Félelem a sötéttől, félelem önmagunktól – Az Iron Maiden kilencvenes években készült lemezeit tartalmazó díszdobozról

Megjelent az Iron Maiden életműsorozat harmadik doboza is, amelyben a zenekar kilencvenes években készített anyait dokumentálták. Bizonyára ez lesz a „legkevésbé szeretem”-doboz, hiszen az 1992-es mára már klasszicizálódott Fear Of The Dark és a 2000-ben publikált Brave New World mint egy szendvics, fogja közre a két Blaze Bayley-albumot, amelyeket egyaránt utált a szakma és a közönség is, oly’annyira, hogy a zenekar a koncertjeiket olyan kis helyeken voltak kénytelenek megszervezni, amelyeknek az ajtaján nem fértek be az Eddie-bábok, ugyanakkor Dickinson nemrég – nagyon szimpatikus módon – pozitívan nyilatkozott erről a két kakukktojás albumról.

PZL – 061.hu

Az 1992 májusában megjelent Fear Of The Dark több szempontból a legek albuma. Ugyebár az album afféle kapudrogja azoknak a gyerekeknek, akik a kilencvenes években a metálban találták meg az önazonosságukat, és minden vigaszukat a pattanásokra és a csajmentes hétvégékre. Ez lett az utolsó olyan album, amelyet Martin Birch producelt, ezen a lemezen énekelt a 2000-es visszatérése előtt utoljára Dickinson, ez lett az addigi leghosszabb, immár a CD-korszakban megjelent lemezük, és a már pólókon is nagy sikert arató covert nem nem Derek Riggs készítette, hanem Melvyn Grant.

A címadó nagyopera mellett az album egyik legjobb dala a Childhood’s End, és persze minden olyan felvétel, amely némileg tágítja a Maiden-féle zenei tartományt, ilyen például a speed-es, punkosan egyszerű Be Quick or Be Dead, a sakál-vokásosFrom Here to Eternity, az izgalmasan építkező, és a Maiden egyik refrénjével előálló Afraid to Shoot Strangers… Ezzel szemben a slágernek kiszemelt Wasting Love hagyományos ballada-szerű belassulása egyáltalán nem áll jól a Maidennek, annál jobban a Fugitive atmoszférikus, ősi energiákat megmozdító nyitánya, amiben a törzsi dobolás különös erőt ad az egyébként egyszerű, szintiszőnyeggel dúsított dalnak… Sokszor színeztek szintetizátorokkal, de ezek egyáltalán nem zavaróak, hiszen alázatosan támogatják meg a zene teátralitását. Viszont az album már a CD-korszakban készült, azaz hosszabb a vinylek átlag 42 percénél, így aztán kerültek rá töltelék számok is, például Chains of Misery, vagy a Judas Be My Guide, vagy a focihuligánokról szóló Weekend Warrior ugyanakkor ezekben a számokban is vannak olyan motívumok, amik miatt érdemes meghallgatni mindkét felvételt, arról nem beszélve, hogy a Fear Of The Dark végül klasszicizálódott, az első Dickinson-korszak utolsó albuma, így 27 év távlatából igen is remek albumnak tűnik. A Fear of The Dark turnéja idején Dickinson már nemcsak fantáziált, de már dalokat is írta az 1994-ben megjelent második szólólemezére, a Balls to Picassóra, amelynek promóciós turnéja idején még a Fekete Lyuk pincéjében (akkor mát III/III-as klub) is fellépett az Auróra (!) előtt, amit e sorok írójának volt szerencséje látni. Valójában Dickinson egy klipforgatásra jött Pestre, mert megtetszett neki a Golgota utca szétgrafittizett, világvégi hangulata.

