Ez elment vadászni – Knut Hamsun Pán című regényéről

Jövőre lesz 100 éve annak, hogy Knut Hamsun, (1859- 1952) norvég írót irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki, tehát majdnem kerek évfordulóra jelent meg újra a Pán című regénye a majdnem elfeledett írótól. Aki azonban a később a nácikkal kollaboráló író könyvében egyfajta szélsőjobbos szellemi arzenált, vagy valamiféle okkult-panteista kifestőt keres, az csalódni fog. A Pán irodalmi alkotás, se több, se kevesebb, azaz a hegyek és erdők hipnotikus erőterében játszódó szerelmi háromszög dokumentálása.

PZL – 061.hu

Hamsun regényének újbóli kiadása irodalmi szenzáció is lehetne, Isaac Bashevis Singer amerikai író „a modern irodalom atyjának” nevezte, míg Thomas Mann azt mondta róla a Nobel-díj átadása után, hogy „soha méltóbbnak még nem jutott ez a dicsőség”, arról nem beszélve, hogy Hemingway is azt állította: "Hamsun tanított meg írni". És ugyebár Hamsun életútjának pikantériáját az adja, hogy idős korára szimpatizált a nácizmussal, azt pedig döntse el ki-ki maga, hogy milyen mélyen ítél el egy öregembert, aki a II. világháború kitörésekor 80 éves volt. Nem könnyű a dolog megítélése, mégis a norvég hatóságok a közel kilencven éves írót 1947-ben bíróság elé állították és vagyonelkobzásra ítélték, így agg kora hátralévő részét szegénységben élte le. Ennyi idő távlatából viszont már nincs értelme a morál mérnökeként meghatározni a méretarányokat, csak tudomásul venni azt, hogy Hamsun idős korára elveszítette ítélőképességét, rossz döntéseket hozott, amiért súlyos árat fizetett.

Számára valójában a legnagyobb büntetés az volt, hogy egyszerűen kiretusálták az elmúlt 70 év irodalmából, és hát vessük össze a másik nagy norvég ismertségével, Ibsennel, akinek a drámáit mai napig játsszák a színházak, életműve tananyag. Ehhez képes Hamsunt tényleg elfelejtette az utókor, jól szimbolizálja a megítélését az, hogy a könyveit az olvasói egy része ugyanúgy elégette, megsemmisítette, ahogy a nácik tették a zsidó származású klasszikusok műveivel. És persze a legfontosabb kérdés mégiscsak az, hogy jó regény-e a Pán. A kérdésre adott válasz nem is olyan könnyű. Vannak művek, amelyek bár megújították egy adott kor irodalmi hagyományát, mégis pont azok az alkotások avulnak el gyorsan, a radikalizmusukat idővel túlhajtottnak ítéli az utókor. Hamsunt többen úgy ítélik meg, hogy ő a XX. századi értelemben vett modern regény egyik atyja, Mann, Hesse Kafka, Wells is csodálta, így az olvasó értelemszerűen hatalmas elvárással áll akár Pánhoz is, amit az utókor Hamsun egyik fő műveként tart számon.

Halkan jegyezzük meg: hogy talán érdemes lett volna a kiadónak - minimális kockázatot vállalva - újrafordítania G. Beke Margit 1925-ös munkáját, bizonyára sikeresebben hozhatta volna helyzetbe Hamsun valóban izgalmas regényvilágát. A Pán (1894) a természet szépségét, erejét mutatja fel a civilizáció hamissága és az embert megnyomorító világával szemben, ebben rokona például a francia Gionónak, vagy éppen Fekete Istvánnak is, de eszköztelen, mégis sok esetben lírai jellege a tényirodalommal is rokonítható… A kimunkált szerkezetű, takarékos, lassan hömpölygő mondataiból a Hamsunra jellemző tradicionális értékvilág sejlik föl, a röghöz, a természet tisztaságához való visszatalálás, azaz lázadás a modern világ ellen. Az egyszerű vonalvezetésű regénytörténet hőse az Észak-Norvégiába menekült Glahn hadnagy, aki kunyhójában írja a feljegyzéseit két kiadós séta között.

Amikor már azt hinnénk, hogy a könyv dramatizált tájleírások egymásutánisága, akkor váratlanul kibomlik egy szerelmi háromszög, ahol persze a nők is afféle archetípusok. A hadnagy az önfeláldozó, őszinte érzelmekkel teli Eva és a szeszélyes, szinte még kamasz Edvarda között vívódik, miközben madarakra vadászik. és a feljegyzéseivel piszmog. Itt már nincsenek tolsztoji jellemzrajzok, Glahn hadnagy múltjáról, személyiségéről szinte semmit nem tudunk, még azt sem, hogy melyik városból érkezett, hogy voltak-e gyerekkori traumái, szóval, egyszer csak feltűnt a hegyen, egyszer csak feltűnt egy bálon, egyszer csak feltűnt a Pán című regényben. Hamsun leír egy kimondottan brutális jelenetet, ami csak úgy megtörténik, ahogy hajnalban megered az eső, a hadnagy nem kommentálja különösebben, a kegyetlenség önmagába zárul. Leginkább talán Edvarda démoni energiái azok, amik felkeltik az olvasó érdeklődését, és talán az, hogy Hamsuntól el tudunk jutni Ilyés Gyulától és Csallog Zoltánon át Tar Sándorig.

A fotók hátterében Nagy István festményei láthatóak.