Sipos tanár úr rémtettei - Megnéztük a Visszatérés Epipóba című dokumentumfilmet

Volt egy tábor a nyolcvanas években, ahová minden gyerek vágyott. Szerepjátékok, titkos nyelv, mágia és varázslat várta őket nyaranta Szendrőn. Epipó, így hívták a képzeletbeli országot, ahova csak a kiváltságosak, értelmiségi családok gyerekei kerülhettek be. Később derült csak ki, hogy a tábor karizmatikus vezetője, Sipos Pál abuzálta a gyerekeket, akik erről csak hosszú évek után voltak képesek beszélni. Oláh Judit – aki maga is táborlakó volt – dokumentumfilmje azt próbálja megfejteni, a személyi kultusz, a rajongás hogyan homályosíthatja el a realitást, egy precízen kidolgozott rendszer hogyan szedheti áldozatait szinte észrevétlenül.

MM -

061.hu

Epipó egy zárt, misztikus világ, ahonnan nem illik információkat kiszivárogtatni, de e képzeletbeli ország polgárai nem is akarták megosztani a külvilággal, mi történik az itt töltött három hét alatt. Ebbe a táborba nem mehetett akárki, évekre előre várólisták voltak, így azok, akiket beválogattak, igazán kiváltságosaknak érezhették magukat. A filmben el is hangzik, hogy az epipói gyerekek már-már szánakozva nézték a szomszédban táborozó úttörő kortársaikat, mondván mennyivel izgalmasabb és menőbb az, amit ők csinálnak. A szülők nem látogathatták a gyerekeiket, ők pedig hazaérve nem meséltek túl sokat. Jól érezték magukat, elégedettek voltak, így a szülők is, akadtak, akik minden évben visszajártak Szendrőre.

Sipos Pálért valósággal rajongtak, nem csak a gyerekek, a kollégák is. Művelt, markáns személyiség, akire lehetetlen nem figyelni. Amit mond, megkérdőjelezhetetlen, amit kér, visszautasíthatatlan. A játékszabályait mindenki betartja, belefér a seggberúgás és nyilvános megszégyenítés is. Nyavalyogni nem szabad, az büntetést von maga után, a fenékbe billentés olykor olyan jól sikerül, hogy a gyerek több métert repül, a megszégyenítés pedig azért is jár, ha egy kislány rózsaszín ruhát vesz fel. A tanár úr tíz éven át vezeti a tábort, míg aztán néhány szülő fellépésének köszönhetően egyik pillanatról a másikra eltűnik. 2014. július 9-én jelent meg az a leleplező cikk, amelyen Sipos Pál hosszú éveken át tartó szexuális bántalmazásairól számolt be több, név nélküli áldozat. A vallomásokban kulcsfontosságú helyszínként tért vissza a tábor, Oláh Judit a cikk megjelenése után vette fel a kapcsolatot egykori társaival.

Oláh a film rendezőjeként csaknem 25 év után találkozik újra egykori társaival, hogy együtt értsék meg, hogyan él bennük a nyári tábor. A dokuban egy pszichodráma foglalkozás pillanatait láthatjuk, ahol Epipo egykori lakói próbálják felfejteni, mi hogyan történt, ki hol tart a trauma feldolgozásában. A szendrői eseményeken túl képet kapunk arról is, hogy Sipos később ifjúsági tévéműsorok szereplőit is csapdába csalta, és a lakásában is fogadott diákokat tanítás után, akiket többek között csoportos maszturbációra biztatott.

Az eseményeket végig Oláh Judit narrálásában halljuk, aki a kamera előtt is mögött is jelen van, keretet a filmnek pedig az a dilemma ad, hogy Judit elengedje-e 13 éves lányát egy nyári táborba vagy sem. Ez a keret kissé erőltetettnek hat, bár kétség kívül hatásos. A film archív felvételek és személyes beszámolók, élmények felelevenítésével hozza közelebb a nézőt ahhoz a mesevilághoz, amit Epipo jelentett a táborlakóknak. Varázslatos, titkokkal teli, bűnös – lassan, fokozatosan jutunk el a mocsokig, talán csak a film háromnegyede körül kapja el a nézőt a fojtogató érzés, és kérdések tömkelege. A pszichodrámán a táborban szintén felügyelő tanárnő megtörten ül és kérdezgeti magától: Hogy lehet, hogy nem tűnt fel nekem semmi?? Ha tudtam volna...De én nem gondoltam volna...

Közepes – ezt a nevet kapta Oláh Judit a táborban, és lehet, hogy ez mentette meg őt. Nem volt kiemelkedő, nem volt kedvenc. A legtöbb szörnyűség a kedvencekkel, a kiválasztottakkal történt. Akad olyan vallomás, amelyből az derül ki, a történtek nem hatottak ki az abuzált későbbi életére, de van olyan is, aki arcát nem vállalva, megtörten, a szavakat nehezen formálva számol be a rettenetes múltról.

Öt évig készült a film, érződik is, hogy a rendező nagyon igyekezett, próbálta minél több aspektusból körbejárni a történteket, a Visszatérés Epipóba azonban megmarad egy személyes történetnek, és elsősorban azoknak szól, akik ott voltak ezekben a táborokban. Nekik segít megérteni, nekik segít feldolgozni mindazt, ami történt.

Képek: HBO