A fiktív valóság, amit politikának hívnak
Miután a magyar közállapotok a „reality” showműsorok szürrealitásához hasonlítanak, valójában éppen annyi köze van a fikciónak a valósághoz, mint a tényeknek és okszerűségeknek. Ha pedig ez igaz, akkor valójában a fikció közelebb áll az objektivitáshoz, hiszen a fikció saját valósága értelemszerűen igaz, mivel a fikció kereteit nem tudja szétfeszíteni egy tényállítás sem. Szemben a valós valósággal, ahol a valóság nem a közös realitásérzékelés kereti között, hanem az egyéni percepciók, vagyis a szekértáborok logikája mentén dől el. A személyes valóságérzékelést tehát megzavarhatják a tények, amelyek így már nemtényekként csapódnak le, szemben azzal a helyzettel, hogy a fikcióban bármilyen tény tényként fogadható el- még akkor is, ha a valós valóságunkban egyébként az adott tényt a tényi mivolta ellenére is nemtényként értékelnénk. Szorítkozzunk tehát ezentúl a fikciós írásokra!
Esős hétfői nap volt a Harris Parkban, Hősünk a virginiai kisváros főterének kockakövein pattogó cseppek zaját hallgatta. A teret bevilágító egyetlen fényforrás nem Magyar Péter volt, ekkor erre még nem is gondolt, a valóságban maradt. Az kötötte le éppen a gondolatait, hogy egy olyan politikai összeesküvésbe csöppent bele, amire legalább négy, de inkább 10 éve várt.
Hősünk belépett a Terembe. A levegőben drága szivarfüst és a hatalom hűvös magabiztossága terjengett. Az asztaloknál a "Fortune 500" elitje és az árnyékvilág képviselői ültek. Ott ült Gabriel, a nemesi származású román, aki a szoftveriparban szedte meg magát. Mellette ült a rabszolgából felszabadított kegyetelen üzletasszony, Esmeralda, aki neve ellenére nem a latin világot, hanem másodsorban Amerikát, első sorban pedig a teremben ülőket képviselte. És persze nem hiányozhatott Charles sem, aki valahogy mindenkit ismert, de őt senki sem. És számára ez jelentette a legnagyobb üzletet.
A pódiumon Steve Rogers állt, oldalán a mindenki által csak „Pete”-nek szólított fakó figurával. A felületes szemlélő elsőre azt hitte volna szegény Pete-ről, hogy egy kabáthordó, vagy pohárnok. És ez nem véletlen: ott állt ő már mindenki mellett, aki csak számított ebben a Teremben. De most Rogers mellett állt, és eredeti szakmája szerint a számokat és gráfokat görbítette úgy, hogy az megbízói kényes ízlésének is megfelejen- bármily kevés közük is volt így már azoknak a valósághoz.
– Az előző kampányunk totális csőd volt – kezdte Rogers, és egy grafikont vetített a falra, amely ennek a furcsa részvénytársaságnak a legutóbbi, csúnyán bedőlt portfóliójának görbéit mutatta. Valóban elkeserítő látvány volt: a második negyedévben -20 százalékos zuhanás, a harmadikban be is csődölt a projekt.
Nem is kertelt ennél tovább, mindenki tudta, hogy nem fogkefék, vagy cipőkanalak eladási mutatóiról beszél Pete és Rogers, hanem a teremben ülők legfontosabb projektjéről: a kongresszusról. Olyan csúnya vereség, mint legutóbb, nem fordulhat elő még egyszer.
Miután a Kartell- ahogy ezek a nagyhatalmú üzletemberek hívták magukat- befürdött a profi politikusokkal, egy új taktikát próbáltak meg.
– Elég a bénázásból– folytatta Rogers– amit megehetsz magad is, ne bízd amatőrökre! Nekünk, a teremben ülőknek kell a kezünkbe venni az irányítást. Csakhogy– fűzte tovább– minket sosem fogadnának el a balekok.
A valóság: Ők voltak a választók
–Shelly! – nézett ki a padsorokba– te lelövetted azt az akadékoskodó figurát valahol Ugandába, vagy Nepálban, vagy mittudomén hol. Ernst, hozzád képest Scruge már a karácsonyi szellemek előtt is odaadóbb volt, mint a Charitas. És te, Bush, te már meg sem tudsz anélkül szólalni, hogy ne akarjanak azonnal meglincselni– oktatta ki a hallgatóságot, majd úgy folytatta– Nem, mi nem állhatunk a frontra. De az olyanok, mint a jó öreg Pete, aki mindig itt van velünk, meg persze én, akit mindenki szeret, akár csinálhatnánk is egy pártot– lelkesített Rogers, majd félszegen hozzátette– csak legyen egy külsős balek, akit előre tudunk nyomni.
– Egy technokrata interfész – bólintott Pete. – „Szakértői kormány.” Ez a hívószó. A nép unja az ideológiát, de imádja a hatékonyság látszatát. Optimalizáljuk az államháztartást, és mindezt úgy tálaljuk, mintha egy svájci óra pontosságával mentenénk meg őket.
