Szülőről gyerekre - A fehér szalag című darabról

Michael Haneke gyerekmeseként aposztrofált bűnügyi történetét 2010-ben láthattuk a filmvásznon, most a Katona József Színház díszletei között, Ascher Tamás rendezésében elevenedik meg a fasizmus lélektani gyökereit feltáró alkotás. De képes-e életre kelni a hanekei misztikus világ a színpadon? Képes-e hozni a mindent átitató feszültséget, illetve van-e, és ha van, hol húzódik a határ didakszis és morális példaadás között?

MM – 061.hu

Egy észak-német főúri birtokon járunk 1913-ban, az első világháború kitörése előtti évben. Több szálon fut a cselekmény, a rejtélyes esetek kirakósait a falu jószándékú tanítója próbálja összeilleszteni. Nehéz dolga van: a furcsa eseményeknek csak egy-egy apró momentumát ismerjük meg, részleteket, amelyekből különféle egészek illeszthetők össze. A családok ugyan beszámolnak a tragikus eseményekről, de egyetlen ügyet sem gombolyítanak fel, egyiknek sem járnak a végére. A hátborzongató esetek számával egyenes arányban nő a rejtély, a feszültség, az iszonyat, a nyugtalanság. Úgy tesznek, mintha semmi nem történne, az elkendőzés, a felszínesség mintegy szervező erőként ad folytonosságot az eseményeknek, a mélyben kapirgálás kikerülése pedig feloldozást adhat a történet szereplőinek. A film fő kérdése, ahogyan a darabé is, hogy mi az egyén és mi a közösség felelőssége. Hová vezet az eltussolás, a bűneinkkel való szembenézés hiánya. És hogy mindez hogyan csapódik le gyermekeinkben, mit szippantanak magukba mindezekből. A darab erőssége épp ebben rejlik: precízen ábrázolja a gyermeklélek ambivalens "érzékeléseit", amely egyrészt a szülőről gyermekre "szálló" viselkedésminták realizálásának fontosságára hívja fel a figyelmet, másrészről, bőven hozzátesz a feszültséggel átitatott atmoszférához.

Ascher a filmhez hűen vitte színre a cselekményt, a rejtélyes bűnesetek forgószínpados technika segítségével fűződnek láncolattá, Khell Zsolt díszlete kellően nyomasztó, Szakácsi Györgyi sötét jelmezei is hitelesek, hozzátesznek a borongós hangulathoz. A színészeket többes szereposztásban láthatjuk, ami már önmagában nagy kihívás, ráadásul olykor nem is a kulisszák mögött, hanem a színpadon, a szemünk előtt láthatóak az „átváltozások”. Bata Éva például remekel, könnyedén lényegül át a lelkész lányából bárónővé a színpadon. De Bezerédi Zoltán is nagyot játszik: egyszer bigott lelkészként, máskor fogyatékos kisfiúként láthatjuk az egyfelvonásos darabban. Rajkai Zoltán a narrátor szerepére tökéletes választásnak bizonyul, finoman, fokozatosan nyílik ki a karaktere, ő a stabil pont, az egyetlen kapaszkodó e talajtalan és kényelmetlen világban. A legemlékezetesebbet Fullajtár Andrea nyújtja Wagnernéként, az ő karaktere a legrétegzettebb, a nézőnek az az érzése, ő tudja a legtöbbet, ő a kulcs a különös történések megfejtéséhez. Wagnerné, a falu bábája külső jegyeiben is magán viseli a tragédiákat, elcsúfított arca, ősz haja mind-mind saját sorscsapásainak fizikai kivetülései, szerencsétlensége leginkább a doktorral való megrázó és kellemetlen jelenetben domborodik ki, ahol mint nő, mint szerető vall kudarcot.

De vajon mennyire oldható meg a színpadon az, amit Haneke kamerája képes láttatni? A film semmi brutálisat, semmi konkrétat nem mutat, a fojtó hangulat, a mély iszonyat azonban a bőrön érezhető. A vészjósló atmoszféra igen, a borzongás kevésbé érezhető a színpadon. Míg a film a zárt ajtók mögül is képes éreztetni a poklok poklát, ez a színpadon kevésbé működik. Habár játszanak a fényekkel és a hangokkal, a hatás elmarad, egyik jelenetnél sem rezzen össze a néző. A filmes eszköztár ilyen szempontból hálásabb, de talán az elliptikus szerkesztés a színpadi adaptációban is nagyobb hangsúlyt kaphatott volna.

Haneke megrögzött igazságkeresése, a felszín alatti szenny és gonoszság fókuszba helyezése, mind-mind központi motívumai a darabnak, de Ascher - ahogyan Haneke sem - nem kínál megoldást. A zárójelenetben a falu népe istentiszteletre gyűlik össze és ájtatosan zsoltárt énekelnek - félelmetes, kegyetlen és hazug ez a kép, egy olyan közösséget látunk, amelyben a bűn nem von maga után semmilyen büntetést, az elhallgatás, és a szőnyeg alá söprés módszere pedig egyértelműen egy erkölcsi katasztrófa táptalaja. A kérdésekre csak a tanító keresi a válaszokat, ám ő is elbukik, így a mű nyitva marad. Nincs evidensen mélyreható didakszis, csak egyfajta lebegtetés, ami éppen elég brutális ahhoz, hogy a néző a darab után pár percig képtelen legyen megszólalni.

Hogy Ascher Tamás érvényes formát talált-e Haneke filmjének, az egyelőre kérdés marad, a darab nem üt akkorát, mint a film, mindenesetre különleges kísérlet egy új színházi nyelv megalkotására, ami miatt érdemes jegyet váltani rá.

Fotók: Horváth Judit