Fiam, jöjj, szálljunk a vízre! – Nick Cave-koncert az Arénában
Közel negyed százada, 1994. május 7-én lépett fel először Nick Cave Magyarországon, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Számosan vannak, akik ezt nevezték meg életük legjobb koncertjének, aztán még többen az 1997-es The Boatman's Call-turné Erkel Színházas két fellépését, ahol a június 12-i koncerten Blixa helyettesítette Kyle Minogue-ot a Where the Wild Roses Grow-ban, és azt kell mondanunk, hogy ez 2018. június 21-i produkció is életre szóló élmény marad.
PZL- 061.hu
Hogy melyik volt az ideális helyszín a számos magyarországi Nick Cave-koncert közül? Bár láthattuk már a kétezres években is a Pecsában, fellépett a Szigeten is, de talán az Erkel színház kulisszája vitt mindent. Ezt csak azért említjük, mert a sportcsarnok környezete nem volt éppen ideális miliő, de mivel a piros és bordó fények, a nem egy esetben nehéz színházi függönyöket megidéző kulissza és a hideg indusztriális táj egybejátszása nagyon is különlegessé tette a színpadképet. Mintha csak egy David Linch-filmben lennénk, a pokol számonkérő széke előtt, ahol például felteheted a kérdést: mit teszel, ha meghal a fiad? Nick Cave ehhez képest a Jesus Alone-nal kezdett. A koncert részint olyan volt, mint egy kívánságműsor, olyan dalokkal, mint a Do You Love Me?, From Her to Eternity, Into My Arms, Tupelo, The Weeping Song, Stagger Lee. Szóval, ahhoz képest, hogy a Skeleton Tree című album bemutatója volt a show, az egyébként parádés új albumról csak négy számot játszottak, ami ellen nem is emelnénk kifogást.
MTI Fotó: Balogh ZoltánDöbbenetes volt, ahogy Cave a csenddel játszott, és hát egy 12 ezres csarnokban a csend olyan hangsúlyos, mint a rádióban. De a ritmusváltásokkal és az erős érzelmi szélsőértékek artikulálásával is remekül játszott, amikor azt hitted volna, hogy jön egy szentimentális futam, akkor az egész egy másodperc alatt teremtő káoszba, zajban fogant lírába modulált. A színpadi látvány úgymond eszköztelen volt, de pont ez a minimalizmus adta meg az eleganciáját, ha videófilm futott a ledfalon, annak nagyon is helye volt – lásd a Tupelót, amelyhez egy brutális trópusi vihar raszteres, fekete-fehér képeit vetítették. Mivel olyan erősek voltak a zene emóciói, fölösleges lett volna a dalokra rákomponálni egy diaporáma fantáziát.
Úgy tűnt, hogy a Skeleton Tree afféle terápia Cave számára, aki úgy enyhíti a gyászát, hogy a közönség szeretetében fürdik. A koncert szinte tematizálja a rajongást, az elragadtatást, Cave úgy hívja, csalogatja maga mellé a rajongókat, mint egy tinisztár, persze, valójában azt mutatja meg, milyen mélysége van a szeretetnek és a figyelemnek, ami egy ún. rock and roll sztár és a rajongók vonatkozásában teljességgel értelmetlen. Cave viszont valamit érzett. Hogy mit, azt nem tudjuk, csak azt, hogy van annak valami többletjelentése, amikor a színpadon van legalább ötven rajongó, mintha az egész egy kibaszott apokaliptikus We Are The World lenne, arról a végpontról, ahonnan még érezzük a szeretet, a katarzis mindent felemésztő hiányát, ahonnan még van visszaút.
És hiába volt abszurd, hogy a színpadon álló rajongók egy része saját magát szelfizte, amikor éppen az összetartozás és a szeretet szavakat akarta Cave visszabillenteni méltó helyükre. A színpadi tumultusban egy rajongó megsérült, volt némi riadalom, de aztán mégis volt ráadásblokk. Nick Cave csontváz fájának nincs árnyéka, égig érő árnyéka a hit, remény és rock and roll igézetében fogant briliáns életművének van.
Nick Cave
Budapest
2018. június 21 Budapest Aréna
Vezető kép: Balog Zoltán / MTI