Az 1995 októberében megjelent X Factor - ne szépítsük -, sajnos tényleg gyenge lemez, és nem feltétlenül Blaze Bayley hangja miatt, hanem azért, mert eltűnt az erőtér, az energia, az ihlet az akkor már húsz éve zenélő csapatból. Pedig nem rossz az albumot nyitó Sign Of The Cross és az azt követő Lord of the Flies, de a legtöbb felvétel megúszós, közepes dal, szóval Dickinson tényleg úriember volt, amikor dicsérte a lemezt, hiszen a két Bayley-album a zenekar életművének mélypontja. (Persze, nem minden Dickinson-album sikerült, a 2006-os Matter of Life and Death és a 2010-es The Final Frontier sem a korpusz csúcsművei, de egy ekkora életműbe belefér egy-egy kevésbé ihletett periódus is.) Az X Factorban túl sok a lassú felvezetés, a későn felpörgő dal, és általában az ihlet. Inkább az epikusabb felépítés, a mellébeszélés volt jellemző, mint az erős riffek felmutatása. Egyetlen igazán jó szám található a lemezen, a különböző válogatásokon is rendre feltűnő Man on the Edge…

Ennél is nagyobb bukás volt az 1998 márciusában megjelent Virtual XI, pedig a nyitó Futureal simán elfért volna a Killersen is, hiszen kellemes, csattogó basszussal megküldött punk-rock, de erre a lemezre is jellemző a lassan kibomló, maszatolós, bizonytalan játék. Vagy nevezzük így: a progresszívebb felfogás. A zenekar tudta, hogy maga brand mekkora önérték, ezért a borító tervezésére ismét Derek Riggs készítette, aki a csapat legnagyobb albumait is illusztrálta. Mégis, az anyag ötlettelen lett, Bayley nem hozott jó énektémákat, nem ihlette is meg a zenekari tagokat, így végül 1999 elején megkérték hogy távozzon. Mielőtt a rajongók teljesen kétségbeestek volna, az Iron Maiden bejelentette a nagy hírt: Bruce Dickinson hat évvel a távozása után visszatér a zenekarba, mert mindenkinek így a jobb. Dickinsonnak is, akinek nem mondható különösebben sikeresnek a szólópályafutása, és a zenekarnak sem, hiszen sikerült leküzdeni magukat a második vonalba. Szintén nagy hír volt az is, hogy a volt gitáros, Adrian Smith, a klasszikus felállásának gitárosa visszatér, azaz: újra együtt volt a nagy csapat, ugyanakkor a dalszerzői vénával is rendelkező Janick Gers maradhatott, így vastagabban szólaltak meg a koncerteken.

Először, hogy összeszokjanak, lenyomták a The Ed Hunter válogatásalbumhoz kapcsolódó koncertsorozatot, majd nekiálltak a Brave New World munkálatainak, ami 2000 áprilisában került a boltokba. A visszatérő lemezt mindenki szerette, a szakma és a közönség is, sőt Dickinson is azt mondta, hogy ez a kedvenc albuma, ami szokásos promóciós fogásnak is tűnhet, ugyanakkor a lemez tényleg nagyon erős, visszaidézi a nyolcvanas évek fénykorát, alig van rajta üresjárat, visszatértek a teátrális énektémák, az érzelmek teljesebb skálája. Címadó dal változatos, slágeres, kőkemény és egyben progresszív is, ahogy nagyon jól sikerült a nyitó felvétel, a The Wicker Man is. A balladisztikus Blood Brothers is jól muzsikál, a The Mercenary is jól felépített, hatásos rockdal, talán csak a Dream Of Mirrorst „gondolták túl”… , ugyanakkor nagyon odavág a kimondottan „true” The Fallen Angel, és a folkos hatású The Nomad is. A kislemezen is megjelent Out of the Silent Planet pedig szintén felvisz azokra a magaslatokra, ahonnan jó szétnézni a műfaj fémes tájára. 2000 kora nyarán kezdődött a lemez turnéja, ami máig beárazta a zenekart, a csúcspontja ugyebár a 2001. január 19-én Brazíliában a Rock in Rio fesztiválon előadott showjuk, amit több, mint 250.000 ember tombolt végig,és ami a világ egyik legnagyobb tömeget vonzó rockkoncertje volt. Azóta a Maiden a rock üzletág egyik legjobb befektetése, sorra adják ki a korrekt és a kiváló lemezeiket, a legutóbbi munkájuk, a 2015-ös The Book Of Souls a zenekar pályafutásának egyik legnagyszerűbb alkotása, szóval a visszatérő album szép új világa tényleg elhozta a zenekar történetének másodvirágzását, megmutatva, hogy a legjobb múzsa nem feltétlenül a szép nő, az Iron Maiden esetében egy bizonyos Eddie nevű lény.

Vezető kép: loudwire