A vonzás és a taszítás szabályai – A Volt egyszer egy Hollywood című filmről

Bárhol lehetsz lúzer, felesleges fiú, vagy olyan figura, aki fölött eljárt az idő. Egyetlen egy helyet, Hollywoodot kivéve. Ha itt vesztes vagy, duplán vagy vesztes, mert itt szembe jön veled, minden, amit gyűjtőnéven karriernek neveznek. Vagy beköltözik a szomszédodba. Ahogy Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) mellett házat vásárló Roman Polanski és szexbomba felesége, akinek erogén zónája egy mérföldre kezdődik a testétől, és mellesleg tehetséges is. Ha itt vagy egy fényevesztett sorozatszínész, az kb. olyan négyes erősségű szerencsétlenség, mintha háborús veterán lennél, aki mondjuk egy baráti tűzben kapott napalmot Vietnámban. Üdv! Ön a Volt egyszer egy Hollywood című film kritikáját olvassa.

PZL – 061.hu

De vannak, akik még Ricknél is nagyobb lúzerek. Ott van a hűséges fegyverhordozója, lótifutija és kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt), akit utál a szakma, mert a helyi pletykák szerint megölte a feleségét. De persze tudjuk, hogy a legnagyobb vesztes Sharon Tate, akit 1969 augusztus 8-án meggyilkolnak, nem sokkal a Holdra szállás után, de még Woodstock előtt. Persze, a legnagyobb vesztes a hatvannyolcas nemzedék, amelyiknek a popkultúra legfényesebb esztendejében véget érnek az álmai. A Holdra szállás vagy az LSD-s elszállás lehetett volna a csúcs, de az emberiség nem került a kulturális és ideológiai súlytalanság állapotába, mert a magát hippinek tartó Charles Manson követői brutálisan felszámolták a hippi álmokat is, így Woodstock a gyilkosság után néhány napra már nem is tudott beteljesülni. Aztán a kegyelemdöfést a Hells Angels nevű részint hippi, részint náci motorosai adják meg 1969 december 6-án. A Stones – akik nem voltak ott Woodstockban – megmutatták milyen az, amikor egy fesztiválon fellép a legnagyobb headliner, de aztán a Pokol Angyalainak egyik tagja megkéselt egy 18 éves színes bőrű srácot.

Vagy a média összeesküvés-elméletei, csúsztatásai, manipulációi is megértek volna egy történetet, hiszen fényképekkel illusztrálták Tate sátánista szeánszokon való részvételét, de ezek standfotók voltak, amelyeket Az ördög szeme forgatásán készítettek. Tarantino viszont egy szórakoztató mozit akart csinálni, ami ugyan kifut a Tate-gyilkosságra, de valójában nem arról szól. Beidéz számos második világháborús filmet, ami részint utalás lehet a 68-as generáció apák bűneivel való szembenézésére, illetve a hippi-korszak szubzsáneréhez tartozó okkult, ezoterikus Los Angelesre (vö: Thomas Pynchon könyveit vagy David Bowie L.A-ben töltött rövid korszakával…). Lehetett volna legalább egy halovány utalás a Beatles fehér albumán szereplő „hullámvasutas” Helter Skelterre, Piggiesre és a Revolution No. 9-ra is, elvégre ezek a dalok voltak úgymond a gyilkosság háttérzenéi, de Tarantino eleve nem használ Beatlest, vagy bármit, ami angolszász vagy európai lenne, csak olyat, amit már ledaráltak Hollywoodban, azaz amerikai trasht, legyen az szörf-rock vagy egy ötvenes években forgatott western-sorozat.

(Arról nem is beszélve, hogy a gyilkosságot feldolgozták már többek között a Helter Skelter című 2004-es filmben is.)
A film Tarantino hollywoodi kifestőkönyve, amibe nemcsak a neonrózsaszínt és a koktélok világoskék színét keverte, hanem a vér vörösét is. A mozi egyébként két verekedős jelenetet leszámítva nem nevezhető brutálisnak, az viszont tényleg a brutalitás költészete, vagy inkább Tom és Jerry, amikor egy kutyakonzerves dobozt Cliff Booth betol egy rosszfiú szájába. A film a maga 160 percével kimondottan hosszú, simán tovább lehetett volna vágni, főleg azokat a jeleneteket, amelyek filmek voltak a filmben, azaz Tate és Rick Dalton filmjeit. Ezek ledobták a nézőt a történetről, megtörték az elbeszélés ritmusát. Ugyanakkor zavarbaejtő volt az is, hogy mennyire szűkre vette a látószöget a rendező, a filmnek nem volt meg az a távlata, nagyszabása, ami mondjuk akár csak az Elton John életéről szóló Rocketman felvillantott. Tarantinónál egy buli nem mutatja föl azt a hedonista panorámát és jól megkoreografált látványorgiát, amit manapság egy partikompozíciótól elvárhatunk, viszont cserébe megkapjuk a zseniális dialógusokat, a nagy bemondásokat, azokat, amiket a filmiparban csak is kizárólag Tarantino tud.

https://www.youtube.com/watch?v=gzbOBgqRyIY

A Volt egyszer egy Hollywood idézettechnikája viszont egészen bámulatos. A kocsiból kiszállás összes filmes toposzát megtekinthetjük, még azt a poén is elsül, amikor kinyitod az autó ajtaját, kihull egy pezsgős vödörnyi csikk a repedezett aszfaltra. Ugyanakkor, amikor szóba kerülnek az olasz spagetti westernek és Ricket felvillantja a római stúdiók között, akkor annak olyan erősnek kellett volna lennie, hogy azonnal kedvünk támadjon felhajtani tíz ristrettót Marcello Mastroiannival és házhoz rendelnénk egy milánói szabót, hogy készítsen nekünk lenvászon zakót. Ehelyett az olasz szál kimerül abban, hogy Rick olasz felesége olaszul, a jellegzetes vitális tónusban mondja a magáét, mintha csak a Modern család epizodistája lenne. A filmben szinte mindenki hatalmasat alakít, Hollywood két vezető színésze, Leonardo DiCaprio és Brad Pitt önmagukban is elviszik a filmet, de Margot Robbie is nagy formátumú színésznő, aki nemcsak a proli jégtáncost alakítja lefegyverző módon, de a kissé önimádó, csacska színésznőt is. Viszont túl sok zsánert mutatott be a film, van itt western, kemény második világháborús film, kémparódia, kung-fu mozi, és ennyit még 160 percben sem lehetett felrakni. Hiába lubickol ezekben a citátumokban Tarantino, ez a sok motívum nemhogy erősítené, hanem némileg gyengít a film egységét. Volt idő, amikor a rock and rollt nem akkordokkal írták le, hanem vegyületekkel, és ugyanebben az időben megpróbálták vérrel is megírni a kottáját. Tarantino az az utóbbit idézte meg, mégpedig úgy, hogy szóba sem hozta magát a nagybetűs ROCK-ot.