"A bluesban kódolva van egy olyan hatás, amely soha nem fog elveszni" - Interjú László Attila Liszt Ferenc-díjas gitáros, zeneszerzővel
Kávéház, Egy szippantás a jóból - két Charlie-sláger, amelyeket lehet, hogy kevesen tudják, hogy a magyar jazz kiemelkedő alakja, László Attila jegyez, és mint az a beszélgetésünkből is kiderül, a kettejük közötti harmincéves szakmai és baráti kapcsolat ma is nagyon aktív és erős. Április 1-jén Pakson Charlie lesz a László Attila Quintett vendége, nyáron pedig indulnak a közös turnék. A Liszt Ferenc-díjas gitáros-zeneszerzővel - aki 1987 óta tanít a Jazz Tanszéken, jelenleg is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense - többek között a Gastroblues fesztiválról, a blues-hoz való kapcsolódásairól, öncélúságról, valamint arról beszélgettünk, min múlik, hogy jó dal születik-e.
MÉNES MÁRTA - 061.hu
Jazz zenészként ismerjük, de vannak kapcsolódásai a blueshoz. Voltak-e olyan találkozásai ezzel a műfajjal, amelyek kifejezetten a Gastroblues fesztiválhoz köthetők?
A Gastroblues fesztiválon már több alkalommal felléptem, '94-ben volt az első ilyen. Anno még Török Ádámékkal volt itt közös jam session-ünk, illetve a Saffron Monkeyval és Gary Moore öccsével, Cliff Moore-ral. Amikor a saját együtteseimmel a műsort összeállítottam, akkor is általában előnyben részesítettem a blues-os dolgokat. Hozzátartozik ehhez az is, hogy saját zenekarainkban remekül játszanak bluest a zenészek. Ezen a válogatás DVD-n is van egy szándékosan nem hangszerelt darab, ahol Oláh Kálmánnal, Lattmann Bélával és Jellinek Emillel játszunk bluest a stílszerűség jegyében.
Az április elsejei koncerten Charlie lesz a meghívott vendége. Miért rá gondolt?
Gárdai Gyurival gondolkodtunk, hogy milyen anyag kerüljön erre a válogatáslemezre, és adta magát, hogy legyen rajta az a 2003-as paksi koncert, amelyen az akkor még friss Charlie Jazz album anyagát mutattuk be. Ezen nagyon érdekes feldolgozások is szerepelnek, kicsit eltér attól a Charlie rock produkciótól, ami azóta is folyamatosan megy. Nagyon örülök, hogy erre esett a választás, belehallgattam, és ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint amikor játszottuk: egy friss, eleven, hihető, belülről jövő dolog. Charlie-val egyébként pont harminc éve játszunk együtt, ez a lemezfelvétel és a koncert is egy nagyon kedves állomása volt annak az időszaknak.
Charlie-nak dalokat is írt, olyan nagy slágereket, mint a Kávéház vagy az Egy szippantás a jóból. Egyszer úgy fogalmazott, hogy dalszerzéskor igyekszik katarzis-kódok mentén építkezni. Ez nagyfokú tudatosságot igényel. Tudatosság vagy ösztönösség?
Szerencsére ez egyszerűbb ennél. A legjobb verzió az, amikor jön hirtelen egy ötlet, és azt az ember egyből leírja. De egyébként szívesen beleképzelem magam abba, hogy érzi magát az adott előadó, miközben énekli a dalt: jól áll-e neki, vagy ki tud-e hozni belőle valami olyat, amiről sejteni lehet, hogy jó lesz. Ez a kód. Egy dal négy perc, egy egyszerű zenei forma, amelyben a refrén kapja a főszerepet. Persze vannak egészen más zenei szerkezetű dalok is, például a rapben, ahol a ritmikáé a főszerep.
Charlie esetében a refrénes dalírás működik: a Szippantás a jóból és a Kávéház is tulajdonképpen ilyen. És annak ellenére, hogy jazzben elég összetett, vagány és kreatív formákat használok, ez a fajta dalírás nekem nagyon jólesik. Főleg egy ilyen formátumú előadóval, és ilyen zenészekkel a háttérben.
Most is ír számokat Charlie-nak?
Igen, a legutóbbi lemezére is írtam négy számot, és ugyanazt mondhatom: időtől, kortól, stílusoktól függetlenül, ő egy olyan öntörvényű és teljesen egyedi előadó, akinek egyszerűen jólesik dalt írni, mert az ember tudja, hogy az hitelesen lesz előadva.
Mit gondol, egy ilyen rendezvény, mint a Gastroblues, amelynek már a leírásában is az szerepel, hogy populárisnak nem nevezhető zenei stílusoknak ad otthont, mitől maradhat életben?
