot Osvát Ernővel, Kosztolányival és Karinthyval. Első írásai is ebben a folyóiratban jelentek meg, verseire az ószövetségi zsoltárok és Berzsenyi költeményei hatottak. Ő a magyar szabadvers egyik megteremtője: 1914-ben megjelent Változtatnod nem lehet című első verseskötetében látványosan szakított a rímmel és a hagyományos versritmusokkal. Nem verselt könnyen, aggályosan csiszolta, formálgatta méltóságteljesen komor sorait. 1934-ben tette közzé válogatott verseinek kötetét, amelyben az archaizáló stílus és a modernség egyéni ötvözetét hozta létre.
Színműíróként az Aggok a lakodalmon című 1910-es darabjával mutatkozott be. 1914-ben egy újsághír nyomán készítette el naturalista drámáját, a Boldogtalanokat, amelyet Osvát kora legjobb magyar darabjának tartott. A darab 1923-ban könyv alakban is megjelent, és ekkor mutatták be először az Írók Színpadán, majd közel négy évtizedre el is felejtették. 1962-ben, még az író életében aztán a Madách Színház "leporolta", és műsorára tűzte Pártos Géza rendezésében. Szellemi önarcképét a Catullus című drámában és leghíresebb színművében, az 1931-ben írott IV. Henrik királyban rajzolta meg, amelynek shakespeare-i léptékű történelmi tablójában a Canossa-járó, naiv és szertelen, vad és ájtatos Henrik vergődését és bukását festette meg.
A művet 1964-ben a Madách Színházban mutatták be óriási sikerrel, a darabot ismét Pártos Géza rendezte, és a címszerepet Gábor Miklósra osztotta. Már első kisregényeiben, amelyekben a 19. századi lélektani próza eszközeit alkalmazta (Advent, Az aranytál), kifejeződik alapvető létélménye, a magányosság és a hontalanság. Leghíresebb szépprózai műve A feleségem története, amely 1942-es megjelenésekor nem keltett különösebb feltűnést, az 1958-as francia kiadás után világsiker lett. Füst egy szokványos féltékenységi történetből teremtett fausti művet az üdvösség keresése és a pokoljárás, a fenségest a nevetségessel összeelegyítő groteszk önirónia révén.
A második világháború után ismét katedrára állhatott, szabadegyetemi előadásaihoz helyreállította elveszett esztétikáját, amely Látomás és indulat a művészetben címmel 1948-ban jelent meg. Ebben az évben lett a budapesti egyetemen az esztétika magántanára, és ekkor kapott Kossuth-díjat is. A pesti bölcsészkaron tartott Shakespeare-kollégiumai máig legendásak, tanulmányt is írt az angol bárdról, és 1961-ben lefordította a Lear királyt. Kései kisregényei Őszi vadászat címmel 1955-ben jelentek meg, majd sorra láttak napvilágot emlékezéskötetei, amelyekben erkölcsfilozófiáját is kifejtette (Önvallomás a pálya végén, Ez mind én voltam egykor).
1958-ban készült el bölcseleti műve, filozófiai naplója Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve címmel, amelynek "szépségben és humorban fürdetett" történetei az Ezeregyéjszaka meséit idézik. 1961-ben született utolsó befejezett regénye, A Parnasszus felé, és ekkor jelentette meg összegyűjtött elbeszéléseit is Öröktüzek címmel. 1965-ben a Nobel-díj várományosaként emlegették, de a díjat nem kapta meg. 1967. július 26-án halt meg Budapesten, utolsó művét, a Szexuál-lélektani elmélkedéseket csak halála után, 1970-ben Párizsban adták ki először. Füst Milán mélyen szkeptikus alkat, emellett teljességre törő egyéniség volt, aki képzelete valóságát tekintette írói közegének. Schöpflin Aladár írta róla: "Erős, független költői egyéniség, nem hasonlít senkihez, egyedül áll a világban..."
Képek: PIM
