Játékszín - Hét remek film életre kelt játékokkal

A héten két olyan filmet is bemutattak a mozik, amelyben életre kelt játékok kalandjait követhetjük nyomon. A Toy Story 4. része az egész családnak nyújt remek kikapcsolódást, a nyolcvanas években évek végén készült, kultikussá vált horrorfilm, a Gyerekjáték rebootját azonban felnőtteknek szánták. Korábbi összeállításunkban csokorba szedtük azokat a híres és népszerű játékszériákat, amelyekből mozifilm készült, ezúttal pedig olyan filmalkotások következnek (a teljesség igénye nélkül), amelyeknek gyerekjátékok a főszereplői.

061.hu

Pinokkió (1940)

Bár Carlo Collodi 1883-as, a forgatókönyv alapjául szolgáló gyerekregénye bővelkedik a nem túl gyerekbarát motívumokban, a második egész estés Disney-rajzfilm megkímélte gyerekközönségét a Hófehérke horrorisztikus jeleneteihez hasonló képsoroktól, és az egyik legnagyobb kritikai sikere a stúdiónak. Az eredeti olasz sztoriban Pinokkió agyoncsapja egy kalapáccsal Tücsök Tihamért, aki próbálja őt kioktatni arról, hogy miért nem szabad rosszalkodni. Miután a börtönből szabadult Dzspettó beíratja az iskolába az életre kelt Pinokkiót, a facsibész elcseréli a tankönyveit egy jegyre a bábszínházba, ahol találkozik egy macskával és egy rókával, akik kirabolják, majd felakasztják őt, de egy idő után levágják róla a kötelet, mert nem győzik kivárni a megfulladását. A Disney sokat finomított az alapanyagon, de maradtak azért benne meredekebb – végül kivágott - jelenetek. Az egyikben a cethal gyomrában raboskodó Dzsepettó már hallucinál az éhségtől, rőfös kolbásznak nézi a kötelet, és először Figaro, a macska, majd később az öreg is meg akarja enni Kleót, az aranyhalat.

Micimackó kalandjai (1977)

Feltehetően nem mondunk újat azzal, hogy az Alexander Milne könyvében szereplő állatok a szerző fia, Christopher Robin (a Karinthy-fordításban Róbert Gida) saját plüssjátékai voltak, amelyeket ma is meg lehet nézni a New York-i közkönyvtárban. (Valós helyszín a Százholdas Pagony is, Kelet-Sussex közelében található Ashdown Forrestben.) A Csekélyértelmű Medvebocs és a pagony többi lakója azután tett szert igazi világhírnévre, hogy 1961-ben a jogokat a Walt Disney vásárolta meg, majd három rövidfilm után 1977-ben moziba került az első egész estés Micimackós Disney-mozi. A korai Disney-feldolgozások még a könyvek történeteit követték, leszámítva, hogy beiktattak egy a könyvekben nem szerepelő új karaktert, Ürgét. Malacka figuráját viszont feleslegesnek ítélték, ezért ki akarták hagyni, de a heves tiltakozások miatt mégis megkegyelmeztek a röffencsnek. A későbbi mozikban és tévésorozatokban a rajzok alig változtak, de a sztorikat és a karaktereket beborította a Disney-hab. Nem sok közük volt már Milne alapművéhez, amivel már sok rajongó nem értett egyet.

Fantasztikus labirintus (1986)

Amíg a Harry Potter-franchise titokdobozából olyan utólagosan kipattant információkkal gazdagodhatunk, minthogy melyik kiskamasz karaktere volt homoszexuális, a Hollywoodban készült ifjúsági kalandok igazi, '80-as évekbeli hőskorából származó történetek nem kecsegtettek hasonló, felesleges utóélettel – az instant klasszikus Végtelen történet, Az utolsó egyszarvú, a Goonies vagy a Fantasztikus labirintus sztorijára 30 év távlatából mégis mindenki emlékszik. Jim Hanson, a Muppetek legendás bábmesterének utolsó rendezése nem utolsó sorban a manókirályt alakító és a filmzenét is jegyző David Bowie ikonikus filmje, amelynek a monty pythonos Terry Jones írta a forgatókönyvét, és amelyben a 16 éves Jennifer Connelly élete első komoly szerepében látható. Mivel a kisöccse nem hagyja olvasni, Sarah mérgében azt kívánja, hogy Jareth, a Labirintus című mese manókirálya vigye el a szülei által rá hagyott kisöccsét. Óhaja teljesül, a lánynak pedig 13 óra alatt kell átvágnia az ezer veszélyt rejtő labirintuson egészen Jareth kastélyáig - ehhez pedig a szobájában életre kelt játékok is segítségére vannak. A Muppet Show alkotójának bábjaihoz fogható figurákat azóta sem látni gyerekfilmben.

