Van zsákodban minden rossz – A Richard Jewell balladája című filmről

Sokaknak kiesett a kilencvenes évek, afféle elveszett évtizedként él bennük. A menő filmsorozatok is alapvetően a nyolcvanas évek lomjai között turkálnak (pl. Stranger Things, Dark), a kilencvenes évek még túl közel van, illetve mégis elég messze, hogy körülírjuk azt a korszakot, amikor már volt mobiltelefon, millió tévécsatorna, de még nem terjedt el az internet. No, ebben az elveszett időben, 1996-ban, az atlantai olimpia idején játszódik a Richard Jewell balladája című Clint Eastwood mozi.

PZL - 061.hu

A film egyszerű, mint a faék, nagy fordulatok sincsenek benne, ráadásul folytatja a jó ismert dokumentalista hagyományokat, mégis: az év egyik legjobb mozija. Tényleg nem történik benne sok, egy agilis, fontoskodó lúzer biztonsági őr sok embert megment, mert neki kb. mindenki gyanús, aki hátizsákot visz a vállán, és pont a csőbombás hátizsák is gyanús lett neki, amit egy ingyenes, szabadtéri bulin hagyott ott a merénylő. Így aztán a túlsúlyos Richard Jewell megment sok embert, két napra Amerika hősévé válik, de aztán kiderül, hogy leprofilozták, illik rá a magányos elkövető figurája, és jobb híján megvádolják. Clint Eastwood mindent tud a moziról, épp ezért nyolcvan felett sem akarja, hogy kárba vesszen a tudása, ezért megmutatja milyen a tökéletes régi vágású mozi, parádés színészvezetéssel, amely tényleg minden színésznek jutalomjáték, és hát nemcsak a főszerelő a Richard Jewellt alakító Paul Walter Hauser érdemelne Oscart, de szinte az összes mellékszereplő is.

Az ügyvédet megformáló Sam Rockwell (Laura Dern mellett ő hozta legjobban az elmúlt évben az ügyvéd karaktert), a mindenre kapható és mindenre képes újságírónőt hozó Olivia Wilde is, illetve Richard édesanyját alakító Kathy Bates is brillírozott. A film persze nemcsak a kissé mamlasz, mégis fontoskodó biztonsági őr kálváriája, azt is megmutatja, hogy a szenzációhajhász média hogyan tesz tönkre családokat, hogyan képes vádemelés nélkül gyilkosnak kikiáltani ártatlan embereket. Eastwood filmje egyben szociológiai mélyfúrás is, a Kenny Rogers-koncerten megmutatja milyen a tipikus republikánus szavazó, úgy, hogy a rendező is közismert republikánus. Ezt nevezik ugyebár eleganciának, önkritikának, ahogy sok hazafi számára szentként tisztelt FBI-t is elküldi a fenébe.

https://www.youtube.com/watch?v=d9vpAgRceyU

És akkor nem beszéltünk arról, hogyan teremt kapcsolatot a film történetmesélése sportközvetítésekkel, azaz hogyan illusztrálja mondjuk egy futóverseny a film egy adott jelentét. A Richard Jewell balladája abban is példaértékű, hogyan képes kapcsolatot találni egyes szereplők között, hogyan teremti meg a különleges viszonyt a menő, nagyszájú ügyvéd és a buflág biztonsági őr között, ahogy lélektani szempontból is rendesen lehetne szüretelni Richard és az anyja kapcsolatát elemezve is. A film alapanyaga szerény, ehhez képest Clint Eastwood mindent kihozott belőle, igazi mozi lett a Richard Jewell balladája. Olyan mint egy hátizsák, tele van kis zsebekkel, és hiába vannak benne kényelmet biztosító megoldások, mégis alaposan lehúzza a vállunkat, ha súlyos dolgokkal pakolták tele.