Nyers, tiszta és univerzális - A VOŁOSI budapesti koncertjéről
Kevés és nem elég kifejező, ha azt írom, egyedi, eredeti vagy páratlan. A VOŁOSI a vonószene esszenciája, egyszerre autentikus és progresszív, klasszikus és népi, finom és nyers. Egy ilyen kevercs nem feltétlenül újszerű, általában ez a fúziós gondolkodás, a crossover jellemzi a világzenei produkciókat, a lengyel vonóskvintettnél azonban olyannyira szimbiózisban van e két világ, és olyan elementáris erővel hat, amilyennel ritkán találkozni. Kritika.
MÉNES MÁRTA – 061.hu
A VOŁOSI szombaton adott koncertet a Fonó Budai Zeneházban a 9. Wine and Violin Hegedűkészítők Szalonja program keretében. Itthon legtöbben a Lajkó Félixszel közösen készített lemezük óta ismerik a bandát - ez az az album, amelyet a legrangosabb világzenei szaklap, a brit Songlines az év legjobb tíz lemeze közé választott. A Best Albums of the Year listáján szerepelni nem kis elismerésnek számít, idén a hazai kiadású albumok közül ez az anyag került fel. Az album a World Music Charts Europe dobogósa is volt két hónapon keresztül, de előkelő helyen értékelte a Transglobal Worls Music Charts és a régió zenéit szemléző Balkan World Music Charts is.
A lengyel vonóscsapat igazi sztár a világzenei szcénában, „vonós rocksztároknak” is szokták őket hívni, egész egyszerűen azért, mert két hegedűvel, egy brácsával, egy csellóval és egy nagybőgővel képesek akkora bulit csapni, mint egy metál banda torzított gitárral és dobszerkóval. Jávorszky Béla Szilárd írja A magyar folk története című könyvében az első, mindenki számára szabadon látogatható táncházról – amelyet 1973 februárjában rendeztek a Fővárosi Művelődési Házban –, hogy „senki sem számolt azzal, hogy rockzenei mércével mérhető érdeklődés lesz iránta, a bejárat előtt kígyózó sorokkal, vécéablakon bemászással, dulakodással, üvegtöréssel, csörömpöléssel. A rendőrök időnként szirénázva szaladtak oda, mert legalább kétszer annyian akartak bejutni, mint amennyi hely volt.” A VOŁOSIt hallgatva pedig azon gondolkodom, de jó lenne, ha ez a zene ismét végigsöpörne hurrikánszerűen, s hagyományt teremtve újrapozicionálná sokszor elfeledett kulturális örökségünket a városi fiatalok körében. Mert azon túl, hogy a népzene az önkifejezés egyik legőszintébb formája, egy mélyről fakadó, nyers, tiszta és univerzális nyelv, elvitathatatlan, hogy a lengyel és a magyar népzene között sok a kapcsolódási pont. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Lajkó Félix és a VOŁOSI zenei elképzelései úgy simulnak egymásba, mint kés a vajba. A kelet-európai népzene, kiváltképp annak vonós zenei hagyományai közel állnak egymáshoz, a dallamok is húznak egymásra, a zenészek kvalitásai pedig csak hozzátesznek a tökéletesség érzetéhez.
A csapatot két klasszikus zenész, a testvérpár Krzysztof Lasoń (hegedű) és Stanislaw Lasoń (cselló), valamint három népzenész, Zbigniew Michalek (hegedű), Robert Waszut (nagybőgő) és Jan Kaczmarzyk (brácsa) alkotják, játékukat féktelen erő és kimeríthetetlen improvizáció jellemzi, zenéjük egyediségét pedig az adja, hogy a klasszikus hangzás a nyers tónusokban feloldódva születik újjá. Ahogyan Lajkó Félix, a VOŁOSI sem fél túlmutatni a komfortjátékon, maximálisan kiaknázzák a hangszereikben rejlő lehetőségeket, mindezt olyan összhangban és végtelenül profin teszik, hogy a közönség levegőt is elfelejt venni, miközben nézi őket, nem véletlen, hogy a Fonó hallgatósága állva tapsolt nekik.
A lengyel vonósok kortárs- és népzenei, valamint jazz cölöpökre építkeznek, mindezt jól átgondolt koncepcióval, mind az ötüknek teret adva. A Lasoń-testvérek lubickolnak a műfaji határokon átívelő ösztönzenész szerepében, és ahogyan egyre közelebb és közelebb merészkednek egymáshoz egy-egy zenei párbeszéd alkalmával, úgy válik egyértelművé, mennyire bensőséges és inspiráló közeg, amelyben léteznek.
Virtuóz, a mélyrétegekig hatoló örömzene ez, a Kárpátok világzenéje, olyan muzsika, ami bizakodásra adhat okot, lehet még a népzene is trendi.