Játékszerek (1992)

Robin Williams egyik legidétlenebb, de talán leginkább szívből jövő filmjében meghal a játékgyár igazgatója, de helyét nem a felnőni képtelen fia veszi át, hanem a hadigépekbe belepistult tábornok nagybácsi, akit a remek angol Shakespeare-színész, Michael Gambon alakít. A katonatiszt a játékok készítését jelentősen más irány felé haladva képzeli el, a két testvérnek pedig meg kell gátolnia, hogy a cég ezután műanyag fegyvereket, távirányítós tankokat és hasonló militáns és agressziót kiváltó kacatokat kezdjen el gyártani. Csakhogy a mellőzött igazi örökös nem adja fel és húgával, Elzászkával (Joan Cusack) az oldalán felveszi a küzdelmet. A veterán rendező, Barry Levinson régi álma volt ez a pazar látványvilágú film (a produkciót egyébként jelölték a legjobb jelmez- és látványtervezés Oscar-díjára), de végül nem igazán találta meg a célcsoportját: talán egyfajta profetikus társadalomkritika szeretett volna lenni, ahol a korszerűtlennek titulált hagyományos, gyermekbarát játékok lassan a szemétdombra kerülnek, korábbi szerepüket pedig erőszakos utódaik veszik át. Gyerekeknek nem való, felnőtteknek még annál is kevésbé. Valahol a kettő között megrekedve, nekünk mégiscsak bejött a filmélmény.

Jumanji (1995, 2018)

A kilencvenes évek egyik sikerfilmje egészen a 2017-es remake-ig képes volt a tévé elé szegezni kicsiket és nagyokat, ami inkább Robin Williams mosolygós arcának volt köszönhető, mintsem a rendezésnek és az akkor még gyerekcipőben járó CGI-nek, ami meg sem közelítette a két évvel korábbi Jurassic Park számítógépes trükkjeinek a színvonalát (a botrányosan bénán kivitelezett őrjöngő majomgaleri akár a gyalázatos Vuk 2-ben is elfért volna). A Dwayne Johnsonnal és Jack Black-kel forgatott remake javára nem írhatunk fel túl sok mindent, de azt mindenképpen, hogy a korhoz igazítva alaposan újrahangolja az eredeti filmet. Míg Chris Van Allsburg ’81-es könyvében és filmváltozatában egy táblás társasjáték világa kel életre, azaz a dzsungelben élő állatok szabadulnak el egy házban és egy kisvárosban, addig az új változatban már egy spéci videójáték szippantja be a kölyköket, akik aztán a játék választható karaktereinek fizimiskájában újjáéledve veszélyes dzsungelkaland közepébe csöppennek. A film óriási siker, naná, hogy a folytatás(ok) sem maradhat(nak) el.

Chipkatonák (1998)

Joe Dante, a Szörnyecskékkel (1984) elhíresült filmrendező igazán pörgős, akciódús és vicces alkotása több fronton is kritikai csapást mér a fogyasztói társadalomra, de nem kell agyérgörcsöt kapni az üzenetek dekódolásával: ez a kilencvenes évekbeli, ám remek CGI-animációval megtámogatott mozi stand-by-ra állított hipotalamusszal ígéri a legbiztosabb kikapcsolódást. A Globotech hadipari cég bekebelez egy csőd szélén álló kis játékgyártó vállalatot, amelynek vezetője úgy gondolja, érdemes hasznosítani az új tulajdonos szakmai hátterét a játékok fejlesztésénél is. A mérnökök kifejlesztenek egy új, minden korábbi akciófiguránál élethűbb mozgásra képes műanyag hadsereget és képzelt ellenfelüket, a földönkívüli Gorgonitákat. Hogy tovább fokozzák a játékok "tudását", a Globotech egy új, katonai stratégiákat tartalmazó mikrocsipjét ültetik a kis figurákba... Az ohioi játékbolt tulajdonosa biztosra veszi, hogy a Chipkatonák nagy sikert aratnak, hiszen fia, a 15 éves Alan is szívesen játszik a figurákkal. A Globotech központi számítógépe azonban váratlanul aktivizálja a játékokat és támadásra ad parancsot. A Chipkatonák kitörnek a játékboltból és megkezdik a harcot a Gorgonitákkal. Amikor a Gorgonita figurák kommunikálni kezdenek Alannel, a katonák ezt úgy értelmezik, hogy immár az emberek is ellenségnek számítanak, így ostrom alá veszik a házat.

Gyerekjáték (1988, 2019)

Noha Chuckyt a filmtörténelem leghírhedtebb sorozatgyilkosai között szokták emlegetni, már három évtizede is erős volt a kísértés, hogy az életre kelt játékbaba ámokfutását felvezető első fél órában kilőjük a filmet. Nem lett volna okos ötlet, a hitvány színészi aknamunka és a röhejes felütés ellenére ugyanis roppant szórakoztató gyilkolászásba torkollik ez a bábos/babás slasher horror szubzsánerének megágyazó trash. Mielőtt Charles Lee Ray, a mosdatlan szájú fojtogató sorozatgyilkos a rendőrök elől menekülve ólommérgezés következtében exitál, fekete mágia segítségével az épp kéznél lévő Chucky plasztiktestébe költözteti éjsötét lelkét, majd a hatéves Andy tulajdonába kerülve éli ki vérszomjas hajlamait. Don Mancini, Chucky megalkotója, aki egy rakás béna folytatást is készített a franchise-hoz, elhatárolódott a 2019-es remake-től, pedig a modernizált verzió elég jól sült el: ezúttal szó sincs okkult lélektranszportról: Chucky egy oprendszerrel üzemelő játékfigura, akiből a szeretetvágy hozza elő a pszichopatát, miután a babagyár elnyomástól bepöccent vietnami munkása kikapcsolja rajta a tűzfalat. Az új változat leginkább zavarbaejtő megoldása, hogy a Mark Hamill hangján rosszalkodó Chucky potenciális áldozatai – élükön az Andy mamáját alakító Audrey Plazával (róla még sokat hallunk majd) – éppannyira csapágyasnak tűnnek, mint a bekattant játékpurdé.