Nem gondolnom, hogy ezek a műfajok ne lennének népszerűek. Ez a fajta zene az emberi érzelmek egy bizonyos részéhez szól, és olyan biztonsággal megtalálja azokat, hogy az fantasztikus. Na, itt megint előkerül a kód szó, de tényleg így van, a bluesban kódolva van egy olyan hatás, amely soha nem fog elveszni. És ez az igazi garancia.
Persze a bluesnak is nagyon sok megnyilvánulási formája lehetséges, a tradicionálistól a modernebbekig. De a közönség szereti, ha visszaköszönnek a fülének ismerős motívumok vagy fordulatok. Örömet okoz nekik, egy kicsit otthonosabbá teszik a zenét. Minden stílusnak más erényei vannak. Ennek a fajta blues zenének ez kétségtelenül a sajátja, és egyben az előnye.
A jazznél, de a bluesnál is sokszor felmerül az öncélúság kérdése. Honnantól beszélhetünk öncélúságról? Legyen szó mondjuk egy jazz vagy egy blues szólóról.
Mondok egy példát. Itt van ez az interjú, beszélgetünk. Szerintem azok a jó interjúk, amikkel tud valamit kezdeni a hallgató, vagy olvasó. Érdemes úgy beszélni, vagy fogalmazni, hogy ha valaki olvassa vagy hallgatja, találjon a maga számára használható észrevételt, ötletet. Hiszen ekkor van értelme, akár több értelme is, szemben azzal, amikor a riportalany kizárólag magáról, a saját dolgairól beszél. Hallgatom, érdekes, de lehet, hogy nem talál be. A másik pedig az őszinteség: hogy mennyire hihető, belülről jövő, az, amit egy zenész előad. Itt van például az idei Gastroblues-on is fellépő Eric Gales. Ő egy fantasztikus bluesgitáros, nála minden hangot el tudok hinni, annyira úgy érzem, hogy belülről jön és őszinte. És ezt ki lehet vetíteni az élet egyéb dolgaira is, azt hiszem. Öncélúságról akkor beszélünk, amikor valami egy olyan közegben mozog, ahol nem tudom, hogy miért van.
A jazznél, a kreatív, ritmikus zenénél, ahol valódi dolgok mozgatják azt, hogy az létrejöjjön, öncélúságról nem beszélhetünk.
De hadd mondjak egy példát a könnyűzenéből: Stevie Wonder. A könnyűzenében is nagyon sokféle stílus él egymás mellett. Van, ahol föl lehet cserélni részleteket, és majdnem ugyanolyan jó dolgot kapunk. Stevie Wonder számaiban nem lehet kicserélni fél sorokat. Az úgy jó, ahogy van. Szóval, ha valami mozgatja a mondanivalóját a szerzőnek, előadónak, akkor ez könnyebben elkerülhető, vagy kikerülhető.
Most, amikor elképesztő gazdag a zenei kínálat, és rengetegféle platformon találkozhatunk különféle stílusokkal és minőségekkel, mi lehet a szűrőnk, amin keresztül igényes vagy jó zenéhez tudunk jutni? Persze szokták mondani, hogy van jó, meg rossz zene. De azt hiszem, ez nem ilyen egyszerű.
Igen, szokták mondani, hogy van jó zene, meg rossz zene, de nem mondják tovább, hogy mi a jó zene és mi a rossz zene. Nekem a jó zene az, amit még egyszer meghallgatnék. A szűrővel kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy a zene nagyon alkalmas arra, hogy jobban megismerjük a saját lelki világunkat. Ha hallok egy zenét, és az betalál, arra érdemes odafigyelni, mert valószínűleg én egy kicsit olyan vagyok, mint az a zene. Ez szavakkal nem kifejezhető, sem statisztikákkal, egyszerűen betalál. És ez segít a szelektálásban.
Mi az, amire mostanában készül, min dolgozik?
Egyrészt lesz ez az április 1-jei koncert, amire hamarosan próbálni fogunk a kvintettemmel, melyben nagyszerű muzsikusok játszanak: Oláh Tzumó Árpád zongorázik, Soso Lakatos Sándor szaxofonozik, Lattmann Béla basszusgitározik és Zombori Attila dobol. Ez egy olyan formáció, amivel pillanatok alatt megértjük egymást a színpadon, hogy éppen ki merre akar kanyarodni. Van egy másik formációnk, amellyel nemrég volt koncertünk a Magyar Zene Házában. Ez a László Attila Fusion Circus, ahol a szerzeményeimet immár fúvósokra hangszerelve adjuk elő. Ezt is nagyon szeretem, mert ez egy egész másfajta hangzás és dinamika. Charlie-val is hamarosan megindulnak a nyári koncertek és a turnék. Emellett tanítok a Zeneakadémia Jazz Tanszékén, ahol most indul el a személyes részvétellel történő tanítás, amit már nagyon vártam.
Fotó: Horváth Péter Gyula
