"Imádom a reggeli napalm illatát!” – Öt remekmű Francis Ford Coppolától

Feltűnése előtt már számos kiváló rendező harcolta ki magának, hogy a saját útját járja, mások a filmstúdiók robotosaiként építették tovább karrierjüket. Francis Ford Coppola egyike azoknak a hollywoodi rendezőóriásnak, akik mesterművek sorával bizonyították nagyságukat, életművükben mégis beestek az elvárások alatt teljesítő vagy egyenesen középszerű alkotások. Heti filmes összeállításunkban természetesen a ma 80. születésnapját ünneplő rendező legjobb filmjeit szedtük csokorba, amelyek közül többet is a világ tíz legzseniálisabb filmalkotása között tartanak számon.

MAPET – 061.hu

5. Drakula (1992)

Coppola az Apokalipszis most forgatásában borzalmas kimerült, nehezen találta a kohéziót, Szívbéli című próbálkozása 1982-ben pedig akkorát bukott, hogy függetlenfilmes stúdióját, az American Zoetrope-t is bedöntötte. A kilencvenes évekig a híresen intuitív és céltudatos filmcézár a közelébe sem jutott aranykora anyagi és kritikai sikereinek, és bár jól sikerült alkotás, még A keresztapa harmadik része sem ütötte meg az előzményfilmek színvonalát és bevételeit. Coppola utolsó igazán nagy dobása az lenyűgöző operai látványvilágával, nagyszerű szereplőgárdájával és zenéjével hipnotizáló Drakula volt, amiben a rendező alaposan kiélhette eredeti, még a filmes pálya előtti színházrendezői ambícióit. Coppola barokkosan nagyívű víziója minden idők leghíresebb vámpírjáról máig az egyik legméltóbb feldolgozása Bram Stoker klasszikusának, amelynek szimbólumrendszerében elmerülve az alkotók nem az akkoriban már divatos CGI segítségével, hanem stílusbravúrba csomagolt vintázs módszerekkel, zseniális kosztümökkel, kamerabeállításokkal és fénytechnikával varázsolják el a nézőt. A legnagyobb tábla csoki mégis a címszereplő Gary Oldmant illeti, aki nem meglepő módon a romantikus antihős és a vérszopó pokolfajzat kettősében is brillírozik.

4. Magánbeszélgetés (1974)

Coppola már-már elfeledett mesterműve ékes példája annak, hogy a hetvenes évekre vérfrissített amerikai filmművészet, Új-Hollywood fenegyerekei milyen sikeresen adaptálták az európai úttörők eredményeit. A keresztapával csúcsra ért rendező végre olyan filmekre koncentrálhatott, amelyekre már régóta szeretett volna: megrendezte az európai művészfilmek és az amerikai politikai thrillerek remek keverékét, amivel elnyerte első cannes-i nagydíját. A film voltaképpen Antonioni Nagyításának parafrázisa, amely már a főcím pantomimes motívumával is fejet hajt az olasz mester előtt, ugyanakkor számos elemében továbbgondolja a klasszikust. A paranoiamozi egy lehallgatási szakember, Harry Caul (Gene Hackman) drámáját mutatja be, aki felismerve helyét a megfigyelések láncolatában, egy komolyabb megbízatása során ráébred önnön kiszolgáltatottságára. A szüzsét látszólag a Watergate-ügy eseménysorozata inspirálta, ám Coppola állítása szerint már a botrány kirobbanása előtt megírta a forgatókönyvet. A Magánbeszélgetést lélektani thrillernek szánta egy különös foglalkozású ember magányáról, de végül a felelősség kérdése került a középpontba.

3. A keresztapa II (1974)

A Keresztapa zajos sikere után nem volt kérdés, hogy a Corleone család történetét folytatni kell. A két évvel később bemutatott második rész abban az időben készült, amikor még Hollywoodban sem léteztek a modern sikerfilmek muszájfolytatásai. Ebből fakadóan a második mozi nem másolja az alapfilmet, vagy próbálja a kontextustól megfosztva hatványra emelni annak értékeit, hanem a forgatókönyv első betűjétől az utolsó képkockáig hasonló igényességgel építkezve áll össze önálló eposzi remekművé. Bár sokan a második részt tartják jobbnak, a ’72-es remekművet monumentalitásban kétségtelenül felülmúló filmben mégiscsak felfedezhetők olyan hibák vagy hiányosságok, amelyek az elődjében nagyítóval sem. A több idősíkon hömpölygő cselekmény hátulütőjeként (részben előzményfilmről van szó, amiben Robert De Niro vette át a fiatal Vito Corleone szerepét) például több visszatérő kulcskarakter szinte csupán pofavizitre tűnik fel, játékterük szűkös, jeleneteik sokszor funkciótlanok. De az események sodrásában, De Niro, Al Pacino, Robert Duvall és John Cazale játékának igézetében mindez fel sem tűnik. Nem is értjük, miért nyilatkozta azt néhány éve Francis Ford Coppola, hogy csak egyetlen filmet kellett volna leforgatnia, a második és harmadik részt is hibának tartja.

2. A keresztapa (1972)

Minden idők legnagyobb maffiafilmjével Coppola lerakta Új-Hollywood alapköveit és utat nyitott a nagy generációnak, azaz önmagával egyetemben hat egymással szoros kapcsolatban, mondhatni művészbarátságban álló rendezőnek: Coppola mellett Martin Scorsese, Brian De Palma, George Lucas, Steven Spielberg és John Milius alkotta a derékhadat. Lucas volt az, aki az éppen csőd szélén álló Coppolát rábeszélte, hogy rendezze meg A keresztapát, Mario Puzo maffiózós bestsellerből írt forgatókönyvet. A rendező olcsó ponyvaregénynek tartotta az alapanyagot, és napokig hezitált, hogy elfogadja-e a Paramount felkérését. Végül úgy forgatta le a háromórás filmet, hogy mindvégig nyomában volt egy másik rendező, akit a stúdió jelölt ki arra az esetre, hogy szükség esetén bármikor átvehesse az irányítást a kéréseiket folyton firtató fenegyerektől. Coppola az eposzi családtörténet és az általa újjáélesztett gengszterfilm fúziójával a filmszínészek új generációját is köztudatba emelte, De Niro, Pacino, Duvall vagy Diane Keaton és James Caan pedig szinte minden későbbi alakításukkal bizonyították pótolhatatlanságukat. Coppola bemutatta az amerikai szervezett bűnözés jómunkásembereit és azt a gépezetet, ami az olasz maffiában gyökerezve a legrettegettebb belső hatalommá vált az Egyesült Államokban.

1. Apokalipszis most (1979)

A film, akár a moziban bemutatott, akár a hosszabb, négyórás rendezői változat, minden ízében, minden képkockájában hordozza a mestermű ismérveit. Willard kapitány pszichológiai tanulmányútja a sötétség mélyére egy gyönyörű képekben megfestett bizarr, nyomasztó vízió a háború tébolyáról, de a forgatáson a stáb is megjárta a maga infernóját (a pokoli forgatásról Coppola felesége készített remek dokufilmet Hearts of Darkness címmel). Kész csoda, hogy a film elkészült. A Fülöp-szigeteki forgatás káoszba fulladt és elhúzódott, a főszereplő Martin Sheen szívrohamot, Coppola meg idegösszeroppanást kapott, ráadásul Marlon Brando sem állt a helyzet magaslatán. Mindezek ellenére Az Apokalipszis most a leghatásosabb háborúellenes film, amit valaha készült. Már a Walkürök lovaglására csatába induló Huey helikopterek és Kilgore alezredes jeleneteiért (“Imádom a reggeli napalm illatát!”) vagy Kurtz ezredes monológjáért is járt volna a legjobb filmnek járó aranyszobrocska, amit végül a Kramer kontra Kramer gyűjtött be a ’80-as Oscar-gálán. Coppola a magánvagyonát is beletolta az elszálló költségvetésbe, a csöppet sem közönségbarát film végül anyagilag is megtérült. Mi ezt a filmet tartjuk Coppola legjobbjának, de kíváncsian várjuk, hogy a Megalopolis című, több mint harminc éve dédelgetett, jelenleg a casting fázisában lévő álomprojekt méltó megkoronázása lesz-e régóta inaktív, öt Oscar-díjas direktor életművének.