A tervet már a következő üzleti év elején „tőzsdére éretté” tették. De hiányzott a termék arcra: a Frontember.
– Kell valaki, aki úgy beszél, mint ők, de közülünk jött – folytatta Rogers. – Valaki, aki eljátssza a tékozló fiút, aki borítja az asztalt. Egy belső ember, akit mi emelünk ki a süllyesztőből.
Hónapok teltek el, és egyszer csak Hősünk fülébe jutott, hogy egy bizonyos Petro nevű washingtoni hot dog árus borította az asztalt. Állítólag standjánál állva rendre kifülelte, hogy mire készülnek a kongresszusi nagykutyák, és nem fél nyilvánosságra hozni. Hősünk elgondolkozott, hogy ez a Petro talán beszállhatna Rogers projektjébe.
Persze azt ő sem tudhatta, a gépezet már olajozottan működött. A háttérben a „Kartell” tagjai egy vegasi Elvis-imitátor esketőpap nevére létrehozták az „Inkubátor” fedőnevű egyesületet. És Petro hot dog árusból elnökjelölt lett.
Mikor Hősünk legközelebb látta Rogerst, az már egészen kisimultnak tűnt.
–Már csak egy párt kellett a kiszolgált formációk helyett. –vetette oda, majd felállt, és az ablakhoz lépett.
Lent, az utcán apró fénypontokként mozogtak az emberek. Fogalmuk sem volt róla, hogy a „spontán népharag”, amire készülnek, csupán egy gondosan megtervezett algoritmus végeredménye.
Ahogyan ezen tűnődött, meglátta a Potomac lágyan fodrozódó vizét az irodájából. Eszébe jutott, hogy gyerekként még azon csempészte a zárjegy nélküli szeszt, most pedig felülről néz le rá a sokmillió dolláros irodájából.
Aztán egy egészen másik dolog is bevillant neki. Régi csempésztársa, akivel egy tolvaj céhben dolgozott. Nem tudta a nevét, mindenki csak A-nak szólította.
A-nak azonban volt egy jó tulajdonsága: évekkel a közös csempészések után, de sok évvel ezelőtt dolgozott a Kartellnek. Úgy volt, hogy szolgálataiért egyszer majd kormányzót csinálnak belőle. De aztán ebből nem lett semmi. Ellenben a szervezet a megválasztásához megvolt: a Potomac Szövetség.
Ekkor Petro lépett be az ajtón.
–Ne ülj le, Petro– köszöntötte kurtán– megvan a pártod, a Potomac Szövetség visz az elnöki székig. Ezzel Petro kicsit meghajolt- az ő hazájában így volt szokás, ha egy nagyhatalmú oligarcha szólt hozzá-, majd elhagyta a szobát.
– És ha a báb elhiszi, hogy ő rángatja a zsinórokat? – kérdezte az halkan meghúzódó Pete a sarokból, aki nyilvánvalóan féltette a helyét a projektben.
Rogers elmosolyodott, de a szeme hideg maradt.
– Akkor egyszerűen elvágjuk a zsinórt. A szoftver futni fog nélküle is. 2026-ban a Kartell átveszi az irányítást, és a „szakértők” megkezdik a felszámolást. A demokrácia csak a csomagolás, Pete. Mi a tartalomért vagyunk itt.
A negyvenkettedik emeleten kialudtak a fények. A város pedig várta a „megváltót”, akit egy irodában írtak meg, hónapokkal azelőtt, hogy ő maga is megtudta volna: kiválasztották.
És most képzeljük el, milyen lenne, ha ez Magyarországon történne!
A valóság épp olyan, mint a fikció
A fenti kis történetben tehát a deepstate embereként Steve Rogers berántja Petro-t, akit betolnak elnökjelöltként, és mindenki azonosulni tud szerencsétlen átvert választóval, aki erről mit sem tud. A sztori nyilvánvalóan felháborító és elfogadhatatlan, egészen addig, amíg a neveket be nem helyettesítjük.
Steve Rogers helyett Kapitány, Petro helyett Magyar, Potomac helyett Tisza, és a sztori máris érdektelen az ország 35-40 (Hann Endre szerint 316) százalékának. Vajon mi ez, ha nem a kognitív disszonancia?
Pedig a tények tények. Kapitány István, Magyar Péter energiaáremelési-szakértője már négy hónappal a kegyelmi ügy kirobbanása előtt Budapesten járt, egy új politikai projekt indulásakor. 2023. október 16-án, 14 órakor a Haris Park rendezvénytermében több, ma a Tisza Párthoz köthető személy is jelen volt. Magyar Péter egyik jelenlegi gazdasági tanácsadója, Bod Péter Ákos itt mondta el, hogy megszorításokra készülnek egy kormányváltás esetén. Ekkor döntöttek arról is, hogy a bukott baloldali pártok helyett egy új pártot hoznak létre, amely látszatra távol tartja magát a baloldaltól, a valóságban azonban ezek a pártok kívülről támogatják őket.
És ez az ország jó harmadát, na meg a globalista sajtót nem érdekli, mert nem egy fikció, hanem a valóság. Furcsa egy hely az a nyúlgödör